Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1971-10-01 / 40. szám

Hogy magam is közéjük s a szóba elegyedem, tudtomra adatik, miszerint ebben a faluban névrokonaim vannak, ha ugyan nem vérségiek. Az egyik máris előkerül, messziről lobogó rokoni érzülettel és fejcsóválva: no, lámcsak, mi minden megesik. Parolázzunk nagy lendülettel, s olyanformán vesszük számba egymást, mint akik egy elveszettnek hitt ládafiából kerültek elő.

Mintha ismernék egymástl — lelkesedem.

— Mintha nemigen — mondja. — Ugyanbizony mikor találkoztunk volna?

— Hát, amikor még vargyasiak voltunk. Ott leégett volt özvegy Daniel Ferencné udvarháza, s annak a kazettás mennyezetét Sütő János és József bátyánk készítette, majd később János fia, Samu fogott hozzá a reneszánsz ajtóhoz, aminek oly nagy híre ment a faragóművészetben. Samu ugyanis már akkortájt párkányozó gyalut, túróenyvet használt, ami nagy dolog volt. Vargyason élt és dolgozott a festéktörő Sütő Pál is, majd annak unokája, István, továbbá István fia, III. József — a másodikkal nem tudni mi lett, remélhetően nem ő volt a német— római császár — és IV. József. Ez utóbbi nagy hírnévre tett szert a homoródoklándi és homoródszentmártoni templomok díszítő munkálataival, főleg a festett karzatokkal. Ugyanő vetődött el végül Pusztakamarásra, a szülőfalumba, ahol a Kemény család udvarházában végzett asztalosmunkát. Ez idő tájt kerültek a Sütők Marosvécsre is, ahol ugyancsak nagy keletje volt az asztalosmunkának és a tulipános ládának. így váltunk el, ha jól emlékszem, éppen Fiátfalván, mert kezdetben, mikor az említett udvarház leégett, még ott lakott az egész család az Ugronok földjén,

—' Most már nekem is rémlik — vakarja fejét a rokon. — Régecske volt.

— Mindössze négyszáz esztendeje, vagyis 1568- ban. Ezt a tudós ifjú Kós Károlytól tudom, aki egyik értekezésében alaposan utánanézett az egész famíliának.

Hát akkor jó, hogy kivártuk egymástl — El is veszhettünk volna valahol útközben.

A találkozás örömére meg kellene most inni egy pohár bort, valamit, de sürget a gyűlés, azután a másik a szomszéd faluban, így hát csak nézzük egymást, hogy módosított-e rajtunk valamit az idő. Négyszáz év alatt lehetett alkalma. Néhány kudarcnak a jelét véste az arcunkra meg a szemünkbe, egyébként maradtunk, akik eddig is voltunk, legföljebb annyi változással, hogy az udvarházépítő templomberendező család kései sarja — ifjú Sütő Béla, aki 1919-ben született — valamivel kisebb méretű munkák fölé hajol: alkalmi rendelésre, hetivásárokra bababútort készít. Kicsi bölcsőt, mit a két ujja között renget. De abból még kinőhet valami.

Naumburg, NDK

Valóságos tanmeseként köti le a figyelmem ebben a német városkában egy másik mester példamutatása. Egy kőrelief tizenkét apostola a híres dóm előterében; a monumentális faragászat és a kisplasztika szerencsés párosítása. Szerencsés szó szerinti értelmezésben is, mivel az apostolokat — nyilván hadizsákmányként vagy tón mint hadifoglyokat — a franciák 1920-ban el akarták hurcolni; ekkor derült ki a mester huncutsága. A bakarasznyi alakok a tonnás tartóoszlopokkal egyetlen egységet képeznek, csak a dómmal együtt lehetne őket onnan elhordani. Ennek mintha tudatában is lennének: tizenkét boldog gyermeket látok itt, aki megmenekült a franciáktól, Kálvin képromboló indulatától és Luther haragjától. A kicsiség öröme a nagyság és szilárdság védelmében.

— Ki csinálta ezt vajon? — kérdi bukaresti barátom.

rondi.

Benczédi — mondom. — Tudod, Sándor, a ko-Jegyzi szemrebbenés nélkül. Kérdésemre, hogy a dolgot nem tartja-e érdekesnek, csak a fejét rázza: ha Eisenach fölött a várban magyar királylány szenvedéseit mutatják a freskók; ha Tibetben ugyancsak valami Sándort — nem köröndit, hanem körösit — emlegetnek; ha Sydneyben magyar orvos húzta ki a fogát; ha az első ember, aki Amerikában zsilettpengét akart eladni neki, ugyancsak magyar volt, miért csodálkozzék akkor még egy plusz Sándoron? Még akkor is, ha ez a munka a XII. században készült.

Persze hogy igaza van. Csak én tudnám leszoktatni valahogy magam a csodálkozásról. Még mindig elámulnék, ha kiderülne, hogy ezeket az apostolokat valóban Benczédinek valamelyik őse faragta.

Ezúttal a mester ismeretlen. A naumburgi kőfaragó — így emlegetik. Sorsa némi rokonságot mutat a vargyasi bútorfestőkével. Részint a hányatottságban, részint a nagyratörő s végül névtelenségbe hulló álmodozásban. Amiként Sütő János Fiátfalvá ról, a kőfaragó Észak-Franciaországból indult vándorútra, hátán a szerszámosládával, elméjében csodás szobrocskák képével. A dolog lényegét tekintve potomság, hogy egyiket Abásfalva és Pürkerec, a másikat egy Lipcse, Drezda vagy Brandenburg várta. Kicsi víz, kicsi hal, A teremtő szándék — tán a képesség is, akár Bolyai esetében — azonos lehetett. Legföljebb Pürkerecen több káprázat szükségeltetik a teljesítmény megítéléséhez. Ami a káprázat nélkül is nyilvánvaló: a hely s a körülmények másfajta — kegyetlen — beleszólása a véső és kalapács hangjába. Európa takarója alatt mindig Is lábtól aludtunk; tudvalevő — már annak, aki egyáltalán tapasztalta —, hogy az ágynak ez a fele huzatosabb.

Német babonaként emlegetik, miszerint az Isten bizonyos helyekhez közelebb lakozik, mint másokhoz. Magunk ilyenformán a közelségével kérkedhetünk; túl gyakori látogatásaival, hóna alatt egy-egy tatárjárással, török uralommal és egyéb ajándékaival, melyek a XVI. századtól kezdve kiütöttek bennünket az eladdig jó szusszal bírt európai versenyből. Néhány századnyi idő így csurgóit el a markunkból. Csöppenként kell megint összegyűjtögetni, Efölött sokat búsultak a költők. A pürkereci késedelem nyilvánvaló, de nem behozhatatlan.

— Mert hallgass csak ide! — fordulok a már említett barátomhoz, mikor észreveszem, hogy az egyik apostol, amelyik leginkább hasonlatos a Benczédi székelyeihez, felém nyújtja a kalapját.

Madárhangot is hallok, s a kőkalap peremére leszáll egy rigó.

Egy örvös rigó, csőrében a fiókáinak hozott eledellel. A madár tátja a csőrét, mi alant a szánkat, a dóm harangozója mosolyog diadalmasan, és elmagyarázza, mit is láttunk tulajdonképpen.

A naumburgi mester — olyanszerű pillanatában, mint dédanyám, midőn a gólyafészket megjósolta — két kőtojást helyezett el az apostol fészekszerűség kiképzett kalapjába. Nyilván azzal az elgondolással, hogy ha kedve lesz, egy madár majd belefészkel. Kiszámítjuk hirtelenében, hogy ennek éppen nyolcszáz esztendeje. Ennek az évnek a tavaszán pedig megszólalt a rigó a templomban. Ha ajtó, ablak zárva van, a külső párkányra telepedve füttyöget a harangozó után, a pap után. A harangozó fejében sokfajta érdekes gondolat fészkelhet. Most csak egyet közöl velünk, hogy megértsük valahogy a dolog lényegét:

— Az ablakot, kérem, mindig nyitva kell tartani.

JAROSLAV SEIFERT

Altatódal

Ha elalszol, kicsi fipm, lovacskára ugrasz vígan. És alszik a ló.

A rét tele van virággal, a ló veled oda vágtat.

S alszik a virág

Máshova is visz a táltos. Fel a fekete sziklákhoz.

S alszik a szikla.

Netkál szikrákat vetnek, a málnásba száguld veled, a -tie S alszik a málna.

Egy hojodo n, bájos, szőke, '-fftorelMaba gyűjti őket.

S alszik a korsó.

A sziklából forrás bugyog. Szemedet lassan lecsukod. S alszol már te is.

* Fordította: Fügedi Elek

Pille Pötyi álma

Hazafelé repült délutáni sétájáról Pille Pötyi, de valahogy nagyon unta magát, nem lelte helyét a selymes réten, ahol a sok tarka virág lágyan ringatta szép fejét eléje, és kínálták neki édes nedvüket. De Pötyi büszkén, lenézőén repült el felettük.

— Persze, mindig csak rátok szálljak, mindig csak harang-szirupot, meg margaréta-cukrot egyek, vagy talán csak a rezeda hintáján lehet röpülnit — Nem, én mást akarok, szebbről, jobbról álmodok.

Repült, repült Pihe Pötyi, vitték szép tarka szárnyai rétről mezőre, mezőről be a faluba, és ahogy ott repült a házak és udvarok között, egyszer csak kis szeme elámult a csodálkozástól.

Egy kertben pompás liliomok kelyheit ringatta a szél, és csodálatos illat ütötte meg Pötyi orrocskáját.

— Ez az, ez az a valami, amit még nem láttam, ilyet még sohasem szívtam, Ilyen nektár nincs Is talán több a világon.

így gondolkodott Pille Pötyi, mig óvatosan körülrepülte a liliomok hófehéren pompázó kelyheit, és azon gondolkodott, melyikbe szálljon be éjszakára, melyik lesz majd megfelelőbb pillelakásnak. A legnagyobbat, a legszebbet választotta, és mivel már esteledett, bele is szállt. Nem bánta, hogy bordásán csillogó szárnyaira a liliom sárga bibéjének sárga pora ráhull, csak az illatot érezte, csak a liliom nedvét akarta inni. És nekiesett mohón, gondtalanul. Észre sem vette, mikor esett a kábulat mély álmába ... és Pille Pötyi álmodott, álmodott.., egy tündérkertben járt, ahol csupa liliom volt minden, a palotákat, a sétányokat liliom borította és a tündérek is liliomharangból varrott ruhát viseltek.

A Liliom-tündérek körülfogták Pille Pötyit, és vitték, táncra perdültek vele, és zengett-zsongott tündérország minden élőlénye.

Pille Pötyi egészen elszédült a nagy boldogságtól, amire odavltték a királynő elé, de egyszer csak az egyik tündér megbotlott és Pötyi nagyot esett a földre.

Igen a földre, de nem tündérország földjére, hanem az igazi kiskert rögös, nedves talajára. És még néhány esőcsepp kellett ahhoz, hogy Pötyi egészen felébredjen bóditó álmából. Szerencséjére éjjel vihar kerekedett, és a szél kiringatta Pötyit a liliom bóditó öleléséből.

Akkor ébredt csak tudatára, hogy milyen veszélyes helyen akart ő magának lakást bérelni, a liliom kelyhében, amelyet minden pille elkerül.

Pötyi is elkerülte ezentúl a liliomokat, levetette büszkeségét, ismét jó barátságot kötött a margarétával és a rét többi kedves, szerény virágával.

Farkas Rózsa