Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-01-08 / 2. szám
HERBERT OTTO ’ a gólyák költöznek — Ha egyszer eljössz hozzám, mutatok neked egyet-móst. Például azt hogy mit írt Luther a húsvéti vitáról. Vagy megnézzük a csillagvizsgálóban a régi műszereket. Van ott egy szerkezet, amit a francia Akadémia ajándékozott egyszer valamelyik porosz ^irálynak. Ennek a segítségével állapították meg a geográfiai északi sarkot. — Csakugyan? — Meglátogatsz egyszer? — Talán igen. — A régi műszerek kedvéért? — Csakis azokért — felelte Susanne. Christian hosszan megcsókolta. A hold néha elbújt a felhók mögé. Mikor megint előbukkant, Christian jól láthatta, hogyan villózik Susanne szemében a sok kis fény. — Tegnap csalódtál — mondta Susanne. — Igen. — Tudod, miért? — Mert erőszakot követsz el magadon. — Nem azért. Hanem mert mindent csak a tulajdon elképzelésedhez akarnál igazítani. Ezért. Nem tudtad, de nem is kérdezted, hogy én mit szeretnék. Ezért voltál aztán csalódott. — Lehet. — Igen vagy nem? — Igen. De te erőszakot követsz el magadon. Engedelmeskedel. — Kinek? — Valami morálnak, ami nem a sajátod. Egy papirosnak, a pártnak, a „Neues Deutschland“ - nak. Neked mindenáron méltónak kell bizonyulnod. • — Azt hiszed, nincs saját morálom? — Csak gondolod, hogy a tied. — Tévedsz. Nekem is megvan a magamé, akárcsak neked. Az ellenállásom belőlem magamból fakadt, és azzal kapcsolatos, amit átéltem, és amit magamnak kívánok. Természetesen veled együtt. — Susanne két kézzel szorongatta az egyik copfját. — Ebből is kitűnik, milyen rossz megfigyelő vagy. Csakis rólad és rólam van szó. A két copfod szétbomlik majd tőle, gondolta Christian. Leterítjük a szalmát a lüzeni parasztoknak. Bármit is teszek most, minden érted történik, és tőled függ. Soha nem voltam még ennyire érdekelve, és ennyire kiszolgáltatva. Én nem vagyok te. Az ellenállásom én vagyok. És ha most meg is szűnik, akkor sem leszek te. Christian rossz helyen kereste a gombokat. Nőknél mindig bal oldalon vannak. Susanne maga akart kigombolkozni. A holdfényben sápadt volt a bőre, a szalma pedig kékes. Pitymallatkor meglepte őket a hajnali hűvösség. Szóval ilyesmi is van: tudni szeretnéd, mi lesz jövő héten. Négy szabad nap. Mihez kezdünk magunkkal? Vajon mit mond majd a férjének? Gondol rá egyáltalán? Egyszerre csak azt szeretnéd, ha nem volna férje. Azelőtt mindig megnyugvásodra szolgált, hogy végül is van egy férj, akihez a nőnek vissza kell térnie, ö a mindent elsimító erő. Bizonyos értelemben hullámtörő. És tessék, zavar a férj. — Mire gondolsz? — Szeretnék veled így elaludni — mondta Susanne, odafordult hozzá, félig nyitott ajkát a szájára szorította, behunyt szemmel, mintha máris aludna. — Nem megy. így nem tudunk elaludni. — Meg kellene próbálni egyszer. — Most? — Nem most — tiltakozott Susanne. — Nehogy így találjanak ránk a parasztok. Fel kell öltöznünk. Az égen átúszó felhők világosak és plasztikusak lettek a napfényben. Az egyik felhő Afrikára emlékeztetett, Christian azonban úgy vélte, hogy ha egyáltalán hasonlít valamihez, akkor inkább _ egy kutyafejhez. Susanne ezzel nem értett egyet. Lám: ugyanaz a felhő, és mindegyikük valami másnak látta. Megint két ember voltak. Ha kutya, hol a füle? — kérdezte Susanne. Füle csakugyan nem látszott, de Christian szerint a fejéhez simul. Együtt figyelték a továbbvonuló felhőt. Gyorsan változtatta az alakját, és nem maradt belőle más, csak felhő. Visszafelé a lüzeni erdőn át mentek, majd a földek mentén Krempen felé. A rozstáblából áradt a meleg. Lepkék szálldostak, Susanne pedig megmondta, mi a nevük. Megállt egy repcetábla szélénél: Mi ez, ami itt virágzik? — Halvány fogalmam sincs — válaszolta Christian. — Te biztosan tudod. — Tanultál egyáltalán valamit az iskolában?- A tizedikig jelesre álltam matematikából.- És aztán?- Aztán kétszer is elhúztak.- Csupa butaságokkal volt tele a fejed?- Igen. Élvezte, hogy Susannét a karjában tartja, és egyszerűen csak állnak, és a tájat nézik. Sárgán virított, ami előttük elterült. A sárga szín érzetét nulla egész ötvenhét ezredmilliméteres, azaz ötszázhetven manométer hullámhosszú elektromágneses rezgések keltik. Távolabb, a látóhatár szélén a nap sárgállik. Az is jó. De Susanne szemében ott az éjszaka csöndje és a hajnal frissesége és a rozsból áradó meleg. Meg a méz színe is. Mi még? Christian eddig mit sem tudott ezekről a szemekről.- Meddig maradsz még? — kérdezte.- Már nem sokáig.- Szeretsz motorbiciklizni? Nem én. Kölcsönkérhetem a motort, és elmegyünk valahova. Susanne a fejét rázta. — Négy szabad napom van a jövő héten. — Hazudtam neked — bökte ki váratlanul Susanne. Sokszor? — A férjemmel kapcsolatban. Nem a férjem. Szeretné, ha összeházasodnánk. De nem vagyok férjnél. Christian szótlanul nézte. Tekintetéből Susanne semmit sem tudott kiolvasni. — Az első este támadt ez az ötletem. A kapuban. Le akartalak rázni. Christian bólintott. — Nagy baj? — Azt hitted, ezzel le tudsz rázni magadról? — Azt. Susanne szorosan magához szorította Christiant, fejét a fiú mellére hajtotta. Most mégiscsak Petrusra kellett gondolnia. Az éjszaka úgy érezte, soha nem is voltak korábbi éjszakák. Mintha megszűntek volna az emlékek. Csak ez a nagy kamasz van jelen, és varázslatot űz. Lehet, hogy már réges-rég beszélnie kellett volna Petrusról. Bármilyen régen történt is, bármilyen kevés maradt belőle, amit meg akart őrizni, akármilyen törpem'ód viselkedett a végén — Petrus azért változatlanul óriási volt. Ugyanaz növelte naggyá, ami annak idején olyan kicsinnyé tette: a csalás és az önzés. Egyetlen éjszaka nem elég hozzá, hogy kiheverje. Petrus ott ül a sarokban, a fényképész pincéjében, már nem egészen józan, de ura magának, mint mindig. A kezében egy szál szegfű. Épp átnyújtja Susannénak. Viaszvirág, de az első látásra nem derül ki. Alig néhány pillanattal később neki adta, de Susanne elfintorodott: „De csúf. Nem is virág.“ „Éppen e^-berme a jó — felelte Petrus. — Sokáig eláll.“ Wolfgang keveset hallott Petrusról. Féltékeny erre a fényképre, pedig nem is tudja, mit jelent. Mind a mai napig nem tudta megemészteni Petrust. Christian talán tudná. Lassan, fokozatosan. Ha Susannében elég hozzá az erő és a bizalom, és enged rá elég időt. A nap közben kisütött. Valahol egy vontató zakatolt* Susanne újra fonta a két copfját. Végre tetőtől talpig hozzád tartozik ez a lány. Sokan kívánták maguknak, hogy hozzád tartozzanak. Te bezzeg sosem akartad. Annál inkább most. És akadály sincs többé. Félelemből játszotta ezt a komédiát a férjjel. 'Most megszületünk, nem ismerjük a félelmet. Négy szabad nap Susannéval; gyerek még és mégis nő. Hogy körülszimatolja majd az anyám. A blúza alatt csak a kombiné van rajta. Eleinte berzenkedett. „Így mégsem mehetek — mondogatta. — Te bolondos fiú! Hiszen mindenki észreveszi. A falusiak árgus szemmel figyelnek bennünket.“ „Nyugodtan mehetsz így is, Susanne. Ha akarsz. Ki venné észre? És különben is. Rá teszem a kezemet a melledre.“ „Akkor aztán persze egyáltalán nem venni észre“ — ingerkedett. Susanne. — folytatjuk A lány, aki az ételt szokta osztani, beteg lett reggelre: aznap Irén töltögette a kávét. Amikor megérkezett, alig fogadta a köszönését. Ez még lehetett véletlen is, álmosság, egy elszalasztott villamos, lefutott szem a harisnyáján — akármi. De a reggelinél már észre kellett vennie, hogy másról van szó. Ahogy belemerítette a kanalat a bőrödző folyadékba, ahogy beleloccsintotta a bögrékbe, egyetlenegyszer sem nézett rá, s mikor Oszkár segíteni akart neki, hogy a tízliteres kondért átemelje a másik asztal elé, elrántotta előle a kávét, s pirosra gyűlt arccal, egyedül veszkődött vele, míg oda nem zuppantotta a frissen súrolt hokkedlire. A kávé túlcsordult a kondér peremén, lefutott a csorba zománcon, s kis tóba gyűlt a hokkedli tetején. A gyerekek vihogtak. Tíz pár bögre összecsattant, ahogy a szemben ülő párok egymás mellé tolták, majd villámsebesen az asztalfőre csúsztatták a csészéket. Kovács Margit, aki a legszélén ült, megpiszkálta az orrát, majd csíkot húzott a kilöttyentett kávéból maga felé. „Ki az orrát túrja, nem jó leány, durvái" — mondta Oszkár mély, papos hangon. Kovács Margit zavartan mosolygott. Irén elbiggyesztette a száját, átcipekedett kondérjával a harmadik asztalhoz. A lányok szuszogva kortyolták a kávét, s alighogy elkészültek, vízért esengtek. Oszkár tizedik éve volt már napközis, oda se figyelt. Víz, hogyisne! Most ittak három deci folyadékot. Irént figyelte, aki közben átkerült a fiúk asztalához s a kiürült bádog fenekét ütögette a nagykanállal. Oszkár kifutott a konyhába, becipelte a másik fazekat. A fiúk teát kaptak, a tejes nem hozott elég tejet, ügyesen, anélkül, hogy egy cseppet is elcsorgatott volna belőle, Irén elébe állította a teát. Ez volt az utolsó próbálkozása. Irén ismét csak elbigygyesztette a száját, némán osztani kezdte a reggelit, s azt se mondta, köszönöm. Oszkárt elöntötte a méreg. Cigaretta után tapogatott a zsebében, aztán elernyedtek az ujjai. Majdnem rágyújtott, mintha nem tudná, hogy a gyermekek között nem szabad dohányoznia. Irén ott hajladozott mellette, jól látta szép melle mozgását a pettyes nylonkötény alatt, ettől zavarba jött, lesütötte a szemét. Irén cipője szinte villogott a piros betonon. Idebenn mindig más cipőt húzott, frisset, tisztát, mintha nem tudná elviselni estig az utcai tülekedés, a sár nyomait. Oszkárt most ez is ingerelte, ez a váltott cipő. Palika elröhentette magát a háta mögött, és beletrombitált a csészéjébe. „Ejnye, ejnye!" — szólalt meg ismét azon a természetellenes mély hangon, s Palika letette a bögréjét, amely tele volt félig megrágott kenyérdarabkákkal. íren leoldotta a kötényét, .hátrafeszítette a vállát, mint aki fáradt. A lánycsoport felállt. „Egészségére!" — vezényelte Irén, s á hatvan lányból viszont kívánta neki vagy tizenöt.. Kovács Margit a válpsztékát simítgatta, még egyszer, utoljára, vizet kért. A párok elindultak, Irén vezette őket. Úgy ment fel a nappaliba, hogy meg se biccentette a fejét Oszkár felé. Messziről még sokáig hallatszott a lányok rendetlen dobogása. Oszkár rá se bírt nézni a maga bögréjére. Irén, persze, megreggelizett, szájfestékének holdacskája ott piroslott a csésze peremén. A kenyérhéjat megint szétdobálta — azt sosem eszi meg. Oszkár a hajnalokra gondolt, mikor ő meg Róza, a mostohahúga, feltérdeltek a közös ágyban az ajtónyitásra, s az apjuk két marokkal szórta elibük a kiflivégeket, zsemlemaradékot, amit a vendégek után összegyűjtött az asztalokról. Mi lehetett ennek az Irénnek az SZABÓ MAGDA APKÖZI apja? Ki kellene csenni az irodából az életrajzát. Aligha pincér, mint neki. „Egészségére" — szóltak most a fiúk. Oszkár szavára egyszerre egyenesre rándult a sor. „Egy-kettő! Egy-kettői" — vezényelt a napos, csattogtak a talpak az alagsori folyosó kövén. A mosdó mandulaszappan-illata elkeveredett a konyha fűszerszagával. Oszkár most először érzett valami szomorú elégtételt, mikor látta, hogy sípjelére milyen katonásan sorjáznak be a gyerekek a mosdóba. Irén lányai a W. C.-n? Nevetséges. Fogalma sincs mi a fegyelem. Most megint Irénre kellett gondolnia, s iménti jó érzése elenyészett. A fiúk elhelyezkedtek a nappalijukban, ő meg összefogta a kezét a derekán, ahogy szokta, s elkezdett sétálni az asztalok között. Misiké valami új amerikai játékot kapott, akörül majdnem veszekedés támadt. Maga is eljátszott vele ejy-két percig, mulatságosak voltak a kigyúló lámpácskák, a megvilágosodó számok. Kinn elindult a hó, a szél felborzolta a tetőt. Benn meleg volt és gyerekszag. Nyáron megcsináltatta az összes ablakkilincset — jutott eszébe, s egy pillanatra ismét elégedett volt. Bezzeg a lányok munkatermében!
