Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-01-22 / 4. szám
az evésre, ivásra, mert közeledik a napfelkelte! MÚLT ÉS JELEN Alexandriában élt és dolgozott Pythagoras, itt nőtt fel a világszép Kleopátra. Ehhez a városhoz tartozik a Faros-félsziget is, melyen a híres görög építész, Sostratos időszámításunk előtt 300 — 280 évvel felépítette a világítótornyod melyről az állítják, hogy a hét világcsoda közé tartozik. A száz méter magas torony tetején állandóan világltptt a tűz. Ez az érem egyik oldala. A másik a nyomor. Mert nyomort itt látni eleget. Főleg azokban a negyedekben, ahol a bennszülöttek laknak. Megkérdeztünk egy tizenhárom év körüli fiút, aki nagy készséggel kínálta az apró ajándéktárgyakat, jár-e iskolába? Mosolyogva válaszolt: — Nappal a turistáknak emléktárgyakat árulok. hogy este fehér inget vehessek magamra, s beülhessek az iskolapadba. Én csak másfél évig leszek katona, de aki írni, olvasni nem tud, az három évig szolgál a katonaságnál. Otthon még kilenc testvérem van. A szüleimtől nem várhatok támogatást. Ha tanulni akarok, magamnak kell rá pénzt keresni. Elbeszélgettünk egy negyedikes orvostanhallgatóval is, aki este hattól éjfélig egy bárban pincér. Kénytelen a tanulás mellett munkát is vállalni, mert különben nem tudná miből megvenni a tankönyveket. KALITKÁBA ZART LÁNYOK Alexandriában meglátogattunk egy aranyművest is. Ugyancsak csodálkoztunk, hogy azokat a gyönyörűen kidolgozott arany ékszereket még ma is milyen primitív eszközökkel készítik. Korszerűtlen munkaeszközökkel s ijesztően rossz szociális viszonyok között, szigorú munkafegyelem mellett dolgoznak itt az emberek. Ha valaki hibát követ el, azt ott helyben megbüntetik. Vaskalitkába zárják, hogy mindenki lássa: így jár, aki nem teljesíti a mester kívánságát! Ottjártunkkor két fiatal lány töltötte büntetését a .szégyenkalitkában“. Nagyon vegyes érzelmekkel távoztunk Egyiptomból. Az itt észlelhető különbségek a múlt és a jelen, az egyes emberek életszínvonala között szinte felmérhetetlenek. Az egyiptomi népnek sokáig kell még kitartóan harcolni azért, hogy a turista ne csak a híre*, múltat, hanem a jelent is megcsodálhassa. Mediihradssky -* Kuchia IA год szerelmese Fehér autó robog az úton. Nő vezeti. A kocsiban hátizsák, festőállvány, deszkalapra kifeszített vászon, egy dobozban olajfesték, a színek minden árnyalatában. A művész elmaradhatatlan kellékei. Egy mezei úton, a hegy alatt megáll a kocsi. Az asszony kiszáll, hátára veszi terhét, nekiindul a föld barázdáinak. Föl kell szívnia az illatát, meg kell találnia a színét, hogy ő maga feltámadhasson. Oly rég nem volt ecset a kezében! Huszonnégy egész órája. Maga a végtelenség. Nyugtalan. Keresi önmagát a rögben, egyre és naponta. A művész mindennap meghal, hogy mindennap újjászülethessék. De addig kegyetlen kínnal keresi önmagát. Nem tud a rögtől elszakadni. Hányán vetették a szemére: Miért él éppen itt, miért nem a fővárosban? Hát olyan nehéz megérteni, hogy a főváros szürke aszfaltján nem láthatja a meleg színű, tarka foltos teheneket? Orava terhet húzó lovait, a varjak és a seregélyek fölszálló röptét. Nem, nem tudna meglenni nélkülük. Talán éppen azért, mert ismeri a nagyvárosok szürke aszfaltjait is ... O, mennyire ismeri a balti szél kegyetlen, halált hozó simítását. Legalább úgy, mint Orava rög fölé hajló embereit, amikor kévékbe szedik a zabot, az árpát, mert búza itt nem terem. És föld fölé hajló asszonyait, amint fölszedegetik a burgonyát, szívük alatt hordva magzatukat. Az ő termésük gazdagabb, mint a földé. Az országban a legtöbb gyermek itt születik Oravában. Marka Medvecká, akadémiai festőművésznő megfestette őket is. Ezért kapott államdíjat. Az új Orava új gyermekeit. Hisz Orava nem a régi. Olyan örömét leli ebben, mintha ő maga szülte volna újjá szülőföldjét. — Erről a kis darab földről csak szuperlatívuszokban beszélnék, ha költőnek születtem volna. Itt vannak a legsötétebb hegyek, hullámai naponta szívembe folynak. Meg lehet-e unni az éjjelek és nappalok váltakozását? Vagy esztendőnként az őszt, ha télbe suhan? A természet örökké ismétlődő drámáját, amely a múlandóságot, de egyben az újjászületést is jelenti? Meg lehet-e unni a közönséges fűzfát, amelyik dél táján még olyan szürke, de a leszálló estben titokzatosan, bizarr formákat öltve, ezernyi csodát rejt magában? Meg lehet-e unni az alkonyi tájat, amelyben ott az örök mozgás? Hiába néz ki úgy, mint az álomra készülő fáradt ember, éppen az estben vesznek el a lényegtelen dolgok s maradnak meg a nagy formák, ecsetem kútforrásal, amelyekből táplálkozom. Szeretem a tavaszba újuló telet, amikor a föld barázdáin olvad a hó. Vagy a lovakat, ha alázatosan várnak terhűkre, amelyet húzniuk kell, forró párájukat belélehelve a jeges levegőbe. A sápadt napot, ha mozdulatlanul áll meg az ég peremén, épp úgy szeretem, mint a vénasszonyok nyarát, ami ott ring valahol a fák ágain. De mlndenekfölött az embert szeretem, akik életet hintenek a földbe, Csakhogy olyan nehéz ezt kifejeznem. Szóban aligha sikerül, amikor úgy érzem, hogy színekben sem beszéltem róluk eleget, vagy úgy, ahogy szeretnék. Mindazt a szépet, amelyről hallunk tőle, behozta műtermébe. A falai, szekrényei telve képekkel. Vásznain ott a látszólagos és mégis beszédes csend. Ott vannak az emberek, akik maguk is oly nagyon hasonlítanak földjükhöz. Ott a nap is, de sokkal több az estébe vesző alkonyi sötét. A régi Orava, kopott kis faházikókkal és az új, gyárainak kohászaival. Mindez lírai, mégis reális formájában. Mária Medvecká realista festőművész. — Bár csak ritkán érintkezik művészekkel, gazdag könyvtára arra enged következtetni, hogy a mai művészet „divatos" irányzatairól pontosan tájékozott. Minek köszönheti, hogy művészi egyéniségét nem hagyta befolyásolni? — Éppen annak, hogy a főváros szürke aszfaltját szülőföldemmel el tudtam cserélni. A magányomnak. Aztán vajon mit is tudnék az én egyszerű népemnek mondani absztrakt nyelven? Zárt ajtókra találnék. Az egyszerű lélekhez úgy kell szólnunk, hogy megértsék, már pedig én nem magamnak, nem a művészeknek, hanem elsősorban a népnek festek. — A művésznő magányról beszélt. Lehet-e magányos az, aki nemcsak közöttük él, de bennük is. Kávéházak, éttermek, gyárak, magánházak falain látom függni képeit, tehát megértik ... — Meg, hogyne, mint embert, ügyes-bajos dolgaikkal idejönnek. Néha tanáccsal is elláthatom őket. Látják, hogy reggel négykor kelek, hogy őseim házát újjáépíthessem. Hordom a maltert, bevásárolok, főzök, gyermeket nevelek. Azt, amit ők. De a művészt olyan nehezen tudják fölfedezni bennem. Napokon át festettem reggeltől estig a niznai Tesla előtt. A gyár dolgozó női, ismerős asszonyok, jöttek mentek körülöttem s köszönés helyett azt kérdezték: — Szórakozik, szórakozik? Már harmadnapja dolgoztam ott, — az ő műszakjuk véget ért, az enyém nem, — amikor az előbbi kérdés helyett végre így köszöntek: — Dolgozik, dolgozik? Lassan kezdték felfogni, hogy az én munkám is munka, nemcsak szórakozás. De vehetem-e rossznéven tőlük? Hisz mi földünkön nem nőttek festőművészek, csak favágók, tutajosok, drótosok, iparosok. Az évszázados népművészetet is holmi lim-lomnak tekintik, Pedig az egyszerű nép leikéből is kikívánkozott az, ami benne volt. Bizonyítják értékes festményeik, reliefjeik, kő- és faszobraik. De ezt inkább csak mi tudjuk, sajnos. A jövő generációja viszont már minden bizonnyal meg fogja őket is érteni. Ami pedig magányosságomat ille-Igor Grossmann felvétele ti, éppen ebből kifolyólag adódik. Vannak problémáim, mint minder művésznek. Keresem önmagam, hog\ el ne tévedjek utamon, Igaz akarok maradni. Hű önmagamhoz, hű a művészethez. S ez nem egyszerű dolog Sokszor kétségeim vannak, vajon eljutok-e oda, ahová szeretnék. Mindennap úgy indulok utómra, belső erőmtől hajtva, hogy ma talán többet tudok mondani, jobban ki fogorr fejezni, amit szeretnék. A férjenr megért és támogat, hisz maga i: festőművész. Csakhogy a magány nélkül sem tudok meglenni. Úgy kell mint a kenyér; benne gondolkodnom. A művésznőnek nincs biztos jövedelme. Bár nagyon sokat fest és egy idő óta rajzol is, amivel meg fogja lepni a világot is, művészkollégáit is. — Anyagilag megvagyok. Az egyszerű dolgozó emberek festőjének vallom magam. Ha jön hozzám egy szegény ember, hogy a fiát nősíti és nászajándék kell, vagy egy kispénzű ápolónő, vagy orvos, akik nem tudják úgy megfizetni a képeket, mint az állam, jó szívvel adom őket. Tudom, hogy nem parádéból jönnek, szeretni fogják a képemet s ez mérhetetlen örömöt szerez. Többet jelent mint a pénz .. . Mária Medvecká, államdíjas akadémiai festőművész, az egyszerű emberek festője .., Van Gogh jut eszembe s az oravai földek sárga napraforgói a messzeségben MOYZES ILONA
