Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-01-22 / 4. szám
HERBERT OTTO a gólyák költöznek A fúrás jól haladt. Tizennyolc colos csővel béleltek, de közben már hatvan méternél jártak. Christian műszakja idején rendezték a főmérnökkel a megbeszélést, amelyben a havi tervelőirányzatot ismertették és megvitatták. Délután, a vendéglőben tárgyaltak. Üjabb két óra megtakaritás. Neked, kicsim. Műszak közben ritkán jutott hozzá, hogy rá gondoljon. De amikor mégis előfordult, mindig ugyanaz a kérdés motoszkált a fejében: hogyan legyen ezután? Legyen ezután is minden igy! Munka után mosdás, átöltözés. Christian becsomagolta a kis rádiót egy ív papírba. Megkent gyorsan néhány szelet kenyeret, és útközben bekapta. A csillagok magasan ragyogtak. A hold később kel. Bement a vendéglőbe, hogy két üveg sört vegyen. — Magát már egyáltalán sose látni — üdvözölte őt a vendéglősné. Azóta az éjszaka óta ezek voltak az első hozzá intézett szavai. — Sok a munka — válaszolta Christian. Az asszony bólintott. Mire számított? Mindig túlcsigázzák a várakozásukat. De amikor az asszony megkérdezte: nem lesz-e egyszer megint kevesebb dolga? — Christian csak anynyit felelt: „Nincs kizárva“, magában pedig megállapította, hogy ez mindenképpen kellemesebb, mintha a nő megjátszaná a csalódottat. A templom környékén Christian bemászott egy kertbe, és leszakított egy szál rózsát Susannénak. Susanne előre kinyitotta a kaput, és lámpát gyújtott a folyósón. Jertek el, mert immár minden kész. Három rózsa virított már a mustárospohárban. Holnap is lesz egy. Meg holnapután is. Néha még novemberben is van rózsa. — Mit hoztam? Egy csomagot — felelte Susanne. — Lám, kiderül, milyen remek a megfigyelőképességed. Susanne megint az ócska széken ült. Christian zenét keresett. Megfelel? Nem. A beatzene nem tetszett neki. Christian olyan muzsikát keresett, ami kedvére való. — Ez az — szólt végre Susanne. Csajkovszkijra emlékeztetett, és mintha nagyon messziről jött volna. A légköri zavarokat ne vegyük figyelembe. Képzeljük magunkat egy jó akusztikájú terembe. Szép illedelmesen ülünk és hallgatunk. Mindegyikünk a maga útján jár, és reméli, hogy a másik vele tart: az erdei úton, át a kis fahídon, hegynek föl. — Gyere ide hozzám — szólalt meg Christian. — Nem megyek. Itt szeretnék ülni. — Miért? — Téged akarlak megfigyelni. — Feküdj ide mellém. — Nem. Ide jössz, és csupán lefeküdni akarsz velem. — Azt is — mondta Christian. Csajkovszkij véget ért, és Belgrádból jött, Christian most zongoramuzsikát fogott. — Van valami nőd? — kérdezte hirtelen Susanne. Több is volt. Azt kérdezem, hogy most van-e? Hogy vár-e rád valaki? — Talán van, aki vár. De soha senkinek nem mondtam, hogy ekkor meg ekkor jövök. Nem ígértem soha semmit. Jöttem és maradtam, ha akarták, aztán újra elmentem. Akadt olyan is, aki szeretett volna kicsikarni belőlem valami ígéretet. Talán, hogy legyen miben megkapaszkodnia. Még ha csak hazugság is. Elég fiatalon találkoztam olyan lányokkal, akik olyan ígéret miatt mentek tönkre. Csalás miatt. Csalók miatt, akik szabadlábon élnek, közülünk nem egy tekintélyes ember. Egyszer személyzeti vezető, másszor botanikatanár. Nem bankjegyet hamisítanak, csak ígéretet. Amit a törvény nem üldöz. Le is tagadnának mindent. A csalás tanúk nélkül megy végbe. A tönkretett lélek nem bizonyíték. Szabadon járnak-kelnek, és nincs különös ismertetőjelük. Az ember olyankor az áldozatukkal akad össze. — Sok ilyennel akadtál már össze? — Jó néhánnyal. Többen vannak, mint amennyivel egy-egy ember találkozhatok. — És megvigasztaltad őket? — Nem elég ide a vigasz. Amire leginkább szükségük van, az az önbizalom. Szeretnék neked mindenfélét megígérni, gondolta Christian, és maga sem értette, mi gátolja ebben. Susanne az ócska széken kuporgott, és a két keze fogva tartotta a söröspoharat. A halvány gyertyafényben ugyanolyan nagynak és sötétnek látszott a szeme, mint éjszaka a mezőn, mikor egymás mellett feküdtek. Valamit kerestek. Miért ül ott Susanne? — Szeretném tudni, nem hazudsz-e — mondta Susanne. — Feküdj ide mellém. Susanne nem válaszolt. Mikor ott feküdt mellette, Christian először is kibontotta a copfját. Ebben nem különbözött a többitől. A hosszú hajat mind szerették. Susanne annak idején levágatta, de gyorsabban nőtt meg újra, mint az önbizalma. Christian az asztalnál ülve bóbiskolt a műszaknyilvántartó könyv felett, ám tüstént felébredt, mikor az ajtó kinyílt. Kint még világos volt. Az órájára nézett. Fél óránál tovább aligha alhatott. Max, úgy látszik, nem vett észre semmit. Elértétek a kilencven métert? Már hétkor — válaszolta Christian. Cigarettára gyújtott. Max azért érdeklődött, mert száz méter mélységtől kezdve tizennégy és háromnegyed colos csővel kell a fúrólyukat bélelni és cementezni. — Fene ette volna — mérgelődött. — Mindig szombat este cementezünk. Nem azért említette ezt, hogy utána megkérdezhesse, nem volna-e hajlandó Christian az éjjel helyettesíteni, hanem mert valóban többször előfordult, hogy emiatt nem utazhatott haza a hét végén. Most pedig meg is ígérte a feleségének. Leült az ócska díványra, és fölvette róla a könyvet: Bredel „Az apák“. A könyvjelző a kétszázadik oldalt mutatta, pedig Max jól emlékezett rá, hogy a száznyolcvanadiknál hagyta abba. Ezt mindig meg kellett jegyeznie, mivel a geológusnak megvolt az a különös szokása, hogy minden könyvet, amit Maxnál megpillantott, ott nyitott ki, ahol a könyvjelzőt találta, és onnan olvasta tovább. A könyvjelzőt viszont oda tette vissza, ahol ő hagyta abba. — Itt járt a geológus? — kérdezte Max. — Igen. Minden rendben. Hanem szeretnék tőled valamit kérdezni. Előre tudom, mit fogsz rá mondani. Hogy nem tudom elválasztani a személyi érdeket a társadalmi érdektől. — No csak ki vele. ■ Megkaphatnám szerdán a motorbiciklit? — Szerdán? — A szabad időmre. — Mind a négy napra? — Igen. — Szó sem lehet róla — mondta Max. — Jó. El van intézve — zárta le a vitát Christian. A motorkerékpár az üzemé volt, és éppúgy a munkahelyhez tartozott, mint a lakókocsik, a szerszámok és maga a torony. Magánutakat Max csak sürgős esetekben és rövid időre engedélyezett. De néha úgy használták, hogy Max nem is tudott róla. — Hova akarsz menni? — Csak úgy valahova. — Egyedül? — A lányt úgysem ismered. — A copf őst? — kérdezte Max. Eddig kétszer látta Susannét: egyszer messziről, Christiannal együtt, másodszor pedig a postán, közelről, mikor egyedül volt. Ráért tüzetesen szemügyre venni. Okos, szerény kislánynak látszott. És a két hosszú copfja. — Iskolába jár még? — Igen. Mint tanítónő. Hogy tetszik? — kérdezte Christian, mintegy mellékesen. — Tetszik. — Pedig csak látásból ismered. — Talán csak tudod, hova akarsz menni vele — hitetlenkedett Max. — Drezdát szeretné látni. — Mi dolga Drezdában? — Elmenni a képtárba — válaszolta Christian. — Meg aztán van a Zwingerben egy gyűjtemény régi órákból. Sohasem járt még Drezdában. De nem akartam megmondani neki, hova megyünk. Adsz legalább előleget? — Igyál inkább kevesebbet. — Egész héten egy kortyot sem ittam. — Csak a minap ráncigáltalak ki az ágyból, ■ folytatjuk — DÁVID TERÉZ mm u N N E P I V a c s о г и Оду kezdődött, hogy a bocsi еду augusztusi vasárnap azzal jött haza , a kávéházból: — Mama! vendégeket kapsz valamelyik este vacsorára ... — Liza néni arcán a bejelentésre rögtön meglátszott, hogy olyasmit gondol, amit kimondani nem illik, legalábbis Béla bácsi füle hallatára ... tehát csak ennyit kérdezett. — Kik Jönnek már megint? — Megint?! — kapta fel a fejét Béla bácsi, és szemrehányólag nézett Liza nénire. — Ezek még sohasem voltak nálunk. A néni erre azt gondolta — akkor meg éppen örülök nekik! Kezdhetem törülgetni a port, a szőnyeget is szívathatom, régi dolog, hogy az új vendég jobban körülnéz ... De gúnyosan csak ennyit kérdezett: — Hát léteznek még soha itt nem járt emberek? Béla bácsi ez egyszer jobbnak látta a néni szavaiban rejlő iróniát elengedni a füle mellett, inkább kanyargós elbeszélésbe kezdett. . . (Az volt a szokása, ha hamar túl kívánt esni valamin, hogy megvonta a nénitől a szót...). Szóval kanyargóson beszélt idegenforgalomról, osztályon felüli étteremről, pincérekről, akik — fene a jó dolgukat — nem tanulnak világnyelveket ... no meg idevetődött turistákról, akik külföldön képtelenek megrendelni egy bécsiszeletet. Szerencsére Béla bácsi ott iszogatta a közelben vasárnap délelőtti söröcskéjét, így alkalma volt közvetíteni, amit az idegenek udvariasan megköszöntek. (Ä főpincér elfelejtette.) Azután megkérdezték; hol tanult meg „amerikaiul"? Mire ő... hogy ifjú korában ott kereste a szerencséjét. . . Meg is találta .., Éppen annyi szerencsét talált, amennyiből megválthatta visszafelé a hajójegyét. .. No még csak ekkor kezdett igazán dúlni-fúlni a néni, mert kukkot sem értett „amerikaiul", viszont tapasztalatból tudta, hogy akkor is ritkán jut szóhoz a bácsi társaságában, ha saját anyanyelvét koptatják ... hát még ha idegen idiómát... No dehát senki sem állította, hogy a bácsi azért gyűjt maga köré barátokat, hogy azok a néni szövegében gyönyörködjenek. A néni beosztása a főzés — de az aztán olyan színvonalon... hogy abból nemcsak a vendégeknek teljék örömük, de magának a bácsinak is. (Vagy főleg neki.) Miután a néni nem hagyta abba a csapkodást, a bácsi jobbnak látta megjátszani, hogy nem csupán az emlékezete szabotál néha, de a füle is. Úgy tett, mint aki semmit nem hall a körülötte tomboló viharból. (Noha elég soká tartott és elég hevesen dühöngött.) . . . Mintha teljes szélcsend uralkodna. Béla bácsi nyugodtan magyarázott. — Tudod mama . . . beszélgetés közben azután kiderült, hogy mindkettőnek az ősei Magyarországról vándoroltak ki... Liza néni pillanatra abbahagyta a háborgást, de csak azért, hogy lélegzethez jusson. — Hát ketten vannak? — Ketten hát! — vágta ki diadalmasan a bácsi, mintha ez az ő érdeme lenne. — Férj és feleség, fiatal házasok, és most azért mennek Magyarországra, hogy ott valódi kolozsvári káposztát egyenek... Az őseik annyit emlegették ezt az eledelt, hogy kedvük kerekedett megkóstolni, Ezért úgy vélem . ,. Liza nénit egyáltalán nem érdekelte a Béla bácsi vélekedése ... (El tudta képzelni.) Inkább a saját véleményét közölte vele. — Akkor meg nem hozzánk kellett volna meghívni őket, oda kellett volna őket irányítani egyenesen — Kolozsvárra! Béla bácsi legyintett, ami azt jelentette — kár pazarolni a szót! Liza néni értett belőle — mégse hagyta abba. — Mikor jönnek? A bácsi hangja ekkor már határozottan csengett: — Holnap este! — Micsoda? Holnap este?! — tüzelt megint a néni. — Tudja-e egyáltalán, hogy mi minden szükséges egy káposztába? Ilyen hús, olyan hús... kolbász, de valódi... nem afféle, amit injekcióval füstölnek ... Káposzta, de nem borkővel savanyított, sza-
