Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-12-18 / 51-52. szám
Kosztolányi Dezső KARÁCSONYFA- < ERIM Karácsony felé a főváros trachitkockáin egyszerre kivirul egy csodálatos, fantasztikus, vadregényes fenyőerdő. A Vámház téren zöld- lombok árasztják távoli erdők melankóliáját. A reggel tejszinű ködében vagy napszállat után, sejtelmes árnyékok között tétovázva áll meg a járókelő, és a karácsonyfavásár alkudozó lármája között eltűnődik. Nem csodálatos-e, hogy minden évben elzarándokol hozzánk az erdő? Hogy itt, a kopár köveken kizöldül, s a csenevész szivekbe őserdők zúgását hinti? Hogy a selyemszőnyeges szobákba is beszárnyal egy estére lángokban, kápráztató aranyesőben, friss őserejében a poézis aranyfája? Mért van rá szükség? Ha a racionalista szemével nézem, kinevetem az ostoba világot, mely minden évben egyszer vissza szeretne törpülni a bölcseiébe. A váltamat vonom és mosolygok. Ámde amint itt töprengek, egyszerre mintha csoda történnék. A perspektíva eltolódik. Az árnyékok megnőnek. Kiáltok, és nem hallom a hangomat. Embereket sem látok, csak fákat, sok-sok fát, egy egész tömör, ijesztő, hatalmas erdőt. Nézem ezeket a csupasz fákat, s úgy érzem, hogy lassanlassan szépülni kezdenek, nőni, aranyosodni, tündökölni, amint a távolban repeső gyerekkarok integetnek feléjük, és vágyuk a, bűvész csodahatalmával megérleli a kövér aranyalmákat, a diókat, és kigyullasztja a zúz- j marás gallyon a rózsaszín gyertyalángokat. Már nem is látom a Vámházat, a Dunát s az em-l bersokaságot. Millió apró gyertyaláng között járok egy karácsonyfa-őserdőben. A gyertyák' színes füstje megrészegít. Az erdőn a poézis mély szimfóniája, reszket. Tündöklő fényfergeteg' és illatvihar száguldoz a lombokon. Aranyfüst repül. Ezüstpori villog ... Apró gyereklelkek vágyó sóhaja, mély érzések fuvalma zizzenti meg a gallyakat. AI fasudarak mélyen és komolyan búgnak, mint az ünnepi orgonák. Zord Üstökűkkel felém bó-^ lógatnak. Ezer hang, ezer illat, ezer szín kábít el. Hol vagyok? Eltévedtem a meseerdőben ... 1909 Karácsony utón, újévkor mindig gondolnia kellett Violára. Egyszerűen arra, hogy Viola még megvan, és a szokványos ünnepi alkalmat felhasználva, életjelt ad magáról. És nem minden szorongás. nem minden lelkifurdalás nélkül várta ezt a jelentkezést. Huszonöt év óta ünnepek előtt vagy ünnepek után egy tarka levelezőlap, de huszonöt év óta nem találkoztak, csak annyit tudott róla, amit szálkás, egyre öregedőbb betűivel üzent: „Hálával gondolok rótok — Erzsi néni.“ Mert csak akkor, huszonöt évvel ezelőtt hívták átmenetileg Violának. Nem a jelentkezésétől szorongott, az életjeltől, hanem hogy mindig, következetesen azt irta: „hálóval". Mert valóban hála volt-e vagy ismétlődő rosszmájúság, sőt gonoszság? Hála, ez nyilván jótettekért jár. De jótett volt-e, amit akkor, azon az utolsó háborús I karácsonyon, a körülzárt, fuldokló Pesten Violáért tett vagy megalázás? ö Viola helyében nem lett volna hálás. Felejteni se tudott volna, megbocsátani sem. Csak az nyugtatta meg, hogy ami hajdani jótette lényegét illeti, a szó felületes értelmében valóban jótett volt. Egy falatnyi, egy levesestónyérnyi. Mint akkor az a mákos tészta. Micsoda nyugalom volt azon az utolsó karácsonyon! Nagyon messze a torkolattüzek, hozzájuk, a város szűk belsejébe, semmiféle harci zaj el nem hatolt. Védettek voltak, az egész család. A férje végre otthon a frontról, körülötte a fiai, volt karácsonyfájuk, tarka villanyégőkkel, forgó-zenélő karácsonyfa, szalopcukor, csokoládé is volt bőven a fán, csillagszóró, ezüst lánc, ajándék a fa alatt, ha nem is bőségesen, de mindenkinek. És ha nem is az egykori parádéval — az anyja karácsonykor, régi szokás szerint, még tizenkétféle étket tett az asztalra — teli az ebédasztal. A ház ép és érintetlen, kitakarítva, egy porszem sehol, még az ablakok is frissen mosva az ünnepre. Békesség — később jött csak ró — egy fals, körülkerített, pusztulásra kiszemelt békesség. De a pusztulást, a veszélyeztetettséget nem akarták érezni. Így aztán — befogott szemmel, betakart füllel — semmit sem érzékeltek, csak ezt a karácsonyfaégős, jól fűtött, végérvényesre berendezett békességet. A szobalány a levest hozta be — sűrű, jószagú aprólékleves, májgombóccal — amikor megszólalt a telefon. — Tessék — mondta. Csak ennyit. A nevét nem. — Annuskám, te vagy? — Ismeretlen, már nem fiatal, de nem is öreg hang. Nem felelt. — Itt Viola. — Nem ismerek — és már készült letenni a kagylót — Violát. — Ne tedd le! — Ez a rettegés, ez a majdnem-sikoly. — Viola. Gondolkodj, Annuskám. Viola. — És sürgetőn, igézőn: — Viola. Nem ismered meg a hangomat? Újra kezében a mozdulat: leteszi a kagylót! — Nem! — Várj! Várj! Viola ... Ekkor ismert rá a hangjára: — Jézusisten — kiáltott fel akaratlanul —, csak nem ... — Ne mondd ki a nevemet! — szakította félbe. — Gyere fel! — Nem jutott az eszébe: tegezi-e vagy magázza. — Jöjjön fel. Hol van? Messze? — Innen beszélek, a ház elöl. Jöjjön csak! Várjuk. Félt, hogy kihűl a leves, a többiek közé ült, gyorsan evett. Se a férje, se a gyerekei nem kérdezték: ki hívott? és kit hívott ide 6? Ekkor, ebben a pillanatban, fogamzott meg benne az a rossz érzés, ami egy negyed százada egyetlen karácsonykor sem hagyja nyugodtan, odatelepszik fekete angyalként a forgó-zenélő-fénylő fára — bár ne jönne! Bárcsak valahol... De a folytatást nem merte végiggondolni. Erzsi néni volt, hát persze. Erzsi néni, de milyen hamurétege alól a felejtésnek, szivárgott elő a hangja. Viola, hamis papírjain nyilván ez a hamis neve. A tanárnője volt valamikor, ferde vállú, mindig csapzott, loholó-lázas vénlány. Stücker Erzsébet. Már évek óta nem taníthatott. Egyszer, a háború első évében találkoztak az utcán. „Erzsi néni! — Nagyon megörült. — Mit tehetek magáért?“ Most is látta azt a kis mosolyt a csúnyácska, megviselt arcon. „Semmit, Annuskám, semmit.“ „De mégis ..." — erősködött. „Megvagyok — mondta elégedetten — néhány magántanítvány. Amennyi nekem meg az apámnak kell, ahhoz elég.“ Tovább erősködött. „Olyan jó lenne, ha segíthetnék ..„Nem szorulok én semmire, senkire. Majd csak kihúzom végig.“ Később megtudta, hogy Erzsi néni is, az apja is — töpörödött kis öreg, hatalmas, bokáig érő barnaprémes télikabátban járt mindig — megmenekültek, megszöktek a bevagonírozás elől, eltűntek. És most — ez a telefon! A szobalány leszedte a leveses tányérokat, a főtt aprólékot hozta, zöldséget, sárgarépát, fehérrépát, zellert. Kihalószta a zellert a férje tányérjára, amikor csöngettek. — Erzsi néni! — eresztette be, s csukta be mögötte gyorsan az ajtót, meg ne lássák. A régi Erzsi néni! — Viola! — mondta szigorúan. De énnekem ... Neked is Viola. Mindenkinek Viola. Kezdte leszedni magáról a holmijait. Elképesztően volt télre öltözve. Sínadrág rövidke, görbe lábain, a latyakban átázott tornacipő, az apja barnaprémes télikabátja, valami férfipulóver, férfizakó, berlinerrel átkötve a feje. — Gyorsan, bújjon be — tuszkolta az ebédlőbe. — Melegedjék. — Reggel óta csúszkálok. Fogd meg a fülem. Csingilingi! Jéggé fagyott. De miért csak most hívott fel? • Senkit sem mertem. — De hiszen tudta, hogy én ... Ferde kis mosollyal hallgatott. Majd azt mondta: — Miért éppen benned bízzam meg? Ez kicsit sértette, de lenyelte. Éppen őbenne nem? Hót akkor kiben? Így ismeri? De ugyanakkor — ezt is csak jóval később vallotta be önmagának — örült, hogy csak most jelentkezett. Előrement, húzta maga után. A frissen tisztított perzsákra csörgött a tornacipőből a hóié. — Feri, gyerekek! — kiáltotta kelleténél lelkesebben. — A jó tanár néni, akiről annyit meséltem! Senki se szólt, hogy sosem mesélt Erzsi néniről. A férje lenyelte a falatot, felállt, bemutatkozott. — Nagyon örülök — mondta, és visszaült. Még volt a tányérján. — Ez a Ferike — mondta —, ez a gézengúz meg Pisti. A két gyerek is — illedelmesek, akár a férje — jólnevelten felállt, ök is bemutatkoztak, ők is visszaültek, vettek még a főtt aprólékból, zöldségből, volt bőven. Viola újra mosolygott. — Te vagy az — mondta Ferikére —, akit anyád kocsiban tolt az érettségi találkozóra? THURZÖ GÁBOR 0 az. Hol is volt? A Hauer-cukrászdában. — Ott, hát persze! Hogy nem jutott az eszembe! Csend lett. Angyal szállt el köztük, már az a fekete angyal. — Tessék leülni, oda a kályhához. Abba a karosszékbe. — Atfáztam. Ott jó meleg van. Visszaült az asztalhoz, gyorsan evett valamit a zöldségből, mert csak azt hagytak. A szobalány leszedte a tányérokat, indult kifelé. Viola nyájas, ferde mosollyal gubbasztott a hatalmas karosszékben, elveszett benne, nem rá szabták. — Ez a szép karácsonyfa — mondta. Muzsikál is, forog is. Gyorsan egy kis muzsikát! A gyertyákat is — mondta a férje. A karácsonyfa ingva-lengve forogni kezdett, muzsikált, világított. „Stille Nacht, heilige Nacht“ — ezt játszotta nyekeregve, hörögve, kikihagyva, régi masina volt már. A forgó, tarka fények Viola már fiatalon is ráncos arcán. A szobalány behozta a hatalmas pulykasültet. Pulykasült, gombás rizs, hasábburgonya, krumpli- és madársaláta, őszibarackkompót — előbb a férjének osztott, aztán a gyerekeknek. Utoljára magának szedett, az alsó combját, ezt szerette, bármilyen inas is. „Az a legszaftosabb!“ — mondta régi karácsonyokon az anyja. — Ügy megijedtem — és késselvillával fogott az inas combnak ■ hogy egy Viola... — Te, szívem — kezét a kályha barátságos melegéhez tartotta, a tornacipő alatt kis tócsa — mitől ijedhetsz meg ? — Mégis, nehéz idők ezek. — Neked? Nektek? Ezt egyszerűen, minden szemrehányás nélkül mondta. — Fiam — nyújtotta férje a tányért — a melléből. — És Violához fordult: — Nehéz ez, tanár úrnő, mindenkinek. Az a fekete angyal megint elrepült köztük. Ettek, a gyerekek többször is kértek. Romhalmaz lett a pulykás tál, a krumplisaláta összekeveredett a madórsalótával, romhalmaz a salátás tál is. Szép fehér damasztabrosz — vigyázott, folt ne essék rajta! — porcelánok, ezüst étkészlet még a nagyanyjától, kristály poharak. És fehér bor. A férfi mérséklettel ivott, s ebben a csendben töltögetett. A gyermekeknek is, kétujjnyit. Viola mosolyogva nézte őket, ott melegedett a hatalmas karosszékben, nagyon kicsinyen és mintegy elszabottan. Időnként, most már fölöslegesen, a kályha testére tette a kezét. Forgott, zenélt mind lassabban, hamisabban a karácsonyfa, világítottak tarkán a villanygyertyák. Egyszer-egyszer Violára nézett: egykedvűen, nyájasan mosolygó arcára — aztán kezébe fogta a makrancos combot, úgy rágta le róla a húst. Fogalma se volt, mit kéne most csinálnia? Mit mondjon? О is mosolygott. Egy ilyen bátorító mosoly sok mindent elintézhet, amit szavakkal nem lehet. És le is takarhat mindent. Kérdezni nem akart. Kérdezni, az más, akkor olyasmit is megtudhat, feleletként, az ember, ami kiboríthatná. — Hálistennek — mondta végre és csöngetett a szobalánynak —, semmi baja! — Csak a nyakam véres — felelte derűsen Viola. >
