Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-03-04 / 10. szám
A PÓTOLHATATLAN Ott ülnek a kis konyhában, Juliska néni feketében, tiszta, fehér abrosszal letakart asztal mellett, a férje, Józsi bácsi meg a tűzhely mellé húzódva melegszik. Várják a gyerekeket. Hogy édesanyjuknak nevenapja van, erről nem feledkezik meg a kilenc közül egy sem. Akik távolabb laknak Medved'ovon (Medve), meg Kútikyn (Hegyéte) lapon küldték el jókívánságaikat. Juliska néni gondolatai már körülöttük repdesnek. Nem is olyan nehéz hát az emlékezés fénycsóvájával egy kicsit a múltat pásztázni. — Itt kezdtük közös életünket az urammal 1929-ben, az utca felőli egyszobás kis nádfedelű házban — meséli. Ott született mind a tíz gyerekünk. Egy kislányunk három hónapos korában meghalt, a többit ott neveltük fel. Erdő meg víz vette körül a falu szélén álló kis házat — Kóróíziken jártunk ide, a gyerekek még a nyáron is ladikon közlekedtek — szól közbe Józsi bácsi. — Most csupa új ház van a környéken, a hangosbeszélő is itt szól már a sarkon. A fiatalok el sem tudják képzelni, hogy is volt az a múltban. — Bizony nehezen teremtettük elő a ^gyerekeknek az ennivalót — folytatja Juliska néni. — Mindenféle munkát elvállaltunk. — Nem volt nekünk semmink, de semmink, — mondják mind a ketten. — Még zöldséges kertje sem volt Juliska néninek, csak virágja a ház előtt. Mert azt mindig nevelgetett, ültetett, a legnagyobb ínség idején is. A múltból még ma is riasztó, elérzékenyítő emlékként bukkan elő a háború, mikor a legidősebb fiút Németországba vitték a leventékkel, és mikor a háború alatt kirendelték árkot ásni. „Hisz csak az egyik lábamra van cipőm, meg szoptatok is" — tiltakozás sem használt. — „Vegye fel a lányáét" — a válasz rá, amely még ma is fáj. És a tizenkét-tizenhóroméves legidősebb lány- szerető aggódása, aki elment az édesanyja helyett — ennek emléke még ma is melenget. — Jó -gyerekek mind, nem panaszkodhatunk. Tavaly röppent ki a két utolsó, a huszonkét éves Erzsiké meg a huszonnégy esztendős Sanyi. Ezt a darab földet később vettük már az urammal. Minden gyerekünknek szép, új háza van. Két fiúnk kőműves, az egyik asztalos, a negyedik meg gépjavító a szövetkezetben. Csupa derű, csupa ragyogás az arcuk a nagyszülőknek, mikor a legkisebb unoka, a héthónapos Sanyika fényképére néznek. Ö a huszonötödik unoka. — Mindegyiket egyformán szeretem. Nem teszek kivételt közöttük, mint ahogy a gyerekeim között sem, — mondja Juliska néni. — Nem panaszkodhatok, jó testvérek. Mikor még mind kicsinyek voltak, s télen leültem foltozni, körülöttem játszottak szép csendesen, dalolgattam, mesélgettem nekik. Később meg, mikor más iskolába jártak, ellenőrjztük, hogy megcsinálják a leckéjüket. Úgy örültünk a jó jegyeknek! Mindegyikkel törődni kellett. Mindig volt ám gond. — és a kedves emlékek is előtolakszanak. Jaj, hogy szerették a kis cipót, amit az öt nagy kenyér mellé sütöttem. Azt mondták, olyan kicsi, mint ők. Volt abban kukorica is, meg krumpli is. Nagy öröm volt, mikor egy borjút tudtunk venni! — De bele kellett adnod a ruhára szánt pénzt, meg eladtad az egyetlen tyúkodat — emlékezteti Józsi bácsi. — De a borjút fölneveltük és a gyerekeknek tejet, kávét tudtam adni. — Nyáron meg kellett szakadni a munkában, hogy télen legyen mit enni — mondja Hromada József, a cselédsorban élt házigazda, aki nemrégen került ki a kórházból, tagjait a reuma kínozza és beteg a szíve. Akárcsak élete párjáé, akivel 43 éve élnek együtt, sok gondban, dologban és örömben is. Mert a gondok lassan, lassan fogytak. Mire a sok munkából, a kisgyerekekkel való vesződségből felocsúdtak, megváltozott körülöttük az élet. Amint a szövetkezet megalakult Hrobonovón (Alistól), oda jártak dolgozni. Bizony eleinte még ingyen is, meg munkaegységenként öt-hét koronáért. Az is könnyebbség volt, hogy a gyerekekre pótlékot kaptak. Lassan szűk lett nagyon a kis földes szoba. A nagyobb gyerekek segítségével átépítették, kibővítették a kamrát és az istállót, egész takaros kis lakóház lett belőle, ma is benne laknak Juliska néniék. Eltörpül ugyan a telep végében álló szép, nagy ház mellett, amibe tavaszszal már beköltözik legfiatalabb fiuk a családjával. De a nagyszülőknek ez már nagyon is elég. Látogatóba eleljön a nagy család, sokszor egy-két unoka ott is alszik, de azért bizony már csöndes lett a ház. — Nem jó ám így — mondja Juliska néni. Már csak kettőjük körül tesz-vesz. Ott áll a szép mosógép a sarokban. De jó lett volna, mikor még a teknő tele volt áztatva ruhával és még szappan sem volt. A rádiót nagyon szereti, élvezi. Kedvesen, halk lényének csendes derűjével mondogatja, mennyire érdekli minden. Még a tánczene is. Megfogadta Buga doktor tanácsát, azóta nem fáj annyit a feje, mióta szemüveget hord. A televíziót is szívesen nézi « szomszédban. Másfajta szórakozása is van. Eljár a nőszövetség rendezvényeire, a legrégibb tagok közé tartozik. A sok gyerek mellett azért el-elment az asszonyok közé, sok brigádórát ledolgozott, amíg bírta. Kirándulni volt velük többfelé, Magyarországon is. — Most már könnyebb az életünk, de betegek vagyunk. Sok megpróbáltatáson mentünk keresztül, — mondja egyszerűen, csendesen. — Csak az volt az óhajunk, hogy megérjük minden gyerekünk boldogulását. Sikerült. Más életük van, mint nekünk volt. Amint a gyerekekre, unokákra terelődik a szó, mindig kiszínesedik Juliska néni arca a belső melegségtől. — Olyan nehéz a kis Sanyika, de még dajkálgatom, csak nehezen bírom el. A szív fáradt. Az orvosi diagnózis: szívnagyobbodás. Ebben a sok munkától, aggódástól kitágult anyaszívben még sok-sok szeretet rejtőzik. Az édesanya és hozzá hasonlóan a többi édesanyák vissza-visszavórjók felnőtt gyermekeiket. SERESS ILONA ANYÁM KEZE Kicsi, vékony asszony volt az anyám, kicsi volt a keze is. Hogy miért éppen a kezéről írok most? Talán azért, mert két kislányom ma vacsora közben azon vetélkedett, hogy melyik érinti meg a kezemet. Jobb kezükkel az ételt kanalazták, szabad baljukkal pedig egyre kapkodtak — érezni akarták „anyuci kezét“. Ha elkapták, csókolták, becézték — pedig ez a kéz bizony nem egyszer kiporolta már a két túlbuzgó nebuló szoknyáját. Az ilyesmi azonban mit sem számít — az anyai kéz szelíd fenyítése is simogatás, lehet ez a kéz kérges, kemény, inas vagy párnás — egyformán lágynak, vigaszt osztónak, boldogítónak érezzük, érintését áhítjuk, nélkülözzük, mint szomjazó a friss vizet. Van-e a világon valami, amire szebb és tisztább érzéssel gondolnánk vissza, mint édesanyánk kezére? Lehet az testvér, férj, feleség, szerelmes társ vagy hű barát, lehet hozzánk a legönzetlenebb, leggyengédebb, mégsem pótolhatja az anyánkat. Az anyánk keze! Nem hiszem, hogy csak én jegyeztem volna meg ilyen pontosan, valószínűleg mások is úgy érzik, hogy az édesanyjuk keze formája, tapintása, simogatása a vérükbe, legbensőbb énjükbe szívódott fel. Ha rágondolunk, szinte anyagszerűen érezzük, amint lágyan homlokunkat, hajunkat, ha betegek vagyunk, fájó testrészünket simítja fájdalmat oldón, szinte varázsos erővel. Az én anyám apró keze, vékony gyerekes ujjai megkeményedtek a sok munkától. Nem emlékszem rá, mint fiatal asszonyra. Nem volt öreg, mindössze harmincnégy éves volt, amikor engem, negyedik gyerekként a világra hozott, de már akkor is el volt nyűve, mint egy jó meleg, régi nagykendő. Valamennyiünknek kedvére tudott tenni, mindannyian az 6 sürgölődését kívántuk, és 6 tettvett, dolgozott egész életében, hogy körülötte mindenkinek jó legyen. Osztozkodtunk rajta, de mindenkinek jutott belőle, az a két kicsi kéz megsokszorozódott, megosztódott, ha kellett, de ott volt mindenütt. Ha simogatott, ha korholt, ha kenyeret osztott, ha gyógyított — mindig jó volt. Lehunyom a szemem és rágondolok. Olyan felkavaró, de mégis jóleső a képzeletnek ez a játéka. Látom anyámat úgy, ahogyan utoljára láttam. Ott állt a földszintes házikó konyhájának küszöbén. Háta mögül, a nyitott ajtón át sötétség ásított rám, és erre a sötét alapra rajzolódtak anyám alakjának körvonalai. Búcsúztunk, de nem tudtuk, hogy örökre. A halkan zörrenó kertkapuból még egyszer visszanéztem. Anyám ezt inkább sejtette, mint látta. Az ember a fülével, a bőrével is lát, amikor az idegek pattanásig feszülnek és annak az életéről van szó, aki drága nekünk, ö azt hitte, én vagyok veszélyben. Lám én itt vagyok. És ő? Csak bennem él tovább, mint ahogy én folytatódom a lányaimban . . . Ott állt az anyám a küszöbön, talán még törékenyebben, mint máskor, és ahogy a hold lassan elősompolyodott a felhők mögül, láttam, hogy két kezét maga elé nyújtja, mint a vak, aki látóérzékeit akarja meghosszabbítani. Utánam nyúlt anyám, aki, mintha másodszor szült volna meg, nehezen és fájdalommal szakadtam el tőle. Mennem kellett, hát vitt a lábam. Mint jól olajozott gép, mozogtam, talán az agyam egy külön rekesze irányított a megbeszélt útra, mert az érzékszerveim zsibbadtan, tompán csak egyet regisztráltak: anyámat, amint kiterjesztett két kezével utánam nvúl a csillagtalan éjszakába. L. GÄLY OLGA Moziba én nemigen járok, számomra nincs szebb a színháznál. Mi tetszett mostanában a legjobban? „Zorba, a görög”, — ritka jó darab volt... Közben Lenke asszonnyal átvonultunk a konyhába, mert idejét látta, hogy hozzálásson a vacsorafőzéshez. A kislány délutános és ahogy mondta, el nem engedné, hogy friss vacsorával ne várja. Csodálkoztam is hogy ilyen nagy kedvvel áll neki a fánksütés kényes műveletének, pedig aznap ötig túlórázott. .. Ügy látszik, neki mindenre jut ideje. Háztartásvezetés, főzés, olvasás, tv, színház, kézimunka, a gyár, s mint ahogy mondja, sokszor túlórázik. — Ha az ember akarja, fut mindenre az időből. Igaz, hogy amikor a gyerekek még picinyek voltak, alaposan megtanultam beosztani minden percet. Azóta is ötkor kelek minden nap és még munkába menet előtt meg tudok csinálni ezt, azt. Mondogatják az ismerősök, hogy maradjak mór otthon, többet törődhetnék magammal. Dehogy maradok! Ha nem járnék dolgozni, úgy érzem, elszakadnék a világtól, és így nincs időm eltespedni — meg azt hiszem, tulajdonképpen így „törődöm magammal" a legjobban. Minél jobban kihasználja az ember a napot, annál kevésbé veszi észre, hogy múlnak az évek . . . Lenke asszony azok közé tartozik, akik mindig és minden körülmények között az asszonyi sorsban, az anyaságban elsősorban az örömöket látják, keresik. Csak a fényt akarja céltudatosan meglátni. A gyermeknevelésnek, a családanya nehéz tisztjének árnyoldalait pedig egyszerűen elfogadja. — Persze, hogy semmi sem fenékig tejfel — kacag Lenke asszony. — De ha nem lennének gondok, az öröm sem lenne olyan teljes! LANG ÉVA Sokat írunk, beszélünk arról, hogy a nőknek hármas funkciójuk van. Társadalmunk egyenrangú, egyenjogú építői, irányítói és édesanyák: a jövő hordozói. Felmérések, statisztikai kimutatások tanúskodnak arról, hogy milyen nagy mértékben veszik ki a nők részüket a termelő munkából, a tudományos kutatásból, hány százalékban dolgoznak az oktatás, a kultúra, egészségügyi és egyéb munkaterületen. Riportjaink is legtöbbször erről adnak hírt, ezzel foglalkoznak. Az idei nemzetközi nőnapon összeállításunkkal az édesanyákat köszöntjük, akik meleg otthont teremtenek családjuknak és féltő szeretettel nevelik gyermekeiket.
