Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-12-24 / 51-52. szám
LÉPÉS Napfény, napfény, napfény. Ügy tűnik, itt mindig süt a nap. Süti ezt a nagy, erdei tisztást, az Űrhajósok Kiképző Központját. A parkosított tér oly meglepően hat az erdő közepén. Az arra sétálók szinte kivétel nélkül megállnak az obeliszk előtt, h'ogy elolvassák a márványfalra vésett neveket. Egyszer régen mi is itt álltunk a Hősök sétányán, és Gagarin meghívott magához. — Nem lakom innen messze, mindössze 527 lépésnyire. Tudta, ezt minden űrhajós, sok tudós, mérnök, és természetesen tudták az újságírók. Szokásukká vált, hogy ezen a rövid úton jártak vendégszerető házába. Gagarin dolgozószobájában késő éjszakáig égett a villany. Vég nélkül folyt a beszélgetés, a a résztvevőknek és a hallgatóknak egyaránt élvezetet nyújtott. Ismét becsengetek Gagarinék lakásába. Válja asszony egy kissé bizalmatlanul néz rám, csak akkor áll helyre az otthonukat jellemző nyugodt légkör, amikor a háziasszony megérzi, hogy ezúttal nem gyötröm a kérdéseimmel. Elém tolta a hamutartót, s elmosolyodott: — Tudom, hogy rágyújt. A kislányok a házi feladataikat készítették, mi pedig beszélgettünk. Válja elmondta, hogy hármasban Leningrádban jártak. — Nagyon örültem minden napnak, minden órának, amit ebben a gyönyörű városban töltöttünk. Es a legfontosabb, hogy a kislányok rengeteg mindent láttak. Bejött Lena. Köszönt. — Anyu megcsináltam a leckét. Légy szíves nézd át. — Menj csak. Rögtön megyek én is — Válja elmosolyodott, felállt és kiment. Sudár, csinos. Könnyed, kecses a járása. Nagyezsda Nyemcova, Lena tanítónője azt mondta nekem: — Szépen fejlődik Lena, és egyre értelmesebb. Valentyina Gagarina szereti a rendet: a kislányoknak copfot kell viselniök. Lena olykor kibontja. Egyszer rászóltam: „Fonti be a hajad, mert édesanyád nem szereti, ha így hordod. Egyébként, nagyon szép lett a hajad.“ Elpirult, lesütötte a szemét, s azt válaszolta: „Ugyan tanító néni. Anyunak van igazán szép haja!“ Az apjuk is ilyen büszke volt a feleségére! És Gagarintól nemcsak ezt a vonást örökölték a kislányok. A nagyobbik lány első pillantásra bátortalannak, sőt zárkózottnak látszik. Figyelje csak Lénát, mondták a tanítói. Most egy kicsit szigorú, a kisfiúk házi feladatait ellenőrzi. Egyszerre csak magávalragadóan elmosolyodik. Ugyanilyen derűsen nevetett az édesapja is. Az egyik lusta osztálytársára pedig olyan szellemes megjegyzést tesz, hogy az egész ötödik osztály gurul a nevetéstől. Mi tagadás, jó humorú. Aztán nyomban elkomolyodik. Könnyen tanul minden tárgyat, különösen a számtant. Rejtett temperamentuma jól érvényesül a balettórákon, amelyeken nagyon szívesen vesz részt. Barátnői szeretik, mert nem hordja fenn az orrát. Bizonyára ilyen korban alakul ki az önfeláldozás készsége. Lena képes önfeláldozásra. Válja visszatér ugyanazzal a titokzatos mosollyal az arcán. — Egyre nehezebb lesz. Mi, szegény szülők, töprengünk, törjük a fejünket egyik-másik feladaton, s nem egykönnyen oldjuk meg. Hát még a gyerekek! Ebben a házban negyven család lakik, majd mindegyik apuka mérnök, matematikus, egy pillanat alatt megoldják a házi feladatokat, ha kell. De nem azzal a módszerrel! Az iskolai módszertant nem ismerik... A mi apukánk mindent gyorsan és helyesen oldott meg. No és Gálja? — Mind a ketten jól tanulnak, de Gáljával egyszerűbb a dolog, hiszen még csak harmadikos. Csupán egy dolog zavar. A szomszédok gyakran megállítanak, hogy szóljak neki, mert a város minden kutyáját összecsókolja. Amint kilép az utcára, ölelgeti a négylábúakat. Nevetünk. Védelmembe veszem a kisebbik lányt. — Nem baj. Ha megnő, zoológus lesz. Attól tartok, hogy addigra állatkertet rendez be a házban. Mennyi mindenféle kis állatot hord haza ... Gálját, ezt az életvidám, nyughatatlan, mozgékony teremtést mindenki ismeri. A tanítók azonban nem panaszkodnak rá, mert elég az idősebbek egy szava, s máris lecsillapodik, elkomolyodik. Tud koncentrálni: ezt is apjától örökölte. A két gyermek között édesapjuk milyen bőkezűen osztotta szét saját jellemvonásait, egyiket sem rövidítette meg. Ezt először a nagymama, Jurij édesanyja vette észre. — Anyósom nemrég eljött hozzánk, meglátogatta az unokákat. Elég jól érzi magát. Csak azzal a hírrel szomorít el, hogy az apósom betegeskedik ... Gagarin édesanyja. Akkor, 1961. április 12-én reggel, amikor az egész világ lélegzetvisszafojtva figyelt és a rádióbemondó közölte: „A repülés folytatódik!“, amikor Válja olyan izgatott volt, hogy nem ismerte fel barátnőit és nem tudott válaszolni az újságírók kérdéseire, Gzsatszkban a rádió mellett ült a megrendült édesanya, és nagyon sajnálta, hogy nincs mellette a férje. Az idősebb Gagarin akkor éppen egy dűlőúton ballagott a szomszéd faluba, hogy segítsen egyik barátjának a házát építeni. Tavasz volt, az utak sárosak. Ekkor történt meg vele az, amit a felesége később úgy mesélt el, hogy a nevetéstől a könynye is kicsordult: „Találkozott egy ismerősével, aki óvatosan megkérdezte: „Te, Alekszej, a fiad nem őrnagy?“ „Nem, főhadnagy. Miért kérded?“ „Én is úgy tudtam — mondta sajnálkozva az ismerős. — Akkor hát a névrokonotok repült fel a világűrbe. Most hallottam a rádióban.“ Az uram pedig ment tovább. Ha meggondoljuk, hogy majdnem utolsónak szerzett tudomást fia repüléséről ... “ Válja elgondolkodott. Közelebb húztam az asztalon levő könyveket. Ifjúsági művek. Gajdar. Első kötet. Kinyitottam. Ismerős kézírás. Megnézhetem, Válja? — Természetesen. „Drága Lenocskámnak születésnapjára. Légy olyan nélkülözhetetlen az embereknek, mint Arkagyij Gajdar. 1965. IV. 17.“ — Jura könyyeket ajándékozott a gyermekeknek — jegyezte meg Válja. — ö maga is nagyon szeretett olvasni. Erre még ott, Északon rájöttem. Nem messze laktunk a repülőtértől. Esténként, mikor Lénát lefektettük, a férjem Csehovot olvasott fel nekem. Sok könyvünk van. — Végignézett a mennyezetig érő polcokon. — Jura rengeteget kapott ajándékba. Szép számmal vannak tudományos, műszaki könyvek, szépirodalmi művek. Igyekezett időt szakítani ezekre is. Állandóan olvasott. És természetesen tudományos-fantasztikus könyveket szintén. Minduntalan széljegyzetekre, könyvjelzőkre bukkanok. Lapozgatok, nézegetem ók0t. Egyre több művet találok a világűrről. Emlékszem, Jurij Gagarin egyszer kijelentette: „Nálunk a világűrkutatás bizonyos értelemben családi foglalkozás. A feleségem a laboratóriumunkban dolgozik. Szereti a munkáját. Én a repülésekre való közvetlen előkészülettel foglalkozom ...“ — Elégedett a munkájával? — kérdem. — Igen. Bár nem látványos. De mégiscsak részt veszek a közös munkában. Túlzás volna azt állítani, hogy Az űr távoli útjain ... N. Szokolov űrhajós alkotása az űrrepülők felkészítését végzem. De akár tetszik a fiúknak, akár nem, valamennyien átmennek a kezemen. Ilyen a laboratórium. Csak a startot nagyon nehéz kivárni. Jura gyakran mondta, hogy sokkal könnyebb volt felrepülni, mint a barátokat kísérni. Búcsúzom. Gálja surran el mellettünk az előszobában. Meg sem állt, úgy kérezkedett el sétálni. „Megy ölelgetni négylábú kedvenceit“ — villant át agyamon. Lena a félig nyitott ajtón felnőttesen köszönt ki. Sudár, szigorú édesanyjuk pedig kezet nyújtott. 527, 526, 525... Visszafelé tartok a Hősök sétányára. Rövid az út, beragyogja a napsütés, fenyőillat lengi be. Bárhol voltam, bárkivel beszélgettem, az űrhajósok szolgálati helyiségeiben, Gagarin barátai között, leányai tanítóival az iskolában, de különösen a lakásában, ahol minden a helyén maradt, mindig az volt az érzésem, hogy mindjárt belép 6 is. Frissen él emlékezetemben a legéletvidámabb ember, akivel valaha találkoztam. Nagyszerű dolog az emlékezet. Addig él, amíg mi magunk. Gagarin tovább él gyermekei külsejében és jellemében. Felesége gondolataiban. Barátai tetteiben. 7, 6, 5, 4, 3, 2... még egy lépés, és a Hősök sétányára érek. Tíz évvel ezelőtt innen indult el Jurij Gagarin, hogy elsőként repüljön fel a világűrbe. JURIJ DOKUCSAJEV
