Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-05-27 / 22. szám
Dü. ELEN» LITVAJOVa, Д CSEHSZLOVÁK NOffltfCS AlELNOKE, »SZLOVÁKIÁI NflSZQVETSÉe KÖZPONTI BlZOTTSABAHJÜt ELNÖKE VIETNAMI LEVELEK Az Egyesült Államok légiereje fokozott erével bombázza a Vietnami Demokratikus Köztársaság vasútvonalait, országutait. Egyidejűleg pedig a tengeri haderők aknablokáddal lezárták a vietnami kikötőket. A szárazföldi katonaság és a tengerészgyalogság így tehát hozzáfogott Nixon elnök indokínai további — minden eddiginél veszélyesebb — haditervének megvalósításához. Ám nemcsak a napi sajtó és a rádió hírei, a tv-képernyőjén a megrázó képek késztettek ennek a negyedik, eredetileg aligha tervezett levélnek a megírására. Maga a puszta tény, az utóbbi napok és órák eseményei kényszerítették ki, hogy nyilt levelet intézzek önhöz, az amerikai hadsereg kapitányához, — akinek a neve nem is olyan fontos. Önhöz, akinek a repülőgépét a dél-vietnami hazafiak Dél- Vietnam egyik tartománya fölött lőtték le. A repülőgépet, amellyel úgy istenigazában amerikai módon végigsöpört a tartományon, s annak békeszerető, dolgos paraszti népén. Ez a repülőgép, kapitány, amelynek ön volt a pilótája, annak a hét millió tonna robbanó fegyvernek, illetve bombának egy részét hor-NEGYEDIK LEVEL dozta, amely rövidke három év alatt esett vietnami területre! Odakint, az én városom utcáin ünnepelnek az emberek. Az egész emberiség legnagyobb ünnepét ülik: annak a napnak az évfordulóját, amelyen a második világháború utolsó lövései dördültek el, amikor a fasizmust saját fészkében, Berlinben, tiporta el az első szocialista állam, a Szovjetunió. A fák s a virágok már felöltötték teljes tavaszi pompájukat, mintha virágbaborulásukat maga a természet tartogatta volna erre a nagy napra. Az emberek dalolnak, és immár huszonhetedik éve örülnek szabadságuknak. Én azonban szobám csöndjében magam előtt látom azt a két és negyedmillió hektárnyi mezőt és erdőt, amelyet ön egyszer s mindenkorra elpusztított a „lombirtó“ szerek permeztezésével és azonkívül hétszázkilencven ezer ember halálát okozta. Arra a hat millió dél-vietnamira gondolok, akik elvesztették fejük felől a tetőt, akiknek nincs hova lehajtani fejüket. És, kapitány, ezek között elsősorban nők, gyermekek és aggastyánok vannak! A rajzó gondolatok fogva tartják az embert. Mondom, az embert. Mert az önök arca már nem emberi arc. Emlékszik még a My-Lai nevű falura? És azokra, amelyek utána következtek? Letörülte őket a térképről, kioltotta bennük az életet. Mit vétett ön ellen ez a nép, ez az ország, kapitány? Vajon minek nevében cselekedett? Nálunk is voltak olyan falvak, amelyeket örökre le akartak radírozni a térképről, amelyekben sohasem lett volna szabad az életnek megújhodnia. Kaliäte, КГак, Grúft, Telgart, Sklabifta, Tokajik, Leááky. Éppen a napokban múlt harminc esztendeje, hogy egyetlen egy éjszaka alatt elpusztították Lidicét, kegyetlenül kiirtottak mindent, amit lehetett. A férfiakat agyonlőtték, az asszonyokat elhurcolták a koncentrációs táborokba, de csak azután, hogy karjukból durván kitépték gyermekeiket. Soha többet senki sem látta Őket. Minek a nevében cselekedtek? Az önök elődei voltak, a barbarizmus „kultúrájának“ hordozói, akiknek nyomdokaiba ma önök léptek. Akkor nálunk és másutt is, úgy ahogy ma Vietnamban, a hívatlan vendégek ellen fegyvert ragadtunk, nem sajnáltuk az életünket sem. Az önök Vietnamban elkövetett barbár tettei ellen az egész világ felemeli szavát, kapitány. Az egész világ. Az a nemzet is, amelyhez ön tartozik. Oldják föl ezt a jogtalan blokádot! Súlyos veszélyben forog a világbéke! A világ elítéli Nixont! Az újságok, a folyóiratok ilyen és hasonló Öles címek alatt ítélik el az önök politikáját, amelyet Nixon folytat. A nixoni irányvonalat már elöntik a tiltakozás hullámai. De közben az önök bombái tovább hullnak a békés és elszegényedett vietnami városokra és falvakra, gyermekeket gyilkolnak az iskolákban, betegeket a kórházban, anyákat, akik most szülik meg gyermeküket és tehetetlen aggastyánokat. Vegyszereik permetezésével tovább irtják a földeket, hogy az éhezők elől elvegyék az utolsó falatot is. A legmodernebb harcászati technikával — a földön, az égen, és a vízben — akarják megtörni Indokína súlyos megpróbáltatást szenvedett népeit. Akusztikailag időzített aknákkal és magnetikus aknákkal, amelyet elöl egyetlen hajó sem menekülhet. Hanoiban az amerikai háborús bűntettek múzeumában ezeket a fegyvereket még nem láttam, noha már akkor is túlságosan nagy volt ez a gyűjtemény. Ezeket önök nemrég vetették be. Taktikusan. Megfontoltan. De ezt a manővert sem fogja siker koronázni, s az ön elnökének, az önök „vércséinek“ szándékai kudarcba fulladnak, kapitány. Mert az egész haladó világ, a szocialista országok az igazság és a jog oldalán állnak, azoknak az oldalán, akik jogtalanságot szenvednek. Amikor Hanoiban átmentem a Lomg-bien hídon, még nem sejtettem, hogy néhány nap múlva már csak lebombázott csonka pillérei nyúlnak ki majd a folyóból. Amikor az ön fényképét megláttam a már említett múzeumban, az ön arcát, amelyről gépének lelövése után minden magabiztosság eltűnt, a világ becsületes embereire gondoltam, az ön feleségére és gyermekeire. Hogyan fog majd ön előttük felelni embertelen vétkéért? Hogyan fog majd a szemükbe nézni? Hogyan, kapitány?!
