Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-03-10 / 11. szám

Egyszer vacsora után, Pável lebocsátotta a függönyt az ablakon, behúzódott a sarokba és elővette a könyvet, feje fölé akasztva egy szegre a kis bádoglámpát. Pelagéja leszedte és kivitte az edényt, de aztán bejött a konyhából és óvatosan közeledett hozzá. Arra fölpillantott Pável és kérdő szemmel nézett rá.

— Semmi, Pavljúsa — mondta gyorsan és kiment. Szemöldöke idegesen rángatódzott. A konyhában jó darabig egy helyben állt mozdulatlanul, elgondolkozva, aztán megmosta a kezét gondosan és megint csak bement a fiához.

— Meg akartalak kérdezni már egyszer — kezdte csöndesen. — Mit olvassz annyit? Miféle könyvek ezek?

A gyerek letette a könyvet.

— Ülj le, édesanyám.

ö odaült hozzá, derekát kihúzva és éberen várt, figyelt. A fiú' nem nézett rá, halkan és nagyon komolyan beszélt.

— Tiltott könyveket olvasok. Azért tiltják, mert kimondják az igazat. Az

— Ne sírj, anyám — mondta Pável halkan, melegen, mintha búcsúzna tőle — gondolj arra, micsoda élet ez a mienk! Negyvenéves vagy, de éltél-e valaha, mondd? Apám ütöttvert, most már tudom, hogy rajtad töltötte ki dühét, az élete kínját. Az fojtogatta, csak ő nem tudta, honnan ered a dühe. Harminc évig dolgozott szakadatlanul. Mikor elkezdte, mindössze két épület volt a gyár, azóta hétre felszaporodott.

Ijedten, mohón hallgatta a fiát, nézte, hogy csillog a szeme, szinte sugárzik, most előredől, mellével egészen az asztalnak, s közelebb hajol hozzá, egyenesen az arcába beszél. Az édesanyja könnyes szemébe mondta első szónoklatát az igazságról, ahogy azt ő értette és befogadta. A fiatalság ereje, a tanítvány tüze lobogott a szavában, büszke volt új tudományára és szentül hitte, amit hirdetett. Igyekezett tisztán, világosan kifejezni mindent, nemcsak az anyja kedvéért, de, hogy önmagát is meggyőzze végkép. Egyszerre csak elakadt, nem találta az igazi szót és

amit mond, meg az is, amit szeme, arca kifejez, szívébe markol és büszkeséggel tölti el. Mert hiszen megértette az ő életét, érti és tudja minden szenvedését és mélységesen szánja.

Pedig az anyákat nem szokták szánni.

Amit most az asszonyi életről hallott, csupa keserű, régi igazság. Melegség járta át a lelkét, ellentétes érzések kavarodtak fel, soha nem érzett gyöngédség áradt el benne.

— De hát mit akarsz tenni, Pavljúsa — szakította félbe hirtelen.

— Tanulni akarok és aztán — tanítani. Nekünk munkásoknak sokat kell tanulnunk, hogy tudjuk és megértsük, miért olyan nehéz az élet.

Nagy, szürke szemében most puha csillogás volt a szigorú pillantás helyén. S ettől megkönnyebbült Pelagéja s mosolygott, bár arca redői között könnycseppek reszkettek. Váltakozó érzéssel hallgatta, hol büszkén s elégedetten, amiért ilyen világosan látja az ő fájdalmas életét, hol meg

MAXIM GORKIJ

'4z MrA

(Részlet)

igazságot a mi életünkről, a munkáséletről. Titokban nyomják és ha megtalálnának egyet is nálam, börtönbe dugnak. Börtönbe dugnak, mert tudni akarom az igazat, érted?

Pelagéja nehezen lélegzett, tágranyitott szemmel nézte a fiát. Idegennek látta most, még a hangja is más volt, mélyebb, vastagabb, teltebb. Míg beszélt, pelyhedző kis bajuszkáját csipkedte és a szemét valahová a sarokba függesztette, ő sokáig nézte szótlanul és féltette, szánta.

— Miért teszel ilyet, Pavljúsa?

Arra fölpillantott a fiú és csendesen, nyugodtan felelte:

— Mert tudni akarom az igazat.

Csöndesen mondta, de szilárd, makacs pillantással. És most megértette Pelagéja, hogy az ő fia egész életére lekötötte magát valami titkos, veszedelmes ügynek. Megszokta, hogy az életben minden elkerülhetetlen és lehajtott fejjel, okoskodás nélkül bele kell törődni. Most is csak sírni tudott, mert szavakat nem talált. Lelkét összeszorította a fájdalom.

meglátta a fájdalmasan figyelő arcot, a könnyektől homályos, meleg szempárt, amint rémülten, értetlenül bámult rá. Akkor megszánta és újra belekezdett, de most már nem az igazságról beszélt, hanem őróla, az anyja életéről.

— Mi örömed volt, mondd? Mit tudsz fölemlegetni, amiért érdemes volt élned?

Pelagéja szótlanul, szomorúan ingatta a fejét és valami új, ismeretlen érzés támadt benne, fájdalmas, de jóleső. Sajgó szívét mintha puhán cirógatták volna, először hallott ilyen szavakat önmagáról, a tulajdon életéről, rég elaltatott, homályos gondolatok keltek új életre benne, feltámadt az éjettel való elégedetlenség rég eltemetett kínja. Sok minden, amit fiatal korában gondolt, érzett. Beszélgetett ugyan asszonytársaival itt-ott, de csak panaszkodtak egymásnak, senki semmit meg nem magyarázott. Sohasem tudta, miért olyan nehéz és sivár az életük és most itt ül előtte a fia és minden szó,

arra gondolt mégis: olyan fiatal, miért tépelődik, miért válik úgy külön a többitől, miért akar egymaga harcba szállni az élettel, amit mindenki elfogad. Sokszor kedve lett volna megkérdezni:

— Drágám, de hát mit tehetsz ellenük?

De nem szólt. Nem vitte rá a lélek, hogy megzavarja a maga örömét. Mert gyönyörködött a fiában, aki ilyen hirtelen kitárult most előtte és olyan érett és okos. Igaz, hogy kicsit idegen is.

Pável látta a mosolyt az anyja szája körül, figyelő arcát, szerető pillantását is érezte, hogy .sikerült megértetni vele, amit akart — az igazságot! Büszke volt a szava erejére, megnőtt a hite, önbizalma, most már elragadta a lelkesedés. Hol nevetett, hol összevonta a szemöldökét és gyűlölet remegett a hangjában. Pelagéja ijedten hallgatta a kirobbanó, éles szavakat és fejét csóválva, csöndesen megkérdezte:

— De hát igaz ez, Pavljúsa?

— Igaz! — vágta rá keményen, erővel a fiú és mesélt neki azokról, akik a nép javát akarják és elhintik az igazság magvát, de az élet ellenségei rajtuk ütnek, börtönbe, fegyházba vetik őket.

— Én láttam ilyeneket — tette hozzá büszkén, nincs náluk különb a világon!

De az asszonyban most már felébredt és nem tudott szűnni a félelem, újra meg újra nyelvére kívánkozott a kérdés:

— Igaz ez?

Mégse szólt. Lélegzete is elállt, olyan feszülten figyelt. Miféle ismeretlen, érthetetlen emberek azok, akik ilyen veszedelmes dolgokra tanítják az ő fiát? Végül is figyelmeztette:

— Mindjárt virrad! Aludni is kéne, feküdj le már.

— Igen, lefekszem. — És közelebb hajolva megkérdezte:

— Megértettél, mondd?

— Meg. — De keserves sóhajtással kísérte a szót, szemét megint csak elfutotta a könny és felsírt akaratlanul.

— Vesztedbe rohansz, fiam.

Pável felállt, járkált a szobában

és tovább beszélt.

— Most már tudod, mit csinálok, hová járok, mindent elmondtam neked. És csak arra kérlek, édesanyám, ha szeretsz, ne állj utamba, ne akadályozz.

— Drágám, bizony tán jobb volna nem tudnom ...

Pável megállt, megfogta anyja kezét és erősen megszorította.

„Édesanyám“ — ez a megszólítás mélyen hatott rá, szinte felkavarta a lelkét. Milyen erővel mondta és milyen melegen szorongatja most a kezét. Valahogy új, furcsa és szokatlan volt minden.

— Semmit se teszek, amit nem akarsz — mondta elakadó hangon, — de vigyázz magadra, fiam. Vigyázz ...

Maga se tudta, mire gondol, mitől akarja óvni, és azért csak azt mondta halkan, szomorúan:

— Sovány vagy ... Fogytál.

Egy pillantással átfogta a fiú erős, karcsú testét és gyorsan hozzátette:

— Isten óvjon, fiam. Élj úgy, ahogy jónak látod, én nem állok utadba. Csak egyre kérlek: ne beszélj nagyon bátran. Az emberek gyűlölködők, mohók, irigyek, mindig rosszra készek. Ha bírálod, dorgálod őket, meggyűlölnek és vesztedet okozzák.

Pável már a küszöbön állt, onnan hallgatta a keserű szavakat és elmosolyodott.

— Az emberek rosszak, igaz, de mióta tudom, hogy van igazság a földön, azóta ők is jobbak. — Megint elmosolyodott. — Nem is értem, hogy történt. Már gyerekkoromban is féltem a emberektől. S később, mikor felserdültem, valósággal meggyűlöltem őket. Egyiket az aljasságáért, a másikat tudja Isten miért, csak úgy. És most egyszerre megváltoztak. Most szánom őket, érted? Nem is tudom, hogy és miért, de a szívem valahogy meglágyult, mióta tudom, hogy nem is mind felelősek a mocsokért, ami bennük van. — Elhallgatott, mintha befelé figyelne önmagába és gondolkodva mondta:

— Igen, az igazság sugárzik.

Anyja ránézett.

— Üristen, hogy megváltoztál! Félelmesen.

Mikor a gyerek már lefeküdt és elaludt, óvatosan odament az ágyához, egészen közel. A fehér párnán élesen kirajzolódott kemény, szigorú, fiatal arca. Pelagéja mellére szorított kézzel, mezítláb, egy szál ingben állt ott. Szája hangtalanul mozgott és a szeméből lassan, egyenletesen nagy könnycseppek peregtek alá.

(1906)