Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-11-19 / 47. szám
HERBERT OTTO a gólyák költöznek Ezek voltak az első személyes jellegű szavak, amiket hozzá intézett. Pedig ugyanaz a Löffler volt, aki két hónap alatt négyszer hiányzott. Löffler a tornyon. És Löffler mint olyan. Nem szabad az embert sajnálkozással megalázni. Tisztelni kell az embert, így folytatódik a szöveg. Hányszor elmondta! „Éjjeli menedékhely“, színjátszó csoport, az iskolaigazgató, Gassner vezetésével. Néha a lakásán volt a próba. Gassnerné teát készített. Később Ursula lett a neve, és vörösesszőke volt. De valódi és mindenütt. Most Christian fogja azt csinálni Löfflerrel, amit Maxnak a szemére hányt, és ezek szerint a szemrehányás ostobaság lett volna? Ha meg akarlak ítélni, te Löffler, aki ott állsz egy nyári reggelen sisakban és gumicsizmában az U 4-es munkahelyen, meg kell gondolnom, honnan jössz, miért itt kötöttél ki, és mi voltál azelőtt. Miért zavart és félénk a tekinteted, reggelinél miért nem oda ülsz, ahol mi ülünk, és este miért nem férsz egyszerre a bőrödbe, és minek játszod a kocsmában a paprikajancsit, és miért danászol népdalokat a cserépkályha tetején? Talán helyén való ez után érdeklődni? A többiekről majdnem mindent tudok. Veled szemben az első perctől fogva elfogult voltam. Ma is az vagyok. Üjra lábra kell állnod, mondja Max, én meg azt mondom: de nem itt, mert itt sosem fog sikerülni. Három gyereked van, és még sincs gyereked, és magad sem tudod, mitévő légy. — Vissza kell mennem — szólt Christian, és megállt. — Tudod, hogy ma műszakot váltottunk. Igyekezz délig kialudni magad. Löffler bólintott, csodálkozva nézett rá, és elment. Miért nem írta be Löfflert hiányzónak? Néhány hónappal ezelőtt Max ugyanezt tette másvalakivel, akire mindig lehetett számítani, de valamilyen személyes okból váratlanul mulasztott egy műszakot. 13 Susanne utóbb nem tudta volna megmondani, vajon valóban vagy csak álmában hallott-e valami neszezést az ajtó felől. Schafstádtről álmodott, és amikor felébredt, megpróbált visszaemlékezni a részletekre. De mindig a valóságos emlékek tolultak az előtérbe, talán az álmába is belejátszottak. Az apját látta, amint a kályha melletti pádon áll és énekel. A haja borzasán hullt az arcába. Este volt. Susanne a házi feladatát írta. Aztán valahogy felborult a tintatartó, anyja pedig idegességében megverte a vonalzóval. A falon ott függött a nővére képe, aki menekülés közben pusztult el. Mosolygott a nővére. Anyja el nem szalasztott volna egy alkalmat sem, hogy halott gyermekét dicsérje. Monika volt a neve, és sohasem borította fel a tintatartót, és mindig megette a tízórait. Ügy nézett le a falról, mint valami szent, sápadtan és kíváncsian, és mintha mindent elmesélt volna az anyjának, amit látott. Az apjára haragudott, mert ivott, és néha megverte az anyját. De főként azért, mert az apja Susannét szerette a legjobban (még ha sok haszon nem származott is a szeretetéből), és mert összeeszkábált neki egy háromkerekű biciklit. Egy éjszaka azonban megbotlott benne a sötétben, és ripityára törte. Utána megígérte Susannénak, hogy igazi kerékpárt csinál neki, alkalomadtán hordott is haza eztazt, amiben a leendő kerékpár egy-egy alkatrészét lehetett gyanítani. Kormányt kettőt is hozott. Ám az ígéretét nem váltotta be. Meghalt, mielőtt a kerékpárt összehordhatta volna. Karlhenz már tizenhat éves volt, mikor az apjuk meghalt. Egyetlen könnyet nem ejtett. Anyja egyre azt mondogatta: biztosan tudta, hogy nem jut többé haza. Ez a „haza“ Susanne számára éppoly idegen és valószerűtlen volt, mint halott nővére. Fényképük is Volt róla: az előtérben egy szekérből látszott egy darab, aztán apja, fiatalember korában, a ház és a kovácsműhely közti téren. Bőrkötény van rajta, a kezében fogót tart. A kapuban az anyja mint fiatalasszony, karján a kis Mónika. Harmincéves kép, egészen elsárgult, akárcsak a nővére arca a falon. Susanne még idejövetele előtt elhatározta, hogy a szabadsága alatt elmegy egyszer Schafstädtbe, megnézi az iskolaudvart, a hajdani kastélyt, a két ablakot, amely mögött annak idején laktak, a kacsaúsztatót és a tenyérnyi füves térséget, ahol mindig libák tanyáztak, arra várva, hogy valaki arra menjen. Akkor nagy gágogásba kezdtek, jelt adva a házőrző kutyáknak, amelyek mind hangos ugatással válaszoltak. Bizonyára ma is így van még. A kocsma előtt változatlanul megvannak a vadgesztenyefák. Ugyan mi lehet félelmetes egy falusi ivón, amely csöndesen meghúzódik a délutáni napsütésben? Nem vagy eléggé felnőtt ahhoz, hogy szembenézz gyerekkorod elsárgult képeivel? Susanne nem akart Schafstädtba menni. Christian levelét a padlón találta, az ajtó közelében: a borítékon nagy betűkkel a címzés: Susanne asszonynak. Nyilván 6 maga hozhatta, Gisela ugyanis nem szólt semmiféle levélről. Talán még az éjszaka hozta, vagy kora reggel, a műszak után. Néha olyan, mint Petrus. Minél többet foglalkozik Susanne Christiannal, annál gyakrabban hasonlítja össze Petrussal, és egyezésekre bukkan, de ezek közelebbről nézve különbségeknek bizonyulnak. Petrusnál sem lehetett soha tudni, mit tesz a következő pillanatban. Egyformán kiszámíthatatlanok mind a ketten. Csakhogy Petrus mindent pontosan kiszámított előre. Mindketten cinikusak. Csakhogy Petrusnak ez arra kellett, hogy megbújhasson mögötte. Belső világát sosem szolgáltatta ki. Amit önmagáról mondott azt homályba burkolta. Nehogy kitűnjön, mennyire sarkallja a becsvágy. Christiant nem lehet Petrussal összehasonlítani: de Susanne nem tehetett másként. Azt az anyagot kellett felhasználnia, ami a rendelkezésére állt. Alig várta az estét. Olykor megkísértette a gondolat, hogy nem találkozik Christiannal. Semmit sem ígért, és különben is hány fiatalember várt már rá hiába! A „pendliévek“ alatt — így nevezte a tizenöt és tizenkilenc éves kora közötti időt, különösen az intézeti éveket — a lányok egy részének legnagyobb élvezetei közé tartozott, hogy a világoson vagy a sportpályán fiatalembereket provokáltak, találkát beszéltek meg velük, csak azért, hogy aztán legyen hova nem elmenni. Leginkább természetesen akkor bátorodtak neki, ha kettesben vagy hármasban voltak, de megtörtént, hogy egyikük-másikuk egyedül próbálkozott, és utána a szálláson vidoran jelentette: megint vár valaki fél hétkor a kávéházban. Susanne csupán két esetben tartotta meg a szavát. Az első egy braunschweigi fiú volt. A csapatával együtt érkezett odaátról egy sportünnepélyre. Fritznek hívták, tizennyolc éves volt, egy évvel idősebb nála, álmodozó és szófukar fiú és olyan „rendes“, ahogyan Susanne elvárta. Egy hétig maradt, mert magasugrás közben megsérült a lába. Susanne ápolhatta. És még meg is csókolták egymást. Susanne rajongását később szertefoszlatták a levelek, amiket a fiú írt. Szó volt azokban mindenről: sorsról és feladatokról: bánkódott a németek kettéosztottságán, és az egyetlen összekötő kapcsolatot Istenben és a szerelemben látta. Susanne emlékeiben 6 a magasugró Fritz. A második Petrus volt. Akkor is az utolsó pillanatig tétovázott. Ellógott egy középfelnémet-órét, a „szputnyikon“ bement Berlinbe, és a Friedrichstrassen, a Mitropa-kávéházban találkozott vele. — Háromkor ott vagyok — mondta Petrus. Ha netán volna kedve eljönni. Annyira odavetetten hangzott ez, hogy Susanne útközben attól félt, potyára utazik. De Petrus várt rá, és a pendliévek véget értek. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Christian eljön. Akkor sem, amikor kitört a vihar, és szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Kénytelen volt Giselától kérni valami esernyőt vagy kabátot, így aztán mégiscsak szó került Christianról. Gisela azt mondta, hogy úgysem jön. Csak a bolond teszi ki a lábát ilyen időben. Mit tudod te, milyen egy bolond ez, válaszolta Susanne. És ha cigánygyerekek potyognának is az égből! Keres magának valami ládát vagy dézsát, vagy kosarat borít a fejére. „Akkor meg mit kérdezed, hogy menj-e — vágta rá Gisela. — Ne kérdezz, hanem eredj!“ Előkotort a szekrényből egy förtelmes zöld, kapucnis igelitköpenyt, és odaadta Susannénak a kapukulcsot. Einstennek szót se szólnak az egészről. Szükségtelen az ilyesmit a férfiak orrára kötni, tette hozzá Gisela. Csak még gyanakvóbbak lesznek tőle. (folytatjuk) DOSZTOJEVSZKIJ születésnapjára 150 évvel ezelőtt, 1821. november 11-én született a nagy orosz realista író, a világirodalmi magaslatokra emelkedett Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij. Óriási lélekelemző tehetségéről tanúskodó műveivel felfigyeltetett magára. Dosztojevszkij műveit rengeteg nyelvre lefordítva, szerte a világon ismerik. Közülük is kicn Л _o О Z О CL Q. 13 о z о ос < z ос ш СО Az életem mélyén egy hang van mely haldokol már, mikor meglep: e fáradt és téveteg hangban a rettegő szívverés reszket, szorongva liheg, küszködik bent Pascolinak ezeket a sorait, melyeket harmadik elemiben leiből kellett megtanulnom, hirtelen villantotta fel emlékezetemben az a különös eset, amely annyira feldúlta az életemet. Titokzatos szálak, melyeket Freud csak részben bogozott ki, kapcsolják össze az emlékeket az intuíciókkal, vagy jobban mondva az emlékek néha olyképpen bukkannak lel, hogy a jövőre vetnek fényt a múlt helyett: mintha a tudattalan a maga anyagát, a beléje temetett és rendelkezésére álló anyagot felhasználva mutatna rá ravaszul a követendő útra. S hogy az „út" kifejezés mennyire betű szerint értendő itt, azt látni fogják e történet olvasói, már akik lesznek oly kegyesek és végigolvassák. A nevem Amos, és neurotikus vagyok, de nem olyan mértékig, hogy auditiv hallucinációim legyenek: ezt most mindjárt leszögezem, noha a pszichiáterem csak utóbb biztosított róla. A kagyló ott hevert a hulladék között. Egy telefonkagyló: az, amit szabatosabb kifejezéssel kézbeszélőnek neveznek, közönségesen pedig hallgatónak, de én jobban szeretem a kagyló meghatározást, a zúgó-zümmögő képzet miatt, amelyet ébreszt, s amely tökéletesen
