Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-01-29 / 5. szám
i I SZIGETÉN szobatársa lettem. Itt, messze a világ zajától, könnyen barátkoznak az emberek. Pár nap múlva mint régi, jó ismerősök jártuk a gyógyfürdő jól fűtött, hosszú folyosóját, amely a gyógyító iszaphoz vagy a csodavízhez vezetett. A 44 fokos iszappakolás, a tükör-medence forró vize, a kimondhatatlanul ügyes masszírozónő, Darinka acélujjai, a kötelező úszások, bizony eléggé kimerítették az amúgy is gyenge szervezetet. Jólesett a délutáni alvás a szépen berendezett lakószoba kényelmes heverőjén. Janávaí a felvonónál találkoztam először. Gerinctörés után, két mankó segítségével, óvatosan lépett a felvonóba. Később naponta találkoztunk. Dereka egyre hajlékonyabbá vált, először egyik mankóját dugta a szekrény mélyére, a karácsonyt pedig már orvosi engedéllyel otthon töltötte, családja körében. Még két utókezelésre visszaérkezett, hogy mankóit végleg otthagyhassa a fürdővárosra oly jellegzetes mankótörő ember szobránál. Amikor utoljára Piesíanyban, a gyógyulás szigetén jártam, akkor még nem a fájdalmakat enyhítő balzsamot kerestem. A Thermia Palace parkjában a virágos gyógytavak, a Viktória regia tiszavirág rövidségű élete, az Éva strand selymes vize és az ősi park bokrain daloló fülemülék vonzottak erre a tájra. Nyár volt. Az inoveci hegyek csúcsai mögül magasra emelkedett a telihold, hogy harcot vívjon az ismert Éden, Magnólia, Erna, Anna, Thermia jánosbogárként csillogó neonfényeivel, hogy az üveghíd ezüstös ragyogásával versenyezve megfürödjön a Vág folyó tükrében. Most, egy decemberi téli estén ismét itt sétálok a hévíztavak partján. A hidegben párásán gőzölgő vizet megvilágító reflektorok fényében lilán virágzik az egyiptomi liliom. A téli álmát alvó Éva strandfürdő üres medencéi mellett halad a fürdőváros új gyógyintézeteihez vezető hosszú betonút. Az út mellett hazánk legfiatalabb gyógyintézeteinek nevei — Balnea Palace, Balnea Splendid, Balnea Grand és ablakai messzire világítanak a csendes sötétségben. A park bokrairól nem szól a fülemüle, a téli vendégek nem lesik a hold feljöttét a hűvös, nyirkos estéken. De mindezért kárpótolja őket az alig pár hónapja működő, vagy 160 millió korona befektetéssel épült új gyógyintézetek kényelme, szépsége. Páciensként tértem vissza a világhírű fürdőváros legfiatalabb és legkorszerűbb szanatóriumába. Egy voltam az itt gyógyulást remélő több, mint négyszáz beteg közül. A Balnea Grand egyik nyolcadik emeleti szobájában Elenka asszony A gyógyfürdő vezetősége és dolgozói számára a legnehezebb feladat a külföldi vendégek kezelése és szórakoztatása, akik a fürdőváros hírét ismét szétviszik a nagyvilágba. Mert Piesfany fürdőnek nagy múltja van. És éppen ezért, egy gondolattal térjünk vissza a múltba. A város múzeumában egy érdekes okirat szól arról, hogy a 17. században a törökdúlás, majd a felkelő hadseregek átvonulása idején sok kárt szenvedett a fürdő és a város. Forgách gróf, a város ura és a fürdő akkori tulajdonosa, képtelen volt egymaga szembeszállni a pusztítással. Ezért I. Lipót császártól kért segítséget a gyógyvizek érdekében. A császár 1682-ben megadta a kért „salva guardiát“ .amelyben a várost és a fürdőket védelmébe vette és megtiltott bennük egyszer s mindenkorra mindennemű garázdálkodást. Nem ártana, ha 1972-ben egy korszerű „salva guardiá“-ért folyamodnának nem a császárhoz, hanem a dolgozó néphez, a gyógyfürdő berendezésének megbecsülése érdekében. Hogy az alig pár hónapja működő szanatóriumokban ne legyen egyre kevesebb a leltári törülközők és a konyhai evőeszközök száma. Ne tűnjenek el nyomtalanul csipketerítők, hamutartók, vízcsapok. A falakat díszíthessék ismert képzőművészeink alkotásai, anélkül, hogy azt valaki is emlékül vinné magával. Azonban az ilyen elszomorító tapasztalatok sem tudnák elhomályosítani bennem annak a sok szépnek, az emberek közti jó kapcsolatoknak az emlékét, amellyel itt e rövid pár hét alatt találkoztam. KOPRLÁNÉ VARGA MAGDA MOYZES ILONA Д MŰVÉSZNŐ MODELLJE TvrdoSín, az öreg városka, és Medvedzie között áll Mária Medvecká akadémiai festőművésznő őseitől örökölt, fehérre meszelt, szépen rendbehozott háza, vasrácsos ablakaival. Néhány lépéssel odébb az új Oravát láthatjuk. Hegynek vesszük utunkat, Medvedzie, a falu felé. Balra hat-nyolcemeletes toronyházak. Munkások lakják. Nem messze a falu, ma már egybeépítették a kettőt. A temető közelében még földhözragadt, kopott kis faházikók sora látható. Az öreg házikók szégyenlősen, kissé szomorúan vegyülnek össze a sok szobás villákkal. Szorongva, ijedten néznek rám apró, öreg szemecskéikkel. A faházikók egyikében Katka GandoSová lakik, Mária Medvecká egyik sokat festett modellje. Nem sokat törődött velünk. A csirkéivel foglalatoskodott, az üzletből hozott finom, puha kenyérkéjét osztotta el közöttük mag helyett, csak azután méltatott szóra bennünket. A székemet magam kerestem meg, törültem le, fáradt voltam. Szemben velem, a küszöbre telepedett le Katka asszony, később ostyával kínált, mintha bizony 6 akarna gyóntatni bennünket, nem mi őt. — Ugyan már, mit is tudnék én maguknak mondani? Ilyen egyszerű asszony ... Találhattak volna különbet is, nagy ember való az ilyesmire. — Talán azért valamit mégis... — próbálom belőle kiszedni a szót. — Nem érdekes az életem. Takarítok egy munkásszálláson. Megkeresem tisztán az ezresemet. Hány gyermeke van? — Nyolc, édes fiam, nyolc. Hét ettől a férjemtől, egy az elsőtől. Mert volt nekem jó emberem is. Nagyon jó... Ezt a házacskát még együtt vettük. De azután nem volt munka, csak a nyomor. Megbetegedett. Nem volt az élet, tengődés volt, de a vizes vödröt kivette a kezemből, nem hagyta, hogy vigyem. Meghalt, mégis hazavártam minden nap, négy egész éven át. A nap minden órájában őt vártam vissza, mintha bizony csodák is léteznének. Pedig nem volt csoda, csak az adósságom tekergeti körülöttem, abba meg nem lehetett beleharapni. Azért mentem férjhez másodszor. Pedig már akkor is ivott a férjem, de égre-földre esküdözött, hogy ha a felesége leszek, abbahagyja. Egyszer aztán nagyon megharagudtam rá, rendre akartam utasítani, s a kocsmából hazajövet az egyik mezsgyén jól elagyabugyáltam. Nem ismert meg, én meg elinaltam, nehogy visszakapjam, amit adtam. — Drága, jó feleségem, te itthon vagy? Az isten áldjon meg, rettenetes dolog történt velem. Valaki kékre vert, nézd a képemet. Csak azt nem értem ... nem értem ... Még a harisnyája is olyan volt, mint a tiéd. — Hát asszonynép volt? - kérdeztem ártatlanul. — Az, az istenverte. No, de csak kerüljön a kezeim közé... Szétmorzsolom, — fogadkozott. Hát igaz, hogy morzsolt, de apránként. Hét gyermeket szültem, magam neveltem fel őket. Jó gyerekek, egyik sem hasonlít rá, már a legkisebb is a házát építi, pedig még nőtlen. Hív is mindegyik, de én már csak itt érzem magam jól az öreg falak között. Ez az én palotám — No, most már csak ne siessenek annyira, ha már egyszer eljöttek. Még elmondom, hogyan utaztam Pezinokba meglátogatni az ott tanoncoskodó fiamat, meg hogy hogyan akartak vízbefojtani, mint a szomszéd falu férfi gyújtogatóját Jómagam meg leírnám, ha lenne hozzá bátorságom, de nincs, mert meg sem közelítem Katka GandoSová elbeszélői tehetségét. Én nem tudok Úgy írni, ahogy ő képes beszélni. Minden túlzás nélkül mondom, ha felmenne a Nemzeti Színház pódiumára, nemcsak minket pipálna le, de a legrátermettebb színészeket is. Már nem csodálkozom a művésznő modelljén, legfeljebb csodálom, mert hónapok óta ő volt az egyetlen, aki a kacagás édes könnyeit csalta a szemembe.
