Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1972-06-10 / 24. szám

dűl hagynod. Nem kellett volna. Húsz évig hű voltam hozzád. És aztán? — Aztán ... tudod, mi történt. De ez már csak a múlt. Elfelejtettem őt. Az a fontos, hogy most mit érzek. — Nem tudhatom, hogy most mit érzel. Mit meg nem érne, ha csak egyetlen durva szót is mondhatnék róla. — Ne alázd meg magad azzal, hogy rosszat mondasz róla. led? Milyen ajándékokat kapott tó-Erre úgysem válaszolok. — Két év — az két születésnap. Emlékszel rá, mikor van a születés­napja? Emlékszem. Mit adtál neki? — Micsoda ostobaság. Már millió­­szőr megkérdezted. Könyörgök, ne alázd meg magad. És ö, ö mit adott neked? Lehet-IZRAIL METTER Szovjet-orosz fró séges, hogy még mindig van a lakás­ban tőle ajándék? Ezt tudnom kell. Ígérem, hozzá se nyúlok, csak tudni akarom. — Mondtam már. Édességet hozott. Egy nagy doboz desszertet. Egyet? Kettőt. Ez minden? Ez. — Nem valami sok, ennyi idő alatt. És a virágok? Virágot nem kaptam tőle. — Mennyi virágot kaptál tőlem va­lamikor. Talán nem igaz? — Igaz. Vegyél be két altatót. Csak nyeld le, víz nélkül. Annyi, erőm sincs, hogy kimenjek a konyhába vízért. — Különös fiatalember. Együtt él egy asszonnyal, de virágot, azt nem küld neki. — Nem tudok többet mondani. Nincs hozzá erőm. Mintha készakarva gyötörnéd magad. Szeretlek. — Én is. Mindjárt hatni fog az alta­tó. Feküdj le, és próbáld meg, hogy ne gondolj semmire. — Hát lehet? Persze, hogy lehet, csak akarni kell. Semmire, az ég világon? — Hát persze, kedves. Meglátod minden rendbe jön. Ígérem neked. Még jobb is lesz, mint valaha volt. — Iszonyú sok két év. — Feküdj csak csöndesen. Hallgass. Ne zavard ki az álmot a szemedből. Ez nagyon jó altató, épp olyan, ami­lyet te szeretsz. Érzed már, hogy kezd hatni? Nekem már nem forog a nyel­vem. Mint a részegnek?- Valahogy úgy. Aludj kedves. — Velem sose ittad úgy le magad. Egyáltalában, velem nem szerettél inni, és az üres üvegeket hova dug­tad, mielőtt hazajöttem?- Alszom. — Képzelem, hogy örültetek volna, ha meghalok. Hagyd abba, de azonnal. — Hát lehetséges, hogy egy semmi­rekellő alak járkált a lakásunkban, pénzt kunyerált cigire, és te leboruló szívvel vártad, és te krokodilkönnye­ket potyogtattál, ha megbántott? — ö sohase bántott meg. Egyetlen­egyszer sem a két év alatt. Sohasem sírtam annyit miatta, mint miattad. — Vigyázz, még megsiratod. Amikor kirúg, mert tíz évvel idősebb vagy ná­la. Neki csak egy jómódú ringyó vol­tál. Ennyi, és semmi több. Micsoda szerencse, hogy száznyolcvanöt magas. Nem jók neki a kabátjaim. De elvi­­hettétek volna az ócskapiacra. Vagy az is lehet, hogy emlékművet állítasz a síromra, és valami megható szöve­get vésetsz a márványba. Képzelem, micsoda banális szöveget tudnátok ki­agyalni ti ketten. Ha nem hallgatsz el rögtön — Na, mit csinálsz akkor? Na, mit? Mit még? Mit még, ami rosszabb an­nál, amit tettél? Tudod, hogy élek most? Minden, minden a világon kettéválik az én számomra; viszonyo­tok előtt volt-e, vagy a viszonyotok után. Krisztus születése előtt, Krisztus születése után. Hát lehet ezzel a tu­dattal élni? De tőled kérdezem? —- Jó, jó, ne sírj. Ne sírj, kedves. Tudod, hogy szeretlek, és mindig sze­rettelek. Megesett, elmúlt. Nem ve­lünk fordul elő először, emberek va­gyunk. És múlik az idő ... Mennyi idő telt már el azóta. Néha már három éjszaka is elmúlik egymásután, hogy nem hozod elő. A számomra ez már eltűnt, mint a tavalyi hó. Higgy ne­kem, nagyon kérlek, higgy. — Mégis, mi éltette ezt az egészet két évig? — Már semmi. Folyton csak a be­fejezésre gondoltam. Még egy kevéske idő, és magától véget ér az egész. — Adj még altatót, kérlek.- Kimenjek vízért?- Nem kell, lenyelem anélkül. — Ha nem beszélnél, rég elaludtunk volna. Hajnal van. Két óra múlva in­dulnod kell az intézetbe. Legalább egy keveset aludj. Hajtsd a vállamra a fejed. — Tudom, hogy megalázón viselke­dem. Ígérem, hogy többet nem fog előfordulni. — Sajnos, ezt már sokszor megígér­ted. De nem fontos. Hiszek neked. Aludjunk egy kicsit. — Most majd összeszedem magam. Meglátod. — Köszönöm, kedves. Aludjunk. Mindenkivel megeshet egyszer valami. Aztán elmúlik. Nálunk is el fog múl­ni. Aludj, kérlek. Aludj. Német Éva fordítása KEMENES INEZ TÁJKÉP Ezt látni kell, leírni nem lehet. A melegbarna szántóföldeket, a messzi hegy még ködkabátot ölt, itt új termésről álmodik a föld. A zöld szegélyű, napsütötte tábla az egyik lábát cseppnyi völgybe mártja, a felső végén út szalad bele; egy autó cammog rajta felfele. A völgyecskében kicsi fehér ház van, a ház előtt két úttörőgyerek; egy villanyoszlop posztot áll vigyázzban s a rádiódal messze elremeg. A másik részen szárba szökni látszik a gyárkémények karcsú dereka, a két úttörő gyárépítést játszik, és idecsillog lentről a Duna. Az égen fehér galambok repülnek. Arcunk ragyog, és párás lesz szemünk; a Béke jut az eszünkbe, mert látjuk: ez olyan szép — mint most az életünk. A „HAPCI“ HAJO Lóng Etelka meséje Gyorsan siklott a kis fehér hajó a Dunán, az oldalára Hapci törpét festették teljes törpenagyságában. A fodros hullámok folyvást loosogtak, mintha Hapcival beszélgetnének, mi­közben simogatták hosszú szakállát. ö meg boldogan hagyta, hogy a já­tékos hullámok piros sipkája hegyé­ről bukfencezzenek vissza a vízbe. Pityu a nyitott ablaknál ült, és ő is izgett-mozgott, akárcsak a habok. Minduntalan kikukucskált, és azt kérdezte: — És Vidor miért nincs itt? És Kuka hol van? A felnőttek mosolyogták Pityu kérdéseit, de mintha az ő szemük elé is nagy süvegű törpék baktatná­nak elő valahonnan. Egy öreg hajós bácsi, akinek nap­szítta a bőre, és szürke a szeme, akár a Duna vize, Pityu mellé tele­pedett, és barátságosan kérdezte: — Hallom, tudni szeretnéd, mi van Vidorral . . ., Kukával . . meg a többiekkel. . . No, ide figyelj! Egyszer, nem is tudom mikor, Hó­fehérke és a törpék otthagyták a me­seerdők unalmas csendjét, mert igazi élet után vágyakoztak. Vidor rázta fel őket: — Elég volt ebből a félrevonult életből! Tegyünk már mi is valamit, amitől szebb lesz az életünk. Keres­sük fel az embereket, és ajánljuk fel szolgálatainkat. Tudor erre bölcselkedve helyeselt: — Nem rossz ötlet, de nem vala­mi könnyű. Sok hibánk van, és sok a rossz tulajdonságunk. Hogy fogunk azokkal boldogulni? Hm?! De Vidor most is mosolygott, mint mindig, és így felelt: — Nézzétek, Szundi most is al­szik éppen . . ., Hapci most is tüsz­­szentett éppen .... és Kuka fél fülét hegyezi szokása szerint . . . Morgót is halljátok: brummog ő, ha kell, ha nem . . ., mégis azt mondom: le kell 1-től 11-ig írd be a számokat a négy­zetbe úgy, hogy egy vonalba eső három­három szám összege 18 legyen. A 20-as számban közölt találós kér­dések helyes megfejtése a következő: 1. A 30. gyerek 30 pohár tejet 10 perc alatt iszik meg. 2. Jóska 12 éves, Pisti 8 éves. -------г—г-----1 Könyvjutalomban részesültek: Tóth Jó­zsef, Seéovce (Gálszécs). Farkas Katalin, Sirkovce (Serke) 295. küzdenünk hibáinkat, csak akarni kell. Próbáljunk szerencsét, és indul­junk útnak. így történt, hogy eljöttek Hófehér­kével együtt az emberek közé. Az volt a kívánságuk, hogy a ha­jók oldalán lehessenek, és a gyerekek láthassák őket. A kis hajókat, vízi­buszokat pedig róluk nevezzék el. Az embereknek tetszett az ötlet, és azóta egész nyáron jön-megy a Dunán a sok vízibusz. Egyiknek az oldalán Kuka csimpaszkodik, a másikon Vi­dor mosolyog, a harmadikon Hófe­hérke néz mindenkire kedvesen. A gyerekek boldogok, hogy láthatják őket, ők pedig meg vannak elégedve az új, szép élettel. Megváltozott az életük, és meg­változtak ők is. Egész nap viszik­­hozzák a sok utast, gyereket, és cso­dák csodája, Szundi nem álmos! Sürög-forog napestig. Még csak ásí­tani sem látta senki sem. Szende nem süti le a szemét, bátran néz széjjel. Inkább azt figyeli, mikor te­lik meg a hajó, mikor lehet.újra sik­lani a Dunán. Kuka figyelmesen te­kinget körül, minden érdekli, és az ujjam számolgatja, hány gyerek ki­áltja el magát: „Jé, a Kuka!“ Morgó olyan boldog, hogy nem zsémbelődik semmiért. És morgolód­ni is elfelejtett talán. Hapci pedig, az aranyos, folyton tüsszentő, úgy megedződött, hogy még egyet sem tüsszentett. A nap, a víz, a jó levegő használt neki. Tudor nem tagadja meg magát. Gyűjti a benyomásokat, és tanul folyton. Vidor, a kedves, életvidám, majdnem elrikkantja ma­gát ott a hajó oldalán, mintha mon­daná: „Fő a jókedv, és minden szép, ha örülni tudunk!“ És Hófehérke? ö csendes volt mindig, kedves és gyönyörű szép. Most boldog, hogy hajókázik a Dunán, azon a szép, nagy folyón. És boldog azért is, hogy láthatják őt a gyerekek, és hogy úgy örülnek ne­ki, amikor megpillantják, /errrr

Next

/
Thumbnails
Contents