Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1972-06-10 / 24. szám

LIDICE ÉL! A ------------­TOVISKOSZORI) KÖTELEZ Az ember életében vannak percek, amelyeket sohasem felejt el. Az emlékképek olyan élesek, mintha minden tegnap történt volna. És csak az egymást kővető évek juttatják eszUnkbe, hogy az, ami az egyén számára folyamatosan élő valóság, lassan, de biztosan történelemmé válik. Nekünk, Udicei asszonyoknak ma is elevenen él emlékezetünkben mindaz, amit harminc évvel ezelőtt átéltünk. Időtlen képek sorozata, mint egy hosszú, gyászos filmszalag pereg le újból és új­ból szemünk előtt. Én is sokszor látom magam előtt gyermekem arcát, akinek az élete brutális kegyetlenséggel ért véget, — a gázkamrában. Vissza-visszatérő emlék a régi falu képe, köze­pén a templommal, az iskola, ütött-kopott pad­soraival, amelyekben nemzedékek nőttek föl, s amelyekben éppen a mi generációnknak kellett átélnie azokat a szörnyűségeket, amelyeket a köz­tudatban egyetlen szóvá zsugorodott fogalom jelent: Lidice. Lidice tragédiája 1942. június 9-én következett be. Amikor az egész napi munka után hazatér­tünk a földekről, szokatlan zaj riasztotta föl az esti csöndet: a levegő szinte rezgett a motorok zúgásától és a pattogó német vezényszavaktól. A faluba katonákkal teli teherautók robogtak be, s a katonák egy pillanat alatt elözönlötték az egész falut. Még éjfél előtt kiparancsolták az embereket a házukból. Az asszonyokat a gyerekekkel az isko­lába, a férfiakat a Horák-majorba vitték. Hogy mi történt a férfiakkal, azt mi nem tud­tuk. Ránk nehezedett és gyötört a bizonytalanság, a gyermeksírás. Csakhamar teherautókra raktak bennünket. így hagytuk el a falunkat. Még lát­tuk, hogy a ház ablakai az elsötétítési rendelet ellenére is kitártan világítottak, s a katonák hordták ki a házak elé a varrógépeket, a rádió­kat, a ruhaneműt, az élelmiszereket. A Horák­­major udvarán pedig ott ácsorogtak a férfiak. Három napig a kladnói reáliskola tornatermé­ben szállásoltak el. Itt szakították el tőlünk gyer­mekeinket. Sohasem felejtem el a kis Maruäka Hocková sikoltását: „Édesanyám, ne adjon, ezek megölnek!" És halálom órájáig hallani fogom a kisfiam sírását: „Mama, menjünk hazat" Gyer­mekeinket soha többé nem láttuk viszont. Minket a ravensbrücki koncentrációs táborba hurcoltak. Itt tizennyolc nemzet százharmincezer asszonya szenvedett. Kilencvenkét ezren sohasem tértek vissza otthonukba. Énnek a tábornak a kapuit a lidicei asszonyok előtt a szovjet hadsereg nyitotta meg 1945-ben. És akkor, amikor Európa valamennyi fővárosá­ban harangzúgás hirdette a békét, a lidicei asszo­nyok felszabadulás feletti örömét keserű kétség­­beeséssé változtatta a rádöbbenés a fájdalmas valóságra: már nincs többé otthonunk. Csak áll­tunk a falu helyén ringó búzatáblák előtt, és а piros pipacsok nem tudhatták, hogy most szá­munkra az ártatlanok kiontott vérét jelképezik. Pedig akkor még nem sejtettük, hogy többé soha­sem látjuk sem a férjünket, sem a gyermekein­ket. Viszont azt csakhamar megtudtuk, hogy Lidice tragédiáját Pála, slanéi gyáros okozta azzal, hogy egyik alkalmazottjának magánlevelét átadta a „hivataloknak". A feljelentést nem sokkal a Heydrich elleni merénylet után tette, s ennek a kapcsán irtotta ki a Gestapo a falunkat. К. H. Frank parancsára a lidicei férfiakat agyonlőtték, a nőket koncentrációs táborba hurcolták és a gyermekeket, egynéhány kivételével, gázkamrák­ban ölték meg. Azon a véráztatta földön, ahol a régi Lidice állt, ma már új házak sorakoznak, amelyekben új nemzedékek nőnek. Mi pedig igyekszünk mindenütt ott lenni, ahol a világbékéért harcol­nak. Mert mi már régen tudjuk, hogy a békét nem kérni kell, hanem ki kell harcolnunk, s hogy a béke arcvonala nincs berajzolva a világ tér­képén, hanem ott van az emberek szívében. És azt is tudjuk, hogy ezért a békefrontért még na­gyon sokat kell tennünk. Erre kötelez bennünket az a töviskorona, amelyet 1945-ben helyeztek el a szovjet katonák a fasizmus lidicei áldozatainak sírján álló, a fölégett falu egyik tüzmarta fájából ácsolt keresztre. S hogy a békéért még nehéz küzdelmet kell vívnunk, azt ml sem bizonyítja jobban, mint a nap nap után Vietnamból érkező hírek... Idén februárban a csehszlovák küldöttség tag­jaként én is részt vettem az indokínai népek függetlenségéért és békéjéért Párizsban megtar­tott világkongresszuson. Itt megemlékeztek Lidi­­céről is. Romes Csandra, a Béke-világtanács fő­titkára a következőket mondotta: „Nem kell kü­lön szólnom arról, hogy mi volt Lidice. Ezt mindnyájan tudjuk. Soha többet Lidicét! Soha többet és sehol sem, tehát Indokínában sem sza­bad ennek a gaztettnek megismétlődnie!" MARIE JAROSOVÁ a Cseh Nőszövetség Központi Bizottságának elnöke, a Cseh Nemzeti Tanács képviselője, a Lidicei hnb elnöke A lidicei gyermekek gyermek­korának utolsó állomása A falu már lángokban áll ... ezt a „hőstettet" meg Is örökítet­ték! öntelten és diadalmasan mosolyognak az SS gyilkosok a Horák-major előtt Százkilencvenkllenc férfi sorsa beteljesedett ... a fasiszta horog­kereszt árnyékában • о» ' «terét veOtUaéif айв Iff II Alim trweoHta. НИ леем Те ем Keaeeettebo—If BmeM I' Preeea » eas nriiesigrftaaii Tkareaitarttét, 4 lámfm Freute _ Г" Kteakmkeat ie Free. Я weder ее* I hear..........él iMUn. ••hraet “ 7 kinétr eater eletet Jtir le ele Halai aaék heg ukrtAi «terére. 3 Kéért ***éea tar flalteeétei le éaa Mlreiétpélil ftétaté*. bet rrfcetr­­kreakt Free lieft été iailbaahwbaae le Kkéee.

Next

/
Thumbnails
Contents