Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-10-15 / 42. szám
HERBERT OTTO rMUXOf? a gólyák költöznek Susannénak barna szeme volt. Világosbarna, de a szembogár pereme körül sötét; ez tette a tekintetét állhatatossá és vizsgálódóvá, de ugyanakkor kedvessé is. Christian szerette volna megfogni a vállát vagy a kezét, és erőt kellett vennie magán, hogy meg ne tegye. — És mégsem a torony a legfontosabb — folytatta a beszélgetést. — Hanem? — Hanem a többi, az, hogy az ember él és mozog, és mindenét tudja használni, amije csak van. Hogy szeret élni és mozogni. Talán ez. Magának mindig saját maga a legfontosabb? — Majdnem mindig. Magának nem? Magának mi a legfontosabb? — A gyerekek, és az, amivel nekik tartozom; súlyos felelősséget vállaltam magamra és szeretném a kötelességemet minél jobban teljesíteni. — Ez volna az a bizonyos kiteljesedés és boldogság? — Ez. — És mi még? A férje például? Erre a hazugságra Susanne már nem is gondolt, de kitartott mellette. — A férjem is. — Aha. A kettő elválaszthatatlan egymástól? Igen. Ezek szerint maga társas lény? — Természetesen. — Természetesen némi magánélettel mondta Christian. — Gúnyolódik? — Nem. Csupán megállapítom; maga az új ember, akinek a kötelesség meghitt barátja. Aminek meg kell lenni, abban leli örömét. Semmi örömet nem lel olyasmiben, ami nem hasznos, tehát nem is szükséges. Vagy nem ilyen? Sérti talán, amit mondok? — Beszéljen csak! — Párttag? — Tagjelölt vagyok. — Szóval még nem dőlt el, hogy méltó-e? Susanne nem válaszolt, nem tetszett neki a kérdés, mert provokatív szándékkal tették fel. És óvakodik mindentől, ami méltatlanná tehetné? — Természetesen. — És mindig előre tudja, mi az? Majdnem mindig. Érdekli még valami? Christian megint felült mellette, és ennyit mondott halkan: — Minden. — Susanne tekintetéből látta, hogy felfogta a szó kettős értelmét. — Mit tud a pártról? — kérdezte Susanne sután, és tudta, hogy egészen mást kellene kérdeznie. — Hogy ő a vezető erő — vágja rá egyből. Hát még? — Hogy mik a céljai, és hogy vannak dolgok, amelyek nem felelnek meg ezeknek a céloknak. — Vagyis kritikus szemmel nézi a pártot és a munkáját. — Igen. Hogy szívesebben venné-e, ha magánvállalkozóé volna a torony? Ez a kérdés egyáltalán nem tartozik ide. Egyszóval nem? No de, hogy jönnék én ahhoz? Ez már a párt munkája, véli Susanne. Hogy nem így van, és nem is akarja, hogy így legyen. Christian bólintott, egy ideig elnézte Susannét, majd elmosolyodott: — Elemi ismeretekből vizsgáztat? Susanne ezt elengedte a füle mellett, ö Sziléziában született, hároméves korában parasztszekéren került el pnnan. Senki ne meséljen neki olyat, hogy vissza kell térnie, és hogy az a falu volna a hazája, amelyről homályos emlékei is alig vannak. — Ez is a párt munkája — mondta Christian. — Köszönöm a felvilágosítást. — Nem volt felvilágosítás, hiszen maga mindezt rég tudja. — Igaz — felelte Christian. — Akkor talán úszunk egyet. Miért feledkezik meg róla? Talán a meleg teszi. Vagy az alkohol. Tegnap eléggé leszoptam magam. — Christian a mosolygás mögött keresett fedezéket. — Tudja, hogy miért? Mert kerestem magát, és nem találtam. Van fogalma arról, mit jelent az egyedüllét? — Arról volt szó, hogy úszunk egyet — mondta Susanne. Mikor késő délután visszatértek a faluba, Christian azt javasolta, hogy ne az úton menjenek, hanem a mezőkön át, az erdő mellett. A toronynak csak a csúcsa látszott a fenyves fölött, de hallották a forgó alkatrészek zaját, mint távoli, egyenletes zúgást, és Susanne azt mondta, olyan hangok is vegyülnek bele, mint a tehénkolomp. Csakugyan úgy hangzott, és Christian elmagyarázta, hogy az az elevátorkengyelek zaja. Christian vitte Susanne táskáját a fürdőköpennyel. Az út két oldalán rozsvetés, áradt belőle a hőség, pedig látszott, amint a széltől hullámzik a vetés. Susanne mezítláb ment. Hosszú, vékony nadrág volt rajta meg a szürke pulóver, és a két copfjával olyan volt, mint valami iskolás lányka. Christian még a tónál arra akarta kérni, hagyja szabadon a haját, de aztán megtetszett neki, ahogy Susanne a fésűvel választékot csinál, és copfot fon. A végébe egy-egy keskeny kék szalagot húzott, és masnira kötötte. Ujjal ügyesen és villámgyorsan mozogtak. Christian még sokáig elnézte volna, mert a fölfedezés erejével hatott rá. Sohasem látott még lányt copfot fonni. Illetve csak egyszer, úgy tíz évvel ezelőtt, mikor az egész osztály színházba ment. Gretchen a szobájában énekelt egy dalt, és közben a copfját fonta. De az nem volt ilyen lélegzetelállítóan izgalmas, ök meglehetősen hátul ültek. A Gretchennek meg úgyis kellett csinálnia valamit, mialatt énekel, és különben sem a saját haja volt. A nap már lenyugvóban van, Susanne pedig maga is szinte gyermek, a gyerekeiről beszél. Fél lépéssel előtte megy, és Christian, ha akarná, a zsebébe tehetné a copfja csücskét. A kék masnikkal. Huszonnyolc gyereke van az osztályban. Mind kilencévesek. Nem nehéz megnyerni a bizalmukat. Elmesélnek majdnem mindent. A kövér Rolli: máma a papám megint berúgott, és ilyenkor mindig felébreszt, mikor alszok. Alszom. Alszom, ismétli Rolli, és gyorsan megvakarta a füle tövét. Oda kellett menni az ágyába, megint felébresztett, pedig láthatta, hogy alszok. Alszom. Igen, alszom, és inni kér. Viszek neki egy bögre vizet. Alig hogy elszundítok, megint inni kér. Végül egy egész kávéskanna vizet vittem neki. Akkor aztán nyugton hagyott. Milyen gondosan kell bánni a bizalommal! Egyik tanítványa, egy kisfiú, nem mehetett tovább, mert helyesírásból sima elégtelent kapott, hiába volt minden fáradozása. Pedig számtanból jeles és jó között állt, mégis megbukott amiatt az egyetlen elégtelen miatt. Nem úgy beszél a kisfiúról, mint idegen gyerekről. Az ő gyerekei ezek. Egyiküket elveszítette. Christian nem győz csodálkozni ...azon, hogy egy tanító ennyire törődik a gyermekeivel, még szereti is őket, és szilárdan hisz abban, hogy szükségük van rá. Talán csak elvétve akad ilyen tanító, és ő mind a mai napig nem találkozott eggyel sem. Bizonyára közrejátszik itt az életkor is. Idővel iskolamester lesz mindegyikükből, a kevesektől eltekintve, akik elég fiatalok maradnak ahhoz, hogy megküzdjenek a megszokás és egyhangúság mérgével. És a feltétlen tekintély adta veszélyekkel is. Talán Susanne elég erős marad. Krug kisasszony. Foghatom a kezét? — kérdi Sabine, mikor átmegyünk a tornaterembe. Csakhogy egy ideig nem szábad. Másoknak szabad. Sabinénak előbb meg kell javulnia, és jobban is kell tanulnia. Édesanyja a postánál dolgozik, és szolgálati telefont kapott. A beszélgetéseket a posta fizeti, de a számlák indokolatlanul magasak. Ellenőrzik a készüléket és a vezetéket, hibát sehol sem találnak. A dolog ugyanis sokkal egyszerűbb: Sabine fűnek-fának telefonál. Olyan érdekes, mikor haragszanak, mert senki sem jelentkezik. Sabine végül megígérte, hogy nem tesz többé ilyet. Ha állja a szavát, és ha az órákon is szorgalmasabb, megint úgy lesz mint régen. (folytatjuk) Ai irodalomba ismét bevonult a horror. A rejtélyes, a borzalom, a rémes, a „nagy ismeretlen" — divat lett. Újjáéledt vagy „továbbfejlesztett" Frankensteinek és Draculák, szörnyek és idegen planéták lényei borzolják az olvasók idegeit. Ez az irányzat ugyan nem jellemző a ma irodalmára, de azért mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül. Tavaly jelent meg többnyire régi, ma már a nagyközönség előtt ismeretlen cseh szerzők néhány ilyen jellegű elbeszélése a „Kruh" Hradec Králové-i kiadóvállalat gondozásában, „Cas a Smrt" (Idő és Halál) címmel. Josef Müldner „Péter" cimü elbeszélése stílusában a régi klasszikus horrornak úgyszólván iskolapéldája, tartalmában azonban igyekszik behatolni az emberi lélek mélységeibe, ahol a Fekete Kutya képében szüköl a közönyösségtől és a magánytól való félelem, és fölsir az elvesztett vagy meg sem talált boldogság vágya. A vacsora után már csak néhány jó ismerős maradt az asztalnál. Ilyenkor úgy tűnik, mintha a gyertyák fénye elhalványulna, holott egyet sem oltottak el, mintha sűrűsödne a félhomály, s az ottmaradottak közelebb húzódnak egymáshoz a beszélgetés kimondatlan, sürgető vágyával. Borzongás és zavar szédülete fog el, és beszélni akarunk, mert ezekben a furcsa percekben úgy érezzük, hogy az emberi lélek mélységes szakadékaiba tekinthetünk. A kimondhatatlan zavar és hűvösség órája nehezedett most körünkre is. Nem tudom, meddig tartott ez a kínos és kimerítő szünet, egy perc volt csupán vagy egy egész örökkévalóság. Teljesen elvesztettük valóságérzetünket. E fojtó légkörnek a fülledtségéből jómagam is csak akkor eszméltem föl, amikor a háziasszony megtörve a csöndet, felkérte Iván barátunkat, hogy mondja el a megígért történetet. — Nem vidám történet ez az én történetem kezdte. — Vidéken éltem akkor, ahová a város zsivajgása űzött, és ahol az ember olyan messzire kerül még a saját életétől is, hogy még a csodákban is hinni tud. ősz volt már, egyhangúnak, üresnek, pusztának tűnt minden, és a szál zúgatta tar berkek még jobban elmélyítették bennem ezt az érzést. Szorongó feszültséggel számoltam a napokat és az órákat. És nemegyszer megtörtént, hogy oly közvetlenül néztem szembe önmagámmal és a dolgok vigasztalanságával, hogy borzadállyal telten rohantam a mezők magányából az emberek közé. Éreztem, tudtam, számomra most az a legfontosabb, hogy találjak valakit. De mindenkinek megvolt a maga meghatározott tennivalója, amelyet gépies közönnyel és pontossággal végzett, mindenki oly ridegen és visszautasltóan tekintett közlékenysági rohamaimra, hogy már-már a legsötétebb kétségbeesés kerített hatalmába. És éppen itt játszódott le minden, itt, ahol a legtöbbet kacagtam, keserűen nevettem a boldogokon, akik a társas életet a haladás és műveltség jelének tekintik. Én itt megtanultam, hogy ezt a gyöngeség jelének tartsam.
