Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-07-08 / 28. szám
gő, gyalázatos „giccs“. Átfutott rajtam mindez. Szürkén, értelmetlenül, idegenül. Az oslói ábránd is eszembe jutott, olyan távolinak és közönyösnek éreztem, mintha súlyosan sebesült katona előtt Werther keserveit olvasnák fel. De hát akkor mi vert úgy le, mégis — a cigánymuzsika elhallgatott, miért nem hallom hát az ismeretlen valóságnak hideg zenéjét, hogy felfrissülve, megszűrve, elhallgatna végre. A hiúság ezerszer meg újra összeszedett cókmókja leszakadt hátamról — miért nem vagyok hát boldog? Miért hiányzik a gyűlölt átkozott kis batyu? Miért van itt olyan hideg, nem fűtenek ebben a kórházban? Úgy látszik ezekben az órákban csakugyan rosszul voltam, talán eszméletemnek se teljesen birtokában. Emlékszem, megfigyelés és képzelődés összefolyt — azon kaptam magam, hogy párnák és lepedők közt kotorászva dühösen keresek egy papírlapot, levelet, amit már a borítékba is tettem, s eldugtam az ágy sarkába: intézkedések voltak benne, holmimról és irataimról, s most valamit ki akartam igazítani az egyik paszszusban. Félórai keresés után derengett csak föl bennem, hogy az egészből egy -szó sem igaz. Ügy látszik, álmodtam a levelet és a borítékot. Pedig pontosan emlékeztem a szavakra is. Olivecronával is így voltam. Egyszer csakugyan bent volt a szobában, a délutáni vizit folyamán. Pár közömbös szót váltottunk, nem mondott semmi lényegeset, később mégis, mintha megint bejött volna, de egészen más volt, mint előbb, az orra megnyúlt és felháborodottan hadonászott. Nyissák ki, nyissák ki az ablakot, rikácsolt, nem bírom, nem bírom ezt a fülledtséget, ezt a zsírt, zsíros a levegő, kinyitni, kinyitni! Erről a jelenetről még egy hét múlva is azt hittem, hogy megtörtént, holott nyilván képzelődés volt. Ügy, mint a másik. Ezen Olivecrona az alkonyodó kertben szaladgált, odakünt, hoszszú és sovány volt, vérvörös, lobogó üstökkel forgolódott, karjait dobálta, köpenyét sovány teste köré csavarta a szél és ahogy élesen, vadul felnevetett, nem KORUL (részletJ lehetett tudni, ő volt-e az, vagy a vihar. Késő este nyugodtam meg, éjfekete volt már az ablak. Feleségemet is megnyugtattam, menjen csak, aludni fogok. De nem aludtam, az ablak felé fordulva, ágyam szélén, azon erőlködtem, hogy mégis kivegyek valami formát a feketeségből. És csakugyan, mintha láttam volna suhogó fák ágait mozogni, közvetlenül a párkány előtt. Mozogtak az ágak, jobbra és balra, ünnepélyesen betartva a taktust, mint egy menüettnél. Ajkaim megint vigyorra torzultak a sötétben. No lám, a fák. No lám, milyen komédia ez is, milyen szégyenletes komédia. De hát nem akarja megérteni senki, vagy úgy tesznek, mintha nem látnák, hogy szerep ez is, a híres szerves „élet“, a komoly és hallgatag golyó felszínén, néhány apró folton, mint a pörsenés. ahogy szalad, rettentő sebességgel a feketeségben? Valami, vagy inkább valaki, nem lehet tudni kicsoda, jelmezeket próbál és szerepeket játszik, hogy haszontalanságát, fölöslegességét leplezze, önmaga előtt. Tücsköt játszik és más bogarat, kígyót és békát és barázdabillegetőt — nem látjátok, hogy illeg és billeg? — és embert játszik és fenséges tölgyet és szemét lesütő szemérmes almafát. Nem fák ezek ott, menüettet táncolva, ő az, én vagyok az, hajladozó törzsek, táncoló ágak szerepében. Szégyen, szégyen és gyalázat! Gondoltam rá, hogy megtapogatom a pulzusom, mert ereim görcsösen összehúzódtak és kinyúltak. De elfelejtettem — a nagy erőlködésben, ahogy meresztgettem a szemem, végre fehér pontot fedeztem fel az égen. Igen bizony, csak csillag lehet, a felhők elvonultak. Csillag, fehér csillag a messzeségben — ez hiányzott hát, ezért nem tudtam megnyugodni? Fehér csillag a messzeségben — ő az, ő az hát, túl az émelygős színpadon, az a hideg zene? ö az, aki volt és lesz, mielőtt voltam és miután leszek? Már ötéves koromban gyönyörűbbnek találtam Kepler és Newton és Laplace meséjét a mennyei gyertyácskákról és angyalszárnyakról szóló tündérmesénél — titokzatosabbnak és nagyszerűbbnek a fényévek és tejutak és csavarködök sorát, túlvilági mezőkön csillaghavazást ábrázoló képeknél. Igen, ő az, százezer fényévre — százezer évvel ezelőtt volt ott, ahol most látom: milyen fényes mégis, protonok és keringő elektronok kavargó, tüzes halmaza — protonoké és elektronoké, amiket soha nem látott, s nem fog látni soha emberi szem, mégis bizonyosabb, hogy vannak, mint mi magunk valószínűtlen természetellenes, feltételes és időleges halmaza protonoknak és elektronoknak. Ettől a bizonyosságtól ilyen nyugodt és fehér tehát — de nem, hiszen úgy látom, hunyorog. Hunyorog és színét változtatja ... És eszembe jutott, amit nemrég olvastam, az összehúzódó és kitáguló csillagokról. Nemrég fedezték fel a titkukat, hogy háromnaponként, némelyik óránként változtatja rettentő testének térfogatát. Háromnaponként, naponként, óránként összehúzódnak és megint kitágulnak, ütemesen. Lüktető csillag. Dobog, mint egy emberi szív. Éppen felülök, hogy mégis megtapogassam a pulzusom, mikor kattan a villany a nyíló ajtó mellett. Ismeretlen éjféli ápolónő jön be. Nem kérdem, miért kapok dupla adag altatót. — Hány óra? — Negyed tíz. Most verte a kilencet. Valamit levesz az asztalról, amit magával hozott, kicsit felemeli a párnám, aláteszi, int, hogy feküdjek rá. Mi ez? — Gumipárna. Hogy magasabban legyen a feje. Nyugodtan kell aludnia, holnap reggel fél nyolckor operálják. Az áLlATKeRTB^ RÓKA Szegény mackó búsan néz, mindenütt csak lépesméz. Teringettét, a sóskát, lelegelték a bolhák. MADÁR AZ ÖREG Szép király volt, tolla égő, ragyogó. Róla szőtte ezüst álmát a folyó. ELEFÁNT Azt álmodja a csalán, csillagszemű rókalány sétál a domb oldalán, fel ne ébreszd cimborám. Túl sok a méh meg a bolha, ha nem volna, de jó volna szegény medve nem búsulna egész nap. MACKÓ „Istenem, ha malac lennék, milyen szépen röföghetnék" szól a begyes zokogva, s belecsíp a kukacba. Fülemile madárka dőreségét csodálja. Széttöröm a csontodat, ha még egyszer átszaladsz erdőmön, mezőmön, fütyörésző gyorsvonat. Most a fia áll az ágán szegénynek. Róla csak a kicsi gyikok mesélnek. Kitépem a tolladat, ha még egyszer elszaladsz, billegő kismadár, vakard meg a hátamat SZAMÁR Százszorszépet legelt a réten, repülni hívták a bogarak. Most álmodozva sétál az égen, s bogáncsot lát a hold alatt. Rejtvény! írjátok be a hiányzó magánhang zókat, egy szólásmondást olvashattok ki. Mi az? Küldjétek be címünkre: Nő szerkesztősége, Bratislava, Rooseveltovo nám. 2—4. Gyermekeknek. T-N--L3, H—©V B-LL-а— L’í A 21. számban közölt számrejtvény helyes megfejtéséért könyv jutái ómban részesültek: Horváth \ imos, Dolny Peter (Alsópéter) S/ókis István, Surica (Söreg).
