Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1972-04-29 / 18. szám

HERBERT

OTTO

Ш

a gólyák költöznek

Búcsúzáskor Christiannak el kellett Ismételnie a számot. Elmondta, és bár igazán olyan egyszerű volt, és a kislány is nagyon bájos, utána egykettőre kipárolgott a fejéből, mint ahogy az emberek vidámságát, az arcukat, sőt még a helység nevét is elfelejtette. Egy darabig visszhangzott még benne, mintha valami belső beszélőautomata ismételgette volna: hiányzik belőled a jókedv.

Mi közöd a vasárnap reggeli tájhoz? A fák még alszanak. Megfejteni a felhők alakját Susannéval. Egyedül nem érdekes. Nem is látsz semmit. Csupán felhőket. Oskar gyorsan hajt, de biztosan. Vargabetűt csinál Schönhagen felé, így jut a park mentén vezető útra; útépítés miatt zárva. De nem ám Oskarnak! Fél kilométert eldöcög a durva kőtörmeléken. Mindegy, hogy hova. Együtt fütyül a rádió muzsikájával. Rajta segített az ezüstlakodar lom. Levetette a bosszúságát, mint valami inget. Ledobta Friedrich kertjében, ahová félrehúzódott az egyik unokahúggal. Kíváncsi rá, hogy érzi magát Christian.

— Sehogy sem érzem magam. Hova megyünk?

— Az Operába — válaszolta Oskar.

Az egyszerű bosszúságot gyorsan levetkőzi

az ember, gondolja Christian. A fasor faóriásai alatt hajnali szürkület uralkodik. Oroszlánok figyelik a park sétaútjait. Egy kőfigura valami halfélén lovagol, ennek az egyik fele ló. Nem lehet tudni, ifjú-e vagy hölgy, mert háttal van az útnak. A rózsakertnél Oskar balra fordul, dombnak fel, és megáll a házikónál, amely a szabadtéri opera bejáratául szolgál. Találnak egy részt a kerítésen. Lent a színpad, előtte lépcsőzetesen és félkörben helyezkednek el a padok. A fák alkotják a falat.

Oskar leül egy padra, háttal a színpadnak. 0 fedte be a bejárati házikót még negyvennyolcban mint tanonc. A tetőn kis torony, a kis torony tetején pedig kovácsolt vas csúcsdísz. A szomszédos étterem akkori tulajdonosa építette a szabadtéri operát, és ezt a házikót itt zsindellyel akarta fedetni. Ehhez különlegesen kemény fát kellett beszereznie. Pénze annyi volt, mint a pelyva, üzletelt, alkudozott, ahol tudott. Tíz tyúkot elcserélt egy disznóra, a disznót egy kehes lóra, a lovat eladta egészségesnek, a pénzen cigarettát vásárolt, a cigarettáért pedig ötven tyúkot. De zsugori volt, és amikor elkészültünk a tetővel, meg akarta takarítani az áldomást. Tetőfedő még nem esett kétségbe ilyesmitől. Megvan a maga eszköze: a lakóház tetején ilyenkor a taréjcserép közé befalaznak egy borospalackot. Az üveg nyitott szája kissé kiáll, hogy a szél fennakadjon rajta, és jó hangosan beledudáljon. Ezt a tető mindkét végén megcsinálják, hadd legyen a szélnek két lehetősége is a dudálásra. Itt azonban nem cserepeztünk, ezért kellett ferdén fölszerelnünk ott azt a vascsúcsot. Másnap máris ömlött a pálinka. Főként pedig az ebéd, ami sokkal fontosabb volt a pálinkánál.

Mi, tetőfedők, mondja Oskar. A zsindely már korhadt, fel kellene újítani. Valaki feldobott egy söralátétet a tetőre. Kerek sárgáspiros folt. Oskar feláll, letör egy ágat, és lepiszkálja a tetőről. Tizenhat éve ennek, gondolja magában Christian. És ennyire szívügye. Meddig szívügye valami az embernek?

Aztán Oskar lent áll a színpadon, és műkedvelő pátosszal szaval:

— Végső kő, mit elvetek! Száraz legyen vagy vizes? — Erőteljes hangja van, gyorsan felszáll az ég felé. — Gyere ide, és játssz valamit — harsogja, és egy széket cipel a színpad közepére. — Azt mesélted, gyakran játszottatok.

— Annak idején sosem jutottatok el az előadásig, mert hirtelen három szereplő kiesett: aki Pépéit játszotta, beteg lett, az öreg Luka a szüleivel nyugatra ment, Natasa pedig, aki éppen tizennyolc éves volt, gyereket várt. Üj szereposztáshoz kevés volt az idő, legtöbben érettségi előtt álltak. Christian most itt ül a

széken. Az elmúlt években megélt egyet-mást Szatyin életéből: nem a börtönt, hanem a kerülő utakat és jó néhány tanulságot. Egészen fönt, az utolsó előtti sorban ül Oskar és vár.

No, játssz valamit!

Ha részeg vagyok, minden tetszik nekem. Nekem is, úgy ám! — kiáltja Oskar. — De adj elő valamit!

Honnan tudhatná, hogy Christian már a szerepet mondja. Egynéhány mondatot közben-közben nyilván kihagy, másokat meg majd beletold. Van egy nézője, aki rá vár, és fák, ezek alkotják a termet. Fölfelé nyitott a terem.

— Az ember mindenért maga fizet — folytatja Christian. — Hitért, hitetlenségért, szerelemért, okosságért. A tévedésért és a csalfa reményekért is. — Az utóbbit a maga fejéből tette hozzá. — Az ember mindenért maga fizet, s ezért az ember — szabad! Az ember az igazság! Mi az ember? Nem te, nem én, nem ők... Nem! Hanem te, én, ők, az öreg. Napóleon, Mohamed ... minden egyben. Érted ezt?

Oskar bólintott, és örült, hogy színjátékban lesz része ezen a vasárnapi kora reggelen.

— Mondd tovább — kiáltotta Christiannak, Szatyin most az ember nagyságáról beszélt;

ebben van minden kezdet és minden vég, és semmi más nem létezik, minden egyéb csak az 6 kezében és agyának alkotása. Ember! Ez gyönyörű! Ez büszkén ... hangzik! Tisztelni kell az embert. Nem sajnálni. Nem megalázni a sajnálkozással ... Tisztelni kell. Igyunk az emberre, Báró!

Nem volt visszhangja a szavainak, mert a lombok és a nyitott égbolt tüstént elnyelték a hangját. Christian felállt, és magasra emelte az állítólagos poharat. Oskar is felállt.

— Igyunk az emberre — ismételte Christian lent a színpadon.

— Egészségedre, ember! — kiáltotta Oskar.

— Én börtönlakó, gyilkos, gazember vagyok. Ha megyek az utcán, az emberek úgy néznek rám, mint a gonosztevőre. „Te gyalázatos! Sarlatán! Dolgozz!“ Dolgozzak? Minek? Hogy jóllakjam? — Ennél a résznél Christian nevetett, pontosan úgy, ahogy a szerep megkívánta, és Oskar is nevetett, bár hangtalanul. — Mindig lenéztem az olyan embereket, akik túl sokat gondoltak arra, hogy jóllakjanak. Nem ez a fontos, Báró. Az ember a fontos. Az ember — több annál, hogy csak jóllakjék. Az ember jó és szép — tette hozzá Christian a maga leleményéből, fájdalmas gúnnyal a hangjában.

Szünetet tartott, mintha a szerephez tartozott volna.

— Éljen a belső mag, amelyikről Max beszél mindig. A leszart, megsérült, erőteljes mag, amelyik ezt is ki fogja bírni. Amelyik mindent kibír. Lengyelországban negyed hét van. Egy órával előbbre járnak. Ott már szólnak a harangok. Ámen.

— Egészségedre! — kiáltott Oskar és tapsolt. — Folytasd.

Christian lassú léptekkel levitte a széket a színpadról.

— Nincs valami nóta a darabodban?

— De van. Csak már elfelejtettem.

A kerítés rését át hagyták el a színházat. Az utcák csaknem kihaltak voltak. Öntözőkocsi jött velük szemben, az út bal oldalán.

Oskar hozott magával a pincéjéből egy üveg szilvóriumot, ezzel átmentek Christianhoz. A teraszra odasütött már a nap. Jött a macska, megszaglászta a vendéget, később kioldotta a cipőfűzőjét. Kipihente magát az éjszaka.

Christian kávét főzött. Megjelent hálóköntösben az anyja. Kit hozol már megint ide éjnek idején? Mindenesetre nem valami nőszemélyt. Ne aggódj. Oskarral szívélyes volt az anyja. Nagyon kedves, hogy meglátogat minket, doktor úr. Merő hazugság. Csak a cím teszi, meg az, hogy szüksége van rá a kandúrok kasztrálása miatt, mert nem akart többé nőstény macskát tartani. Hozott még egy tál szendvicset is, majd eltűnt, éppoly hangtalanul, amint jött. A vasárnapi szertartás ebben a házban csak később kezdődött.

Oskar belefogott a tízmárkások történetébe. Kijárt néha a lóversenyre. Ritkán nyert. Egyszer azonban váratlanul csaknem ezer márkát, amit csupa tízmárkásban fizettek ki neki. Jól emlékszik azokra a vidám napokra, mikor mindenért, amit csak vásárolt, cigarettáért, felvágottért' salátával, a „Sporthírek“-ért, képeslapokért, hajszeszért tízmárkással fizetett, mert minden zsebe dugig volt velük. Az emberek bolondnak vélték, vagy nyugati üzletembernek, vagy pénzhamisítónak. De neki éppen az szerezte a legnagyobb örömet, hogy így adhatja ki a pénzét. (folytatjuk)

ASGŰTHY

ERZSÉBET

Még nem is pitymollott, amikor elindultak. A fiú előbb bezörgetett a lányért. Az már készen várta. Kendőjébe burkolózva ott didergett a kapu mögött.

— Itt fagyoskodsz, kedves? — köszöntötte a legény.

— Nem akartam, hogy öregszülém is felriadjon, igen korán van még.

— Bizony én is alig hunytam le a szemem, máris kelni kellett, hogy idejére beérjünk. Jókora út van odáig.

— Az ám — mondta a lány —, meszsze van a víros. — És kilépve a kapun, szorosabbra kötötte fején a kendőt.

A határ menti kis faluban még éjszaka volt. A kora tavasz hűvösségében forró párákat őrzött az ablakok csukott szeme, s a zárt ajtók mögött még senki se készült a napi harcra.

A két ember megindult a sötétben. A fiú nagyot fújt, s összeverte a tenyerét.

— Jól csíp még az éccakai levegő — mondta. Aztán megkereste a lány kezét és a magáéba zárta. így mendegéltek ketten, mint két árva gyermek. S azok is voltak.

A fiú apátlan-anyátlan háborús árva, a lány meg öreganyja nyakán élő kicsi fattyúgyerek, szerelem gyümölcse.

Nagyon árvák és nagyon szegények voltak mind a ketten. így is találkoztak össze. Két éve már, hogy együtt vállalták a munkát s rakták félre a garast a jövőhöz, amennyire tudták, s amennyire tellett. De most nagy bajban voltak. Elparcellázták az úri birtokot, s ők kikoptak a napszámból, a biztos keresetből. Ott ődöngtek munkátlan, elveszetten, mint két kósza kis eb, míg múlt vasárnap a pallér meg nem szólította őket. Nemigen értették a beszédjét — magyar vidékiek voltak —, de a társuk, ki már régebbről ott dolgozott nála, elmagyarázta a szót. Beverbuválták őket is napszámosoknak az építkezéshez. így kerültek messze túl a falujuk határán, a nekik idegen városi munkához.

Hallgatva mentek egymás mellett. Előreszántottak gondolataikkal az ismeretlen jövő felé. Méregették magukban a közeledő napok újfajtájú terhét. Aztán megszólalt a legény.

— Ég^QOQQQOQQQVVGÖQ, Jljqgcuc< ' mm

ffíía

n

s

~УО

■ Mit viszöi a kasodban, kedves?

— Az ünneplőt meg egy fél kenyeret ... Kis szalonnát is tett belé öreganyám ...

A fiúnak megcsordult a nyála. Tegnap dél óta nem evett.

— Hát te? — fordult felé a lány.

— Váltás tiszta ruhát ... meg néhány hagymát ... — felelte, és meglóbálta a könnyű tarisznyát. — Kenyerem már elfogyott tegnap ... majd szerzők odabe . .. — tette hozzá hirtelen, nehogy úgy nézzen ki, mintha az evés miatt kérdezte volna.

Pedig igaz, hogy így jutott eszébe. De ki hallott volna még olyat, ilyenkor enni, munka előtt ... majd frustukra ... Meg aztán Idő se jut ilyesmire ... És megszaporázta a lépteit.

Előbb az országúton jártak, aztán letértek a laposra. Még jó darab út volt előttük az erdőig. Úgy számítottak, hogy virradatra elérik. Ha már szürkül, lehet majd járni benne. Úgy is volt. Éppen pirkadt, mire odaértek.

Még sötét, álmos súhajok szálltak az erdő felől, ásítozva nyújtózkodtak a fák. de fenn a tetőkön már víg rikkantások