Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-03-31 / 14. szám

Hadd harsogjon halloluja, álmos, homályos tomplomokban. Nokem istenhez nincs szavam, nem lebzselek szent lábnyomokban.

Az idő roppant asztalánál józan pohárnok vagyok, im, hol mindenkinek jut kenyér már, s borral telnek poharaink.

Nem volt ilyen vad lakoma mióta világ a világ, mondhatom, nem volt még soha a népben ilyen szomjúság.

Kedvük felhőket hasogat, eget döngetnek hadonászva, sűrű füstöt ver szét az öklük, lábuk rongyot tapos a sárba.

Belerészegül a világ ebbe az elvadult örömbe, hogy falhoz csapta nyomorát és bálványait félrelökte:

Megjöttünk, ide nézzetek, ez itt a munkásság, parasztság, a Pamir térdünkig se ér, lábunkat tengerek nyaldossák.

Jókedvünk tüzesen lobog, ideérkeztünk valahányon, átvergődve a nyomoron s derékig járva a halálban.

„Boldog, aki ott lehetett ahol változott a világ, és a győzelmi lakomán megszállták az istenek."

Tutcsev