Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-04-07 / 15. szám
Amikor rátértek a hegyi tizztásról az erdőbe vezető ösvényre, járhatatlanná vált az út. Itt még sok volt a hó, helyenkint olvadozott. az árnyékban még fagyos út néhol egész meredeken vezetett fölfelé. Marusa ügyesen lépkedett, hosszú, erős lábszárán látszott, hogy a hegyek között nőtt fel és az emelkedő nem okoz neki nehézséget. Ám a fekete hajú lány nehezen botorkált utána, lakk félcipője tele lett hóval, s még a harisnyája is átázott. A magas cipősarkak folyton a jég szorításába kerültek, s a félcipő le-lemaradozott a lábáról. — Micsoda Ötlet valakit Jozefának hívni! — fakadt ki dühösen. — Ha Annának hívnák, nyár lenne, és még erdei epret is szedhetnénk. — Anna-napra már nem sokat találnál — nevetett Marusa —, esetleg egy-egy itt•feléjtett szemet. Pedig terem itt elég. Akkorák, mint a hüvelykujjam. Mennyit kószáltam itt a tehénnel. Kergetett is a fiatal erdész, egyszer verést is Ígért, én ellen csináltam. Így hát a mama a nagyanyám nyakába varrt és ott is hagyott. Mindig mondtam, mihelyst tehetem. világgá megyek, sohasem szerettem szót fogadni, tudod, hogy van az. — Nem tetszett neked nála? — Dehogynem, remek volt Itt. Képzeld, mikor jeges volt a hó, ledobtam a táskámat a földre és lecsúsztam rajta, mint a szánkón. Nagymama mindig a küszöbről figyelt, aztán óbégatott, hogy egyszer még kitöröm a nyakamat, hallotta sikongásomat, míg le nem értem, szörnyen szerettem sikongatni, teli tüdőből, hogy még a hegy is beleremegett. Amikor kicsi voltam, még volt az öreg erdő, tudod? Az iskola előtt is kergetőztünk a gyerekekkel, és amikor tízóraira a préselt tepertőt meg a szétmorzsolódott kalácsot ettem, vihogtam, mint a bolond, akár egy igazi vadóc, nem csoda, hogy apukának nem kellettem. — A kilátás viszont szép innen — mondta elismerően a fekete hajú. — Mlnt-Az illusztráció Gábriel Levicky munkája meg azt gondoltam: lennék csak pár évvel idősebb, eligazítaná nála az ügyet néhány csók. így hát csak kiöltöttem rá a nyelvemet — szaladni jobban tudtam, mint ő. Persze, a nagymamának szót sem szóltam — nyaklevest kaptam volna érte. Ki tudja, jár-e még érre? — Csinos volt? — fújta ki magát a fekete hajú lány és megállt. Tüdeje megtelt a hó szagával, amely csípős hidegével égetni kezdte belül. — Csinos volt, és azt hiszem, egy kicsit szerelmes is voltam belé. Tudod, gyerek voltam még,! De ne álldogálj, menjünk! — Mondd, hogy bírtad ki teljes kilenc éven át ilyen messziről az iskolábajárást? Micsoda hegy! — pihent meg újra a fekete hajú. — Hét, tudod, a mama! — rándított a vállán Marusa. — Miért nem vett magához? Elmehettél volna vele Olomoucba. — Nem vitt el. Tudod, férfi ügy . . . Amikor újra férjhez ment, a drága apukának nem kellettem, hogy nem fog vesződni egy neveletlen csitrivel. Igaza volt, ki nem állhattam őt, mindent a kedve ha az egész város a tenyeremen lenne. És milyen kicsi! — Felülről minden kicsi — mondta a hegyilakók fennsőbbségével Marusa. — És gyönyörű. — De közelről csupa küszködés — fújta ki magát újból a fekete hajú. — Mit viszel nagyanyádnak a névnapjára? — Te jó ég! — nyilallt a szívébe Marusának. — Semmit. Tisztára elfelejtettem. Látod, milyen vagyok? Mindez azért, mert rohantunk, mint a bolondok. — Előbb is gondolhattál volna rá — mondta a fekete hajú. — De te mindent az utolsó percre hagysz. Hiszen volt elég időnk. Igaza volt, ebéd után együtt hevertek a munkásszálló kis szobájának bevetett ágyain és cukorkát ropogtattak. Este József-napi bál lesz, Karel is eljön. Maruska a körmeit lakkozta, a haját igazgatta. Szép, hullámos haja volt, sohasem festette be, nem úgy, mint a fekete hajú, de azzal is most legutóbb jól kibabráltak, úgy néz ki, mint egy varjú, a Tlziánvörös sokkal jobban illett neki. Aztán egyszerre felugrott: mi lesz a nagymamával. Várja, hogy eljön gratulálni, mindig süt horgolt ' csipkeblúz valamit erre az alkalomra. Mikor a fekete hajú meghallotta, hogy sütemény is lesz, hozzászegődött. Félcipőben utánaszaladt. A városban már száraz, világosszürke volt a járda, sőt már kissé poros is, ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy ilyen lesz az út az erdőben! — Szedek neki csokrot — találta ki Marusa. — Lehet, hogy találunk valahol barkát. Mikor még feljebb értek, az erdei irtásra, találtak is, aprót, ezüstösen csillogót, törtek hozzá néhány fenyőágat, egész kedves ki kora tavaszi csokrot állítottak össze. — Szereted őt? — kérdezte hirtelen a fekete hajú. — Kit? — Hát a nagyanyádat. — Persze, hogy szeretem — mondta Marusa meglepetten. — Miért kérdezed? — Mert, hogy olyan ritkán jársz hozzá! — Hm . . . Hát van nekem időm? Hisz tudod, a munka, a kávéház, mozi, tánc, meg aztán mit is csinálnék itt? Látod a kunyhót? Hogy világit a fák között! Már itt is vagyunk. — Hála istennek — dünnyögte a fekete hajú. Levetette a cipőjét és megdörzsölte összefagyott talpát. — Mit gondolsz, csakugyan sütött? A kunyhó meiegbarnán lélegzett két óriási kőrisfa között. Kéményéből hívogató füstcsik szállt fölfelé. Kis ablaka csillogott a rávetődő napsugárban, látszott, hogy nemrég mosták tisztára. A küszöbön ősz öregember állt sajtárral a kezében. — Nono, nono — dörmögte. — Jó, hogy jössz, már karácsony óta vár, folyton kérdezgeti, hogy mi lehet Marosával, naphosszat az ablaknál álldogál és az utat lesi, tudod, itt nem sok a látnivaló, hát gyere csak, gyere, és ki ez a fekete lány veled? — Vele ne sokat törődj — mondta Marusa hangosan. — Süket, mint a tuskó. De ereje még van, mindent elvégez a ház körül, vizet húz, tehenet fej, elviszi a vajat a begyűjtőbe, láttam is őt a múltkor a városban. Igen jó ember, mennyit cipelt engem a hátán, egyszer hintát is csinált nekem deszkából, láncon függött a csűr és a kőrisfa között, ö maga is hintázott rajta, jaj, mennyit nevettünk! — Min? — nézett rá a fekete hajú értelmetlenül. — Csak úgy! — mondta sértődötten Marusa. — Talán nem szép itt nálunk? — Hm... — mondta bizonytalanul a fejete hajú. A zsindelyes faházikó mögött sötét hátteret képezett az erdő sötétje. A szélén még egész hólepedők feküdtek, az udvaron sárrá taposott agyag, néhány tyúk kapirgált benne és csipdeste a még alig kizsendült füvet. De a házikó alatt megnyílt a kék csúcsok végtelen panorámája, a környező hegyi tisztások és legelők mint egy fátyol fehér csikjai, a csodálatosan magas kora tavaszi ég, a mérhetetlen szabadság, szinte lálegzetállitó volt. A fekete hajút szorongással töltötte el ez a látvány. — Ni csak, a nagymama! — kiáltott fel Maruska. (Az elbeszélés befejező részéi következő számunkban közöljük.) SZIGETI LÁSZLÓ EGY ÖZVEGYASSZONY TALÁLKOZÁSAI „A sírás fehér logokkal visszalordul a számba. Egyedül maradok minden oldalról“ (TÖZSER ÁRPÁD) Ma agy éve, hogy itthagytál, Táni. Nem, nem haragszom rád, nincs miért. Csak egyedül, nagyon egyedül énem magam azóta. Egyetlen örömöm, ha látom fiainkat. Ritkaság. Karácsonykor sem volt együtt a család. Pedig, hogy vártam őket. Szuszival ünnepeltem. 0 is magányos. Irtó magányos. Hisz emlékszel, Tónikám, minden éjszaka vendégei voltak, oly kedvesen vonyitott a boldogságtól. Nappal ugatott, ugrándozott, pacsit adott, a kaputól behozta az újságot. Mióta elmentetek, ö sem a régi. Jobban szeret, sokkal jobban. Éjszaka a lábamnál alszik. Fél, ő is fél a magánytól. Már csak fél kiló, vagy még annyi sem. A hóval együtt olvad, összemegy, s néha úgy érzem, nem éli túl a tavaszt. Ma reggel levelet kaptam. Bélus irt. Erőt önt belém, pedig esküszöm, mindig azon voltam, hogy ne éreztessem gyengeségem. Hol követhettem hibát? Tatán az utolsó levélben? .Az éjszakáim hihetetlenül üresek." Ez az igazsági Ez nem vall gyengeségre! Vagy igen? Nem tudom..., nem tudom, nem tudom I Ideges vagyok. Ne törődj vele fiam, majd elmúlik. Fő, hogy megérkezel, hogy látni foglak. Nem, ne félj, nem fogok sirni. Péntek. Holnap lesz péntek, vagy csütörtök? ... Nemi ... Szerda? Jaj, nem tudom. Várj csak. Ma egy éve, hogy meghalt az apád. Igen, igent Holnap narmadika és pénteki Holnap érkezel! Holnap, mert ti, mindig csak pénteken kaptok eltávozást, péntektől vasárnapig, pár röpke óra csak. Este nyolckor jön a vonat, de biztos, hogy már hétkor kiállók a kapu elé, hadd lássa a világ, hogy várok valakit, hogy igenis van valakim. En szeretnélek meglátni először, s ne te engem, mindezt csak azért, hogy a találkozás első pillanataiban ne vedd észre gyengeségemet. Aztán elmondom, mi újság idehaza. Kivágtam a ház tövében nőtt ecetfókat, mert az apód sosem szerette őket. Szuszinak elkészítettem a fejfáját, mert lehet, hogy a halál nem fáj annyira, ha az ember várja ... Éjszaka, ha elalszol, kiosonok a kertbe, leülök a kút melletti szürke vizeshordó szélére, és idehivom az öcsédet. Nincs messze, pár száz kilométerre szolgál. Ne nevess kil Számomra ez semmiség, hisz az anyja vagyok I Már itt is van az ajtó mögött, de neked aludnod kell 1 Aludj móri Pszt, Lati, Lalikám, jöhetsz, de csendben, pszt... Jaj fiam, ó, hát tényleg te vagy? Oh ... Hadd csókoljalak csak meg. Gyere, feküdj le a bátyád mellé, pszt, nehogy leiébreszd, úgy, jó, csendben ... Milyen gyönyörűek vagytok, rég láttalak együtt benneteket ... Aludj, Lalikám, hunyd le már fáradt szemeidet, hogy ne láss, hogy ne lásd anyád könnyeit. Úgy. Jó éjszakát. Jó reggelt, Tónikám. Vasárnap van. Megint nem jöttek hoza a gyerekek, Említettem Bélus levelét, irta, hogy jön. Nos, nem jött ... Nem, ne aggódj, nem is fáj, hogy nem jöttetek, már hozzászoktam. Sirni sem tudok, mert örökké sírni lehetetlen. Különös telünk volt az idén. Alig volt hó. Pénteken mór a nap is tavosziasan sütött. Ha véletlenül meghalnék, nem hiányoznék senkinek. Büdösödhetnék a falak közt, senkinek sem tűnne fel, hogy ez az özvegyasszony nincs. Már vagy két hónapja nem volt a házban idegen. Senki sincs, akinek az eszébe jutnék ...
