Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-07-22 / 30. szám
Leszálltunk a vonatról. Egy óra. Fülledt, felhős idő volt. Szürke hétköznap. Alig akadt utas. A bejáratnál odaszóltam: Két diákjegy. Bementünk. A sátrat a hónom alatt vittem. A vízen néhány csónak lebegett. A víz zöld volt, az ég felhőtlen foltjai alatt kicsit kékesben játszó. Nem valami csábítóan festett az egész. Lehet, hogy rosszkor jöttünk, gondoltam. De nem válogathattunk. Július már a végére járt, s azzal a szabadságunk is. Augusztus elsején újra munkába kellett állnunk. Tulajdonképpen már csak három napunk volt. Vártuk az esőt. Vártuk a vihart. Reggel felkeltünk, teljesen elgémberedve a viharos éjszakától és a hirtelen lehűléstől. A nap már a vízen volt, kora hajnaltól, erősen és lustán. Levetettem a melegítőt. Ivan lassan előmászott a sátorból. Ez a hideg, mondtam. Hulla vagyok. Tökéletesen hulla vagyok. Nők kellettek volna, mondtam. Attól felmelegedtünk volna. Szétnéztem a síkon. Elöl, a sátrak és víkendházak nagy csoportja közt valaki a La Palomá-t játszotta gitáron. A gitár hangja egy kicsit hamis volt. Valami asszony, nagy és fekete hasú asszony edényeket mosott a vízben. Az az asszony ott, mondtam. Evőeszközöket hozott ide. Meg párnákat. Ilyen szigorú apátok van? kérdeztem Vierát. Tanár, felelte. Nem szereti az ilyesmiket. Mindig kiabál. Istenem, tanár, gondoltam. Ti szegénykék. Az isten oltalmazzon titeket. Tanár. Ez aztán a vakáció. Ott van, mutatta Viera. Abban a fehér sapkában. Zöld csónakkal. A csónak halkan siklott a vízen, a fényözönben. Nem láthat meg bennünket, mondtam, Mindenütt ott a szeme, mondta Viera. Mindent észrevesz. Azt tartja, hogy még túl fiatalok vagyunk erre. Talán nem is, gondoltam. Ennyire mégsem állunk rosszul. Még csak a tizenegyedik osztályba járok, mondta. PAVEL VILIKOVSK? Ahhoz érettségi kell, gondoltam. Már ami minket illet. Bölcsészhallgató vagyok, mondtam. Ivan meg építész. Szeretem a vizet, mondtam. Főleg alkonyatkor. Amikor szél van. Én is, mondta. Jó úgy ráfeküdni. És csak úgy feküdni. És teljesen megfeledkezni. Miről, kérdeztem. Mindenről, felelte. Tökéletesen mindenről. A rossz dolgokról, mondtam. Miért feledkezne meg az ember a jókról? Nem, mindenről, mondta. Messze előttünk Iván és Vilma úszott, kinyúlva a matracokon. Főzi, gondoltam. Én meg ezt. Tökéletesen bolond. Látod azt a csónakot? kérdezte. Azt a vitorlást Bólintottam. A szomszédaink, mondta. Kövérek és kopaszok. Amikor visszatérnek a vízről, mindig átjönnek hozzánk, s nekünk beszélgetnünk kell velük. Arról, hogy milyen jó az, ha víkendháza van az embernek. Meg hogy milyen jó az, ha vitorlása van. És nem jó, ha vitorlása van? kérdeztem. Nem tudom, felelte. De az biztos, hogy jó, ha nincs hasa az embernek, és nem kopasz. Jó arra is gondolni, hogy még jöhet valami jobb is, mint a vitorlás. Jó várni valamire. Várunk, gondoltam. És meghalunk lassan. Vártunk valamit; még három napunk volt, és élni akartunk. Ültünk a vízbe futó nyúlvány gyér füvén a fűzfabokrok között. Két óra volt. A sátor már állt, egy kicsit kajlán. Muszáj valamit ennünk, mondtam. Van tojásom meg paprikám. Kenyeret kell szereznünk, mondta Ivan. Be kell mennünk a faluba. Ebben az időpontban néptelen volt. Csak egy munkából hazatérő munkás, kétrét görnyedve a biciklijén. Iskola. Templom. A tejcsarnok zárva. Majd az önkiszolgálóban. Kiléptem az utcára. Ivan a napon állt. Az a hőség és por! Fussunk, mondta. Vizet. Vizet. Nicsak — mondtam —, milyen csinos. Meghal itt lassan. Fix. Visszamentünk a fakapus, ereszük alatt fecskefészkes alacsony házak mentén. Gyorsan teleettük magunkat, szemünkkel a napot kutatva a felhők között. A víz meleg volt, s apró hullámokat vetett az induló széltől. Itt maradok, mondtam. Estig. Ivan jó messzire elúszott a gumimatracon, nagyon messzire. Milyen kevés nő van itt, gondoltam. Mit is csinálnának itt ilyen időben? Elmentek. És a tetejébe még ez a vihar. Mindennek a tetejébe még ez a vihar is. És holnapután haza kell mennünk. Nincs időnk. Nem tudunk élni. Meghalunk itt lassan. Termofort. Kis széket. Rádiót. Minek jött ide? Mit törődsz vele, kérdezte Ivan. Amott valami lányokat látok. De komolyan, mondtam, minek jött ide? Mit akar itt? Befutottunk a vízbe, egyenesen a két lányhoz. Gumimatracon lebegtek a tó közepén. Építészhallgató vagyok, mondta Ivan. Másodéves. Te meg bölcsész. Nevettem. Hé, kiáltotta Ivan, mi is éhesek vagyunk! Az egyik lány leeresztette kekszet tartó kezét a vízre. Már nincs több, mondta. Épp most ettük meg. Törékeny fekete lány volt, két kis varkoccsal. Mellette, a másiknak, kontyba volt tűzve a haja. A kicsi az enyém, mondta Ivan. Az egy boszorkaféle. Megnéztem a másikat. Görbe az orrod, gondoltam. A szája, mint egy indiáné. És vékony a lába. Hát ez almás, mondtam. Almás. Kihúztuk a matracokat a partra. Mellesleg, mondta Ivan, Ivánnak hívnak. Engem Karéinak, mondtam. Vilma. Viera. Dugd el jól a matracokat, mondta Vilma. Apánknak nem szabad észrevennie bennünket. Abból ?rí lenne. No, almás, gondoltam. Hát hol vagyunk? A szüleikkel vannak itt. Az apa egy kövér öregúr. Reggelenként guggoló-gyakorlatokat végez, s azt mondja: Vilmuska, ne állj szóba a fiúkkal. És a mama kendőt hord, nehogy napszúrást kapjon, és német szavakat gyakorol a lányokkal. Mi aztán beválasztottunk.
