Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-02-26 / 9. szám
dezett hallban, amely a takaros villában egyben fogadóhelyiség is. Kíváncsian próbálgatjuk egymást, két ismeretlen ismerős, akik talán egyazon színes prizmán át nézzük az életet: mindketten nők, asszonyok, anyák, és ami leginkább közel hoz egymáshoz — felfokozott életérzéseinket emocionálisan, expreszszív formában a külvilág elé tárjuk. Az ilyen lelki rokonság megoldja a nyelvet. Irodalomról beszélgetünk és zenéről, kedvenc írójáról, Romain Rolland-ról, arról, hogy jobban szereti a novellákat, mint a hosszú regényeket, meg a japán líráról, a számára kedves „vízre írt versekről“. Azután a kisfiára terelődik a szó, aki tizenegy éves és nincsenek művészi ambíciói. A kompjuterek érdeklik, a matematika, repülőgép- és hajómodelleket rajzol és állít össze a legkülönbözőbb, otthon talált anyagokból. — Nem kényszerítjük a gyereket egyik irányban sem — mondja a művészmama. — Keresse meg egyedül az élete értelmét és tartalmát. De vajon „kire üt“ a kisfiú, tervezői hajlamával? Nos — a jelek szerint a papára, Eduard Matula gépészmérnökre, aki a Műszaki Egyetem gépészeti tanszékének tanársegédje, viszont a legnagyobb érdeklődéssel és készséggel segíti szobrász feleségét az időnként előadódó műszaki problémák megoldásában. Pataki Klára, a háziasszony, kimegy a konyhába kávét főzni. Körülnézek a derűs helyiségben. Világos, alacsony bútorok, faltól falig érő puha, plüss szőnyeg, a falakon egy-két jó kép, a sarokban furcsa bunkófejben végződő, simán megmunkált vastagabb botok, vagy talán faplasztikák? Amikor Klára visszaér, már benne is vagyunk a szobrok világában, annak a varázslatos a lélek konfliktusaiból születő és végül mégis harmóniává szelídülő művészetnek a kellős közepében, amelyért Pataki Klárát valójában felkerestem. SZOBROK KÖZÖTT Sokan és sokszor elmondatták már Pataki Klárával, hogy Sahyban (Ipolyságon) született, alsóbb iskoláit vidéken végezte, és mint Milan Gaápar, meg Guderna, ő is szakiskolából, Jozef Kostka keze alól került a Képzőművészeti Főiskolára. Ott egy fél év múlva a szobrászati ágazatot választotta és Frafto Stefunko tanár tanítványa lett. A szobrásznő nem szívesen beszél személyi adatairól. — Attól pedig egyenesen félek — vallja be —, ha azt kérik, valamelyik gyermekkori élményemet meséljem el. Nagyon sematikus gyermekkorom volt — nem történt velem semmi érdekes. Nem faggatom hát — minek is? Életének állomásairól beszélnek helyette a művei. Azok, amelyek itt a műteremben viselik el szemérmes türelemmel vizsgálódó tekintetemet! azok, amelyek a Szlovák Nemzeti Képtárban, a bratislavai Városi — a Banská Bystrica-i Területi Képtárban és más közintézményekben fémjelzik Pataki Klára nevét, amelyek szerte az országban, sőt annak határain túl is kiállításokon szereztek ennek a A két bunkófejű fafigura, pmelynek a művésznő csak ezt az egyszerű címet adta: Ketten Női torzó fából Uiő nő — epoxydbó! névnek elismerést, vagy amelyek történelmi jelentőségű események líraian megkomponált mementóiként tömegeknek nyújtottak már megrázó erejű érzelmi és művészi élményt. A művésznő alkotó munkája folyamán sokféle mintázásra alkalmas anyaggal próbálkozott, így kővel, bronzzal, agyaggal, epoxyddal, terrakottával, betonnal és műanyaggal, míg végül is megtalálta a számára legmegfelelőbbet: a fát. Ezt a keresést tükrözik alkotásai: a nyitott térségekre készült bronzszobrok, mint pl. a Bardejov (Bártfa) fürdő területén felállított Forrás című, vízbe lépő kecses nőalakot ábrázoló szobor, a koáicei (Kassa) gyermekkórház udvarán álló kőszobor, az Anya gyermekével, az alkotójának különösen kedves három, szinte begubózott figura, amelyek Myjaván az 1848-as első Szlovák Nemzeti Tanács Múzeumának épületében találtak helyet, a pieS- tany-i (Pöstyén) parkban ez év januárjában elhelyezett Pihenő nő szobra és mások. Régebbi időből származó reliefjei találhatók Samorínban (Somorja), bronz gyermekfigurái Povazská Bystricán, és most dolgozik a Tudományos Akadémia Dúbravkán épülő részlegébe elfogadott három faszobor tervezetének realizálásán. Már a szobrok elnevezéséből sem nehéz rájönni, hogy Pataki Klárát mint alkotóművészt az ember érdekli, mondanivalója monotematikusan emberközpontú. Kifejezésmódja egyszerűsített formákra törekvő, amelyek kompozícióit jelképes jelzésekké váltják. Ebből kivételt talán csak a Szlovák Nemzeti Felkelés emlékműve képez, amelyet 1960-ban állítottak fel Nemeckán, de amely szintén nagy belső feszültségről, drámaisága mellett mély líraiságról is tanúskodik. Pataki Klára ma már szinte kizárólag csak fával dolgozik. Miért? — Gyönyörű, nemes anyagnak tartom a fát, de igényesnek is, mivel bizonyos fokig meghatározza az alaki feldolgozást. Mégis ragaszkodom hozzá. Körülbelül 1965 óta új elképzeléseim vannak, amelyek az évek során érlelődtek. Hiába — kell egy bizonyos távlat ahhoz, hogy régi önmagunkat megítéljük... — mondja elgondolkodva a művésznő. Be kell vallanom, hogy engem, aki eddig egyszerűen csak szerettem a fákat, persze az élőket, künn a természetben, itt a műteremben valóságos áhítat fogott el, amikor az egykori lombdús, madárdalos fatörzset hatalmas ököllé szélesedő izmos kar formájában láttam viszont, vagy a félreliefként egymásba olvadó, két barnára pácolt figura „ölelés“-évé lényegülve. Borzongató érzés talán, éppen monumentalitásuknál fogva (a két szobor egyébként díjat nyert a CSKP 50 éve című kiállításon) — hiszen az alkotó közegnek ezt a rezonanciáját nem érzem a kis faplasztikáknál, amelyeknek pedig bensőséges tartalom-kifejező erejük van. — Néha a méret segíti a gondolatot — feleli Klára. — Például gyakran nyúlok kisebb méretű relief formájában a családi és emberi kapcsolatok témájához, ugyanazt a három-négy alakot formázgatom különböző változatú kompozíciókban. Pataki Klára tiszta érzésű, őszinte művész, aki tudja, hogy amit eddig elért, az újabb méták felállítására kötelezi. Komáromi kiállításán 1967—1971 között született alkotásai szerepelnek, művészi fejlődésének legújabb, egyben legérettebb időszakáról ad számot. Mint dr. Krivosík István, a MATESZ igazgatója mondta róla a kiállítást megnyitó beszédében: „... útja a külső látási élményektől a lélek rezdüléseinek megragadásáig, a forma és az anyag fölényes szo.brászi tolmácsolásával akceptált öntörvényű igazságig terjed.“ L. GÄLY OLGA Hogy gyermekének nevet adhasson, egy hősi halált halt magasrangú amerikai tiszt özvegyének adja ki magát. Ugyanekkor külön-külön ír mindhárom udvarlójának, hogy gyermeke tőle született, így mindhárom — és természetesen nejük tudta nélkül — húsz év óta rendszeresen küldi a dollárokat. Igen ám, de húsz év múlva megérkezik egy amerikai küldöttség, köztük a három apajelölt családostól. Titokban mindhárom meglátogatia Carlát és férfiúi büszke-A még mindig gyönyörű Carla — Gina Lollobrigida jelenlegi kedvesével. Philippe Leroy is rendet teremt séggel magáénak vallja a közben egyetemi hallgatóvá serdült lánykát. Ha ez a film csajt olasz film lenne, tragikusan végződne, de az amerikai koprodukció eredményeképpen komédia lett, kiadós happy enddel. Carlát Gina Lollobrigida játssza. A kiállítás pompás. Hogy a szikronizálás alapján a film jobban érthető, az tény, bár az olasz emberek temperamentumos kitörései igazán csak a dallamos olasz nyelven élvezetesek. Az elkényeztetett sztár neglizsében — Walter Mathau; Viktória — Anna Jackson Amerikai feleségek titkos élete A lélek orvosai azt állítják, hogy az elfojtott vágyak károsak! Viktória negyven éves és úgy érzi, hogy sem férjére, sem más férfira nincs már vonzó hatással. Hogy megbizonyosodjon ennek ellenkezőjéről, egy szállodai fogadáson nagyon mulatságos körülmények között, összeísmerkedik az öregedő, hires és jófiú filmszínésszel, akinek titokban ugyanolyan komplexusai vannak, mint Viktóriának. Estétől reggelig meggyőzik egymást, hogy egyiküknek sincs oka a reménytelenségre. Aztán az asszony visszatér otthonába a férjéhez, és tudja az ég, hogy van ez, de egyszeriben újra kívánatos lesz a párjának. A kitűnő dialógusok és a humoros fordulatokban bővelkedő történet jó szórakozást nyújt. SIMKO MARGIT
