Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-12-10 / 50. szám
RAB ZSUZSA ff¥*‘ Számadás Eveim egyre vékonyabbak. Falaim egyre vastagabbak. Évszakokat villant az ablak. Vicsorgó tükrök megharapnak. Kérés Szelet zablára fogni — pörögjön helybe, madarat zsebre dugni — ott énekeljen, aki szeret, ne így szeressen engem! Mondom! Eső csurog az arcomon. A XC. zsoltárra Elejitől magamban kellett volna bíznom. Most már az öncsalás se tesz csodát. Fejem alá szorítom megszenvedett nyugalmam kemény és tiszta vánkosát. Eső Vigyázz! Ne sajnálj — meggyűlöllek! Eső! Sírvers E műszer-józan korban nem halt meg senki szebben halálos végű kórban: szertelen szeretetben, szertelen bizalomban. lagonya hajtást tűzött a fülé mögé. Elütött tőle a szeme kékje, aranybarna bőre és búzaszínű haja. A rét az elvirágzott rezeda és az őszi napon melegedő encián apró harangjaitól illatozott. Mosolygott, mikor megcsókolta az arcán a kis gödröcskét és felkínálta a másik arcát is, amelyen ugyanolyan szép kis gödör hívogatott. — Az év utolsó szép napja volt, aztán jött az eső, a vég nélküli eső ... Talán jó volt, hogy éppen hozzá tartozott és hogy ezt mindenki tudta. Megvédte őt velük szemben a csapatparancsnok iránti tisztelet. Egyébként is ez volt az első és utolsó alkalom ,.. Ejnye, milyen messzire vitték az emlékei! — Mindez már annyira messze van ... A szálloda előtt zaj támadt, talán már megjöttek. Vagy még korai az izgalom? Ismét magába mélyedt, önmagába, aki most mégis oly messze van. Mert minden emberben van valami, amit az álmok és emlékek selyem csomagolása alatt rejteget, őrzi magában, dajkálja, mint valami nagy ellágyulást és tisztaságot, nagy szépséget és melegséget, amelyről senkinek sem beszél és csakis az ő tulajdona. Kristályos, bársonyos, és benne van a gyermekkora, naivitással és hittel teli ifjúsága. Azután önmagába tekint az eltelt évek távlatából, megbocsátón és gyengéden: hiszen ez éh vagyok, én voltam ... — Tábornok elvtárs, már itt vannak, — kiáltotta valaki a kis szalon ajtajában, mire ő felállt és elébük sietett. Genyával összeölelkezett, valóban civilben jött. Tolja természetesen egyenÉS ESŐ ruhában, és a gömbölyű kis asszony... Tele volt vele a két karja. Mindkét arcát megcsókolta, boldogan és izgatottan, de az egykori vágyat gerjesztő szikrázás nélkül. Megmaradt a szőke haja és kék szemei is, amelyekkel mint messzelátóval figyelte őt mindenhonnan, de arca gödröcskéi most mélyebbeknek tűntek a párnás arcban. Karon fogta és bevezette a terembe. A gyöngédségből, amit az ember titkos emlékeiben és álmaiban őriz meg a saját régi énjéből, most az asszonynak is juttatott, hiszen része volt azoknak, és a maga módján hozzátartozott az életéhez. Előkerültek a családi képek a levéltárcákból és Irina kézitáskájából. Vidám és meghitt percek voltak ezek. De mégis érezte, hogy valami közéjük, vagyis inkább az asszony és közéje ékelődött. Nem, nem a rét, sem a rezedák és az enciánok — ott megértették egymást. Valami más maradt elintézetlenül, aminek tisztázására már nem volt idő. Csak a második pohárka ital után vált világossá. Az első pohártól az ember víg lesz és beszédes. A második azonban gondolkodásra késztet, megélesíti az elmét és a szavaknak csapdát állít. A második pohárnál Irina az italt a fény felé tartotta. Nyugtalan kezében a pohár megbillent és pereméről nagy csepp gurult alá. — Esik — mondta Irina, mert az ital cseppje esőt idézett. Igen, ezer, százezer, millió csepp volt. Meghasadt az ég és végtelen zuhogás következett, amely elől nem volt hová bújni. A domb alján németek, a domb közepén németek, a falvakban németek, oldalt németek. Mentek és mentek. Zápor, eső, ködszitálás, köd. így ment ez néhány napig. Sziklák tövében igyekeztek legalább vizet forralni, hogy legyen valami meleg a gyomrukban. Azután már a sziklái alatt sem maradt száraz hely. Mennyire vágytak aludni ... Nem, nem, nappal nem szabad aludni, tovább kell jutni, előre, a németek a nyomunkban. Ki akar a kezükbe kerülni? — kérdezte. Éhesek vagytok? — rágjátok a tűleveleket, felfrissít, vitamindús. A hideg ellen a legjobb a menetelés. Ezt mondta nekik, de maga is úgy érezte, hogy elesik. Ereje megfeszítésével gyűrte le az éhség támadásait, a gyomrában és beleiben szörnyű űrt érzett, ami a fejet ugyan könnyűvé tette, de annál nehezebbé a testet, és fájdalmasan, ezer féregként rágta a belső részeit. Ilyen pillanatok után örült az eltompulásnak, de újra és újra fel kellett magát ráznia, gondolkodni kellett, hová és hogyan tovább, hogyan lehetne megmenteni a csapatát. Végül már nem maradt ereje a gondolkodásra. Csak a parancs maradt — menni... Ha legalább az eső abbamaradt volna. Az embereket átjárta az éhség okozta belső hideg és a ruházat külső, tapadás hűvöse is, amely már inkább terhet, mint védelmet jelentett a rossz időben. Vánszorogtak. Időnként hallotta, hogy valaki sóhajt mögötte. Irina. De a férfiak is sóhajtoztak. Nem, nem szól hozzájuk. Nemcsak felingerelné őket, de nem is bír szólni. Ismét sóhajtás. Visszanézett. A férfiak segítettek Irinának átmászni egy sziklán. Nagy férfibakancsaiban nehezen járt. Elszégyellte magát. A többiek segítenek neki és ő nem, talán hogy ne veszítse el előttük a parancsnoki tekintélyét. Jó fiúk. Meg is szidhatnák őt. Csodálkozik, hogy még nem tették meg. Csak annyit tett Irináért, hogy elíette kis batyuját. — Katona vagy, kislány, partizán, nem számíthatsz sok kíméletre. Megvárta, amíg hozzá értek, megfogta Irina kezét és egy ideig maga után húzta. De nem kellett volna ezt tennie. A pillanat, amelyben már nem a parancsnokát látta benne, aki nem tűri a kényeskedést, hanem a kedvesét, akinek panaszkodhat, döntő volt. Mikor megbotlott és ő elengedte a kezét, ledobta magát a földre és kiabálni kezdett: „Nem megyek tovább egy lépést sem!" Hangos sírása szívbe markoló volt és megállította az egész menetoszlopot. Olyan volt, mint mikor csóvát vetnek a száraz gallyakra. „Igaza van!" — talált Irina támogatóra Martinban, aki mindjárt leült melléje az útra. „Inkább itt dögöljünk meg ülve, mint hogy tovább vánszorogjunk!" — Nincs értelme, azt mondom, nincs már értelme! — kiabálta egy másik, és követni akarta a példájukat. — Inkább meghalok, haljak meg inkább! — sikoltozott Irina. Ű akkor ott állt és fájt a szíve. — Kislányom, neked adnám az utolsó száraz cérnámat is, ha lenne még rajtam, legszívesebben saját testemmel melengetnélek, ha lenne még mivel, a kezedre, lábadra meleget lehelnék . . . — Tovább megyünk, álljatok fel! — üvöltött, és Irinának kezét nyújtotta, hogy felsegítse. — Azt mondom, tovább megyünk! — És lehajolt, bár nem hitte, hogy fel bírja emelni a lányt. — Nem megyek, nem megyek! — kiáltozta az. Alig bírta megtartani, mert ismét a földre akarta magát dobni. Tudta, hogy ezen múlik. Most értek oda a csapat utolsó tagjai és köréjük álltak. Ha most habozni kezd és enged ... Vagy megőrzi a fegyelmet, vagy az egész csapatnak vége. Egyik kezével tartotta a lányt, a másikkal mindkét oldalról pofon vágta. Megütötte azokat a gyönyörű gödröcskéket az arcán, amelyeket mindannyian úgy csodáltak ... A két kék messzelátó az átlátszó ital felszínét és a pohár oldalán legördülő világító cseppet figyelte. — Könnyek — mondta a tábornok, és ismét látta a két nagy könnycseppet, amelyek Irina szemében remegtek. — Hogyan tehetted? — kérdezték akkor a megdöbbent és panaszos szemek, majd a csodálkozás felháborodássá változott. Lelkében ezerszer is a bocsánatát kérte, de ott nem volt idő a magyarázkodásra, miért kellett... Megfordult és elsőnek lépett a hegyi ösvényre. Az elcsendesedett csapat követte. Aznap összetalálkoztak egy szovjet partizánosztaggal és Irina az övéivel maradt. — Könnyek —, ismételte a tábornok, felemelte a poharát és az Irináéhoz közelítette. — Na vsztrecsu, Irina! — és könnyű érintéssel letörölte a pohár oldalán legördülő cseppet, letörölte az esőt és letörölte a könnyeket. Mindketten fenékig itták a poharukat. Letette a sajátját és elvette az Irináét is, majd a kezet, amely akkor elutasította, amikor át akarta segíteni egy sziklán, a tenyerébe zárta. Azután föléje hajolt és tisztelettel, gyöngéden megcsókolta. Fordította: L. GALY OLGA CSARUSIN m Milyen állat járt itt? Lehullt az első hó. Megfehéredett minden körös-körül. Fehérek a fák, fehér a föld, a tetők, a feljárók, a feljárókban a lépcsők — minden csupa hó, hó. Kicsi Kátya szeretett volna a havon sétálni. Kiment az ajtó elé, le akart ereszkedni a lépcsőn a kertbe, hát látja: gödröcskék vannak a feljáró havában. Valami állatka járhatott a hóban. A lépcsőfokon is nyomok, a feljáróban is nyomok, a kertben is nyomok. „Nahát, ez érdekes! — gondolta magában. — Milyen állat járt itt? Meg akarom tudni." Hozott egy kicsi húst, letette a lépcsőre, s elszaladt. Elmúlt a nap, el az éjjel. Jött a reggel. Felébredt kis Kátya, sietett ki a lépcsőre, mert látni akarta: megette-e azt a húst az állat. Látja — érintetlen. Ott fekszik a havon, ahova letette. De most több nyomot lát. Tehát megint ott járt a kis állat. Akkor Kátya kicserélte a húst egy kis csontocskával. A levesből szedte ki a csontot. Reggel megint szalad Kátya ki a feljáróra. Látja, hogy a csonthoz sem nyúlt hozzá a kis állat. Vajon milyen állat lehet? A csontot sem eszi. Akkor Kátya sárgarépát tett a csont helyére. Reggel nézi — hát nincs sárgarépa. Eljött a kis állat, s megette az egész sárgarépát. Akkor Kátya édesapja csapdát állított fel. Felfordított egy ládát úgy, hogy felfelé állt a feneke, megtámasztotta egy fácskával, s ehhez spárgával hozzákötötte a sárgarépát. Ha az állat a sárgarépát megrántja — a fácska kidől, a láda lecsapódik, s foglyul ejti az állatot. Másnap odajött papa is, mama is, sőt nagymama is, hogy lássák, nem jutott-e valamelyik állat a csapdába. Kátya járt legelői. Állat mozog a csapdában! Lecsapódott felette a láda, kiesett a támasztója! Benézett Kátya egy résen, látja — egy kis állat ül ott, finom szőrű, hosszú fülű, behúzódott a sarokba, éppen most végzi be sárgarépalakomáját. Mezei nyúl! Bevitték a házba, a konyhába. Nagy ketrecet készítettek neki. És ezentúl ott éldegélt. Kátya pedig etetgette, szénával, gyümölccsel, kétszersülttel és sárgarépával.
