Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-04-14 / 16. szám
L. GALY OLGA egannyi metronóm Belefigyelek o csendbe. Az idő megszokott csatarendje: a másodpercek pergőtüze, a percek gyalogsága s az órák páncélos osztagai mind felvonultak. Levél se rezdül. Tán megháborodott a csend, hogy ily hunyász? / Tán dühöngött előbb, fejjel ugrott a sűrű levegőnek s most kényszerzubbonyban, megalázva ül a világ közepén? Vagy az eső teszi mindezt, mely a tavasztól fuldokló földön hentereg s melynek cseppjei — megannyi metronóm — egyetlen hatalmas szimfóniába terelik az égzengésből, a szélből, a napból s a torkomba szorult kiáltásból kifeslő hangjegyeket? Bennem ez a csend. A szimfónia is bennem. A szívem, ez a könyörtelen metronóm ütemre hajt: kelj fel és járj! Szavak tavaszától fuldoklik a lelkem. Várom az esőt, hogy a gondolatok rögeit átjárja, s mi bennük életes qjpg, életre, fényre keljen. em kérdi senki A természet, ez a szigorú ügyelő már csengetett. A platánfa ágán hintázó rigó is tudja ezt. Mintha óriási színház tánckara lennének — a sudár és girbe-görbe kerti fák a jelenés előtt már felvették a kötelező mezt, s egyszerre furcsa transzba esve rügybe, lombba, virágba bomlanak. Édes s fanyar gyümölcsök magzatkincsét pólyálja rajtuk a tavasz. Hajlonganak a szélben zöld hajukat rázva, esőt habzsolnak, mint a korhelyek, átjárja őket a tánc ősvarázsa, nap-hőt hold hűs vált fel, árny-mélyét fény-hegyek, az időt nem mérik és az évgyűrűket nem számlálják rajtuk a bohóckodó cinkék, a cuppogó rigók s a borzas verebek. S azt sem kérdi senki, hogy mire jó mindez, ha egy csengőszóra le kell majd vetni ismét a kölcsönzött ruhát. Nem tudják ezt a mélyben kapaszkodó gyökerek sem, tán csak a fák fölött feszülő égbolt, vagy az első makacs kis hóvirág. Üg^ jelent meg a gerendák sötét hátterében, mintha a nap vetítette volna hirtelen fényképpapírra. Virágos kendője alatt lesimított gyér haj, görcsös ujjai összekulcsolva a kikeményített kék kötény fölött. Tankönyvbe illő nagymama. — Gyertek csak, lányaim, milyen jó, hogy eljöttetek, engem a fájós lábam már nem visz ezen a dombon. Kár volt a cipőtöket lehúzni, felsúrolom én még a padlót, vagy ha nem én, hát az öregem . . . Átlépték a sáros cipőket és foglyul ejtette őket a meleg félhomály. Igazat mondott Marusa: volt sütemény, vajjal, vaníliával sütött, illatukat már a pitvarban érezni lehetett. A szobában az asztalon egy nagy tál kalács volt, tojással megkenve, cukorral meghintve. „Vegyetek lánykák, vegyél szilvásat, Marusa, hiszen emlékszel, azt szeretted a legjobban ...“ Marusa lemondta Marusa. — Ma pocsékul mázoltad ki magadat. Egy fehér macska bújt elő valahonnan és Marusa lábszárához dörgölőzött. Marusa az ölébe vette és a fekete hajúra fintorgott. Az az abrosz rojtjait pödörgette és lehajtott fejjel mondta: „Olyan szép itt maguknál...“ Érezni lehetett, hogy jóvátételnek szánta a szókimondásáért: „Igazán szép, és milyen gyögyörű ez az abrosz is. Kézimunka, ugye?“ — Oh, ez már régi — mosolyodott el örvendezve a nagymama. — Még kislány voltam, mikor ezt horgoltam, vastag fonálból. De most fejeztem be egy szép blúzt. Az a vendég, aki a völgyben nyaral minden nyáron, ő hozta a mintát, meg a rajzot is, amikor megtudta, hogy értek ehhez. Fehér cérnából horgoltam. Az ágy végéből előhúzott egy MARIE PODESVOVÁ EHER CÉRNÁBÓL HORGOLT CSIPKEBLÜZ (a befe|ezö rész) törte a kalács végét, a foszlós, sárga tésztán felbukkant a szilvalekvér széle. Gyermekkorában is így majszolta a nagymama süteményét, még azon melegében ette, ahogy a sütőből kivette, nem bírta kivárni, amíg kihűlt ... meztelen talpak a frissen súrolt padlón, kakaskukorékolás az ablak alatt, a tűzhelyen fekete lábas, szalonnás rántotta ... Kérsz még? Nem vagy éhes? Nem, nagymama. No, akkor hajtsd ki a kislibákat! Sárga libák, üde zöld pázsit, pitypanggal teli rét, frissen hántott, még ragadós vessző, milyen jó dolga volt itt, csak a gyerekek tudnak ennyire örülni a semminek is. — A kéményt gyertyaszentelőkor ledöntötte a hó, azt hittem, leégünk, bizony, csoda, hogy meg nem zavarodtam, az öreg éppen a hegyen volt, én meg egyesegyedül otthon. Képzeld, az erdőszéli Háncsának meghalt a kicsije szamárköhögésben, senki sem tudott rajta segíteni. Az udvarról meg ellopták a kecském új láncát, a kerítésen függött. Rossz a világ, lányok, a fehér jércikémet meg széttépte az ölyv, pedig már éppen tojni kezdett, meg is sirattam. Az öregemnek meg kelések vannak a lábán, állítólag megfázástól... — Csupa tragédia — nevetett a fekete hajú, és újabb süteményt vett. — De miért mondja mindezt el nekünk a néni? A nagymama egy pillanatig megütődve hallgatott. — Hát kinek mondjam el, lányom, ha még szomszédasszonyom sincsen, az öregem meg süket, szegény. Néha saját magamnak panaszkodom hangosan, meg a jó istennek. A fekete hajú lány újabb sütemény után nyúlt és kitátotta a száját, hogy bekapja, de közben megjegyezte: — Mit néz rajtam úgy a néni? — A szemedet — suttogta a nagymama. — Soha életemben nem láttam még ilyen szemet. — Igaza van nagymamának — kockás törlőruhába kötött kis batyut és kibogozta. — Keservesen horgoltam, gondolhatjátok, nézze csak a kezemet, kisasszonyka, milyen görbék az ujjaim. Ráadásul még rosszul is látok. Orvoshoz nem mehetek a fájós lábam miatt, a régi szemüveggel meg már alig látok. Azt hiszem, ez már az utolsó munkám, halljátok, hogy sípol a mellem? — Ugyan nagymama, —, simogatta meg a kezét Marusa. — Maga mindig csak siránkozik, aztán majd túlél mindannyiunkat. Minek kínlódott a blúzzal annyit, szükséges volt ez? Egy idegennek? — Hát... az az asszony hatvan koronát ígért érte — suttogta a nagymama. — Kellene már az öregemnek egy ünneplő ing . .. — Hatvan koronáért? Ez ingyen van — teregette szét a finom munkát a fekete hajú. A bonyolult mintába összeállított csillagokat, liliomokat, leveleket művészi tökéletességgel készítette el az öregasszony. — Te is horgolhatnál magadnak ilyet, Marusa. A lányok megpukkadnának az irigységtől. Ez most nagyon divatos. Nekem nem horgolna ilyen blúzocskát, nagymama? Adnék érte hetvenet. A nagymama megrázta a fejét. — Vége, leánykáim. Hányszor nem is aludtam a félelemtől, hogy már ezt sem tudom befejezni. Vége. — Nekem eszembe sem jutott, hogy maga ilyesvalamit is tud készíteni — duzzogott Marusa. — Hiszen mindig csak harisnyát kötött a népviselethez, vagy fehér gyapjú szvettereket szűk ujjakkal. Bár a gallérok szép nagyok voltak, azok nagyon tetszettek nekem. Mindig jó nagy gallérokat akartam és piros gombokat. ... Fehér szvetter piros gombokkal, milyen lehetetlen ízlése is van a magányban élő gyermeknek. Pedig lehetett volna olyan blúzom, mint az álom, mint a mese... Kezébe vette a blúzt, könnyű volt, mennyit is nyomhat a vékonyka szálból... egy kicsit ki kellene keményíteni és kivasalni, hogy jobban mutasson a minta. Valóságos kis modell! Egyszerre felugrott, átölelte a nagymama nyakát: „Ezt a blúzocskát nekem adja nagymama, ne adja annak az idegen nyaralónak, hiszen én is megfizetem, de nekem a feléért adja, hiszen tudja milyen keveset keresek és milyen sok pénz kell a városban. Itt van nálam éppen harminc korona, ennyiért is vehet az öregnek inget.“ Arcát az öregasszony halántékához szorította, hűvös volt ez a halánték és egy izgatott erecske lüktetett benne; keze a nagyanyja ruhája alatt néhány apró csontot is tapintott. Ugyan mi is tarthatja még össze ezt a maréknyi öreg testet? A nagymama hűvös halántéka megremegett, mintha sírást akarna elfojtani, egyszerre tiltakozást és beleegyezést kifejezni. Oh, Marusa mindig ki tudta hízelegni, amit akart, most is meg kell kapnia, különben is, mire van még szüksége két ilyen öregnek?! — Emlékszik nagymama, mennyi mesét mondott nekem a tündérekről, akik az edőben sírnak? Alvás előtt mindig féltem, sötétben nem mertem kimenni az udvarra, hallani véltem a sírásukat. Mindig ilyen fehér csipkeruhában képzeltem el őket; tudja, milyen szép leszek ebben a blúzban? A fiúk mind rajtam felejtik majd a szemüket, a nőket meg elönti az irigység, nálunk a gyárban senkinek sincs ilyen vékony szálból horgolt blúza! És egy kis süteményt is adhatna az útra, az internátusbán csak kiflit kapunk, azt már meguntam. No, mennünk kell, este fel akarom venni a blúzt, még gombokat kell rávarrnom, meg ki is akarom vasalni. — Vidd a barkákat is, nektek úgy sincs ott semmi zöldetek, nekem meg lesz itt elég — suttogta a nagymama, és színtelen szemével, amely olyan furcsa volt, mintha üveg mögött lett volna, elnézett valahová a semmibe... — Vidd a barkákat is ... Mikor leszaladtak a tisztásról és a házikó eltűnt a szemük elől, azt mondta a fekete hajú: — Hiszen végül is nem fizettél a blúzért semmit. Hogy lehetsz ilyen? — Csak nem gondolod, hogy elfogadta volna tőlem? — Marusa találva érezte magát. — Megsértődött volna. Te még nem ismered őt! Nagyon szeret engem és szeretetből mindent megtesz értem. Várj csak, hadd lássam még egyszer ezt a gyönyörűséget. Az istenért, hát nem elhoztam a törlőruhát is? A, de mit számít egy törlőruha! Ezért már nem fordulok vissza! Szétteregette a blúzt, a csodálatos mintákat a fenyők sötét árnyéka felé tartotta. — No mondd, hát láttál már valaha ilyen gyönyörűt? De vigyázz, el ne csússz, szétgurulnának a sütemények. Itt minden csupa jég. Lesiklott a megfagyott havon, mint a csúszdán, aztán néhány ugrással már el is érte a meredek erdőszéli utat. Fordította: BARTALSKY ILONA
