Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-08-20 / 34. szám
fÁNÖ és az alkohol A gyermeknek egy korty szeszes italt sem! A téves nézetek, melyek a szeszes ital fogyasztást a szoptatós anyák részére helyesnek és szükségesnek tartják, nem korlátozódnak kizárólag az anya személyére, hanem kiterjednek a csecsemőkre, kisgyermekekre is. Rengeteg a téves nézet, babonás hit, amely helyesnek tartja szeszes italok rendszeres adását a gyermekeknek. Vannak vidékek, ahol például már az újszülött csecsemőt vöröshagyma héjával összefőzött vörösborral itatják, hogy szép piros legyen az arca. Másutt a csecsemők hasmenését gyógyítják vörösborral, egyes vidékeken a csecsemőknél előforduló, úgynevezett „fogfrász" ellen adják a szeszesitalt a pár hónapos csecsemőnek. A téves nézetek egyike szerint különböző kiütésekkel járó betegségek ellen is igen hasznos gyógyszer a gyermekeknek a szeszes ital. A téves nézetek, a babonák nemcsak a beteg, hanem az egészséges gyermekek alkoholfogyasztását is igyekeznek elősegíteni. Ismeretes az a szokás, melyet meglehetősen széles körökben gyakorolnak különböző vidékeken és amely azon a felfogáson nyugszik, hogy a pálinkás kenyér reggelire vagy tízóraira hasznos táplálék a gyermekeknek. A növekvő gyermek szellemi, testi fejlődését gátolják, szorítják vissza ezek a rendszeresen adagolt pálinkamennyiségek, melyek nem egy esetben segítik elő az alkoholizmusra való hajlandóság kialakulását. Ugyanehhez az eredményhez vezet a bortermő vidékeken dívó azon szokás, amely mellőzi a vizet az étkezéseknél és bort itat még a legkisebb gyermekekkel is. A pálinkás kenyér, vagy a reggelire, ebédre, vacsorára megitatott bor a szervezetet hozzászoktatja az alkohol állandó jelenlétéhez és a szervezet egyre fokozottabb mennyiségeket igényel. A mindennapos szeszfogyasztók jelentős részéből így lesz alkoholista. A gyermekek szeszes itallal történő itatása a szülők helytelen magatartásának, helyenként tudatlanságának következménye. Ezen a szokáson változtatni elsősorban az anyák feladata. Megfelelő egészségügyi nevelésre van szükség. Olyan anyákra, akik tisztában vannak az alkoholnak a felnőttekre éppúgy, mint a gyermekekre gyakorolt káros hatásával. Az anyáknak kellene ezen a szomorú állapoton változtatni, nekik kell a pálinkás kenyeret végleg száműzni a gyermek étrendjéből, és az étkezéshez bor helyett jó vizet az asztalra tenni, még akkor is, ha a pincében hordó számra áll a bor. Ehhez széles körű felvilágosító munkára van szükség, és ennek eredményeként arra, hogy a családi étkezési, ivási szokások megváltozzanak. Gyakori jelenség az is — különösen falun —, hogy nemcsak gyermekeknek, hanem felnőtteknek is ajánlják különböző betegségek — gyomorbetegségek, influenza, tüdőbaj stb. — ellen a szeszes ital fogyasztását. Ezek a javaslatok, melyek közül legismertebb az úgynevezett „kalapkúra“, ugyancsak teljes téves elképzelésekből indulnak ki. Az alkohol nem öli meg a szervezetben sem a baktériumokat, sem a vírusokat, a gyomorbetegségekre pedig kifejezetten károsító hatást gyakorol. Ha nem is gyógyszerként ajánlják, de kedvderítőnek adagolják a gyermekeknek a szeszes italt egyes családi ünnepek alkalmával és nem utolsó sorban húsvéti locsoláskor. „Egy kevés nem árt meg" — így hangzik a tétel —, melynek alapján különböző likőrökkel, édes borokkal itatják a húsvéti locsolkodásra megjelent gyermekeket. Gyermeknek egy korty szeszes italt sem — így szól a tudomány egyedül elfogadható álláspontja — és minden asszonynak, anyának ezt az álláspontot kell magáévá tenni. „Egy kevés nem árt meg a gyereknek“ — teljesen téves, hibás álláspont, szemben áll a tudományos megállapításokkal. Nemcsak azért hibás ez az álláspont, mert a gyerekeknek minden korty megárt, hanem azért is, mert a gyerekek évi nagy ivási alkalmakor, a húsvéti locsolkodáskor az esetleg egy helyen megivott kevés alkohol, a sok helyen történő ivás következtében egyre többé válik, és így keletkeznek azok a szomorú esetek, amikor az alkoholmérgezett gyerekeket húsvétkor a gyermekkórházak mérgezési osztályára kell beszállítani. Az anyáknak arra kell törekedni, az otthon légkörét úgy kell kialakítani, hogy a gyermekek ne lássanak „virtust", férfiasságot az italozásban. Ügy neveljék gyermeküket, hogy azok elítéljék a részegséget, a garázdaságot, és az egészséges józan élet legyen a példa, a helyes út, amelyen haladni akarnak. (folytatjuk) „Miért rossz az én gyerekem?“ jeligére aggódó édesanya kér tőlünk tanácsot. Azt panaszolja, hároméves gyermeke olyan féktelen és akaratos, hogy kitöréseivel szinte az egész család nyugalmát fölborítja. Mindig olyasmit akar, amit nem lehet, amit pedig lehetővé tesznek számára, azt elutasítja. Arra szeretne választ kapni: rendellenesség-e ez a gyermek fejlődésében, vagy neveléssel helyrehozható hiányosság csupán? A leírtak alapján nem rendellenesség. hanem egy nagyon is általános jelenség ebben a korban. Sok édesanya panaszkodik hasonlóképpen. Mit kell tudnunk tehát ezzel a problémával kapcsolatban. Két-három éves korban kezd önállósodni a gyermek, akkor jelenik meg az „akarom — nem akarom“ probléma. Játszani akar, sétálni akar, csokoládét akar, át akar menni a másik szobába. A célok ugyan gyorsan változnak, de az akarás megmarad, mint a hároméves gyerek központi problémája. Ilyenkor kerül sor a dacrohamokra. Jól meg kell értenünk ezt az állapotot, ha helyesen akarunk nevelni. Egészen másfajta dac ez, mint amivel kamaszgyermekeinknél kell megbirkóznunk. Ez a kora gyermekkori dac kifejezetten „rövidzárlatos“ magatartás, amely akaratlanul és hívatlanul, ellenállhatatlan erővel tör elő a gyermekből és az egész személyiségét megrázkódtatja. A gyermek nem hallja többé, amit mondunk neki, nem látja, amit mutatunk neki, magatartása nem alkalmazkodó. Akkor lép fel ez a rövidzárlat, ha a felnőtt akarata a gyerek akaratát keresztezi. Tehát nem szándékos roszszaságról van szó, hiszen a gyermeknek magának is megrázkódtatás a dacroham. A felnőtt váratlan tilalma vagy parancsa fölborítja a nyugalmát. Bizonyos agyrészek fejletlensége miatt fizikailag képtelen arra, hogy az új helyzetet gyorsan átlássa, ahhoz alkalmazkodjék. Mi a helyes nevelői magatartás? Ügy kell megszerveznünk a gyermek életét, hogy a dachelyzetek legtöbbjét megelőzzük. Okosan jár el az Szülőknek gyermekekről az édesanya, aki gyermeke közvetlen környezetét úgy rendezi be, hogy ott nincs szükség tilalomra. Ha nincs a közelében olyan tárgy, amivel veszélyes bánnia, nem fog toporzékolni a késért, üvegvázáért, eltéphető könyvért. Azt is meg kell fontolnunk: mit kell csakugyan megtiltanunk. Vajon nem csupán azért tiltunk-e sok mindent, mert nekünk kényelmetlen, kellemetlen? Szaladgálni, játszani; kotyogni, beszélni, joga van, sőt nélkülözhetetlen szüksége van rá, ezért szervezzük meg úgy az életét, hogy elegendő része legyen benne. Kis, határozott, ésszerű tilalmat viszonylag könnyű a szokások közé építeni, ha következetesek vagyunk. És ha mégis olyat akar a gyerek, ami biztosan rossz, káros, nem helyénvaló? Vagy olyasmit nem akar, ami jó, ami szükséges? Akkor viszont legyünk következetesek és semmiképp se engedjük! A járdáról egyedül lelépni, az úttesten szaladgálni akkor sem lehet, ha éppen nem jön autó. Ebéd előtt nem kaphat csokoládét, tehát akkor se adjunk, ha jelentkezik érte. Ha csak egyszerkétszer is azt tapasztalja: „hisztizéssel“ elérte célját, megengedték azt ami máskor tilos, akkor a dacroham „harci eszközzé“ válik. De csak akkor! Ha megértjük, hogy az ilyen állapot eredetileg nem szándékos, hanem a gyermek fejletlen ideg- és agyműködéséből fakad, akkor a megértő felnőtt azt is tudja, hogy a kisgyermeki dacot nem „letörni“ kell, hanem: feloldani. Nyugodt határozottsággal, gyengéd mozdulatokkal a figyelem elterelésével hamar egyenesbe hozhatjuk a dolgot. Kézrecsapás, elfenekelés csak feleslegeser felfokozná ezt az idegállapotot^ kerüljünk ilyesmit! Tudatosítsuk magunkban: a kis ember ébredő önállóságáról van szó. Az engedelmesség és önállóság okos összhangja, értékelése egész nevelői tevékenységünk egyik legfontosabb kérdése marad, míg csak gyermekeinket a felnőttkor küszöbéig nem segítjük. A TÁRGYALÓTEREMBŐL Sokszor töprengtem már afelett, hogy egészséges, fiatal férfiak, akiknek családjuk van, hogyan válnak munkakerülőkké, élősködő, deklasszált vagányokká, akiket a törvény szigora, a börtönélet hideg, szürke rendje sem képes jó útra téríteni, akik nem tudják megérteni, milyen nyugodtan élhetnének, mennyi örömük lehetne az életből — és mennyi öröme lehetne családjuknak is! — ha becsületesen dolgoznának. Sokat közülük az sem késztet más magatartásra, ha első bűncselekményük elkövetése után haladékot kapnak, akiknek a társadalom lehetőséget ad, hogy a történtek ellenére is szabad emberként tegyék jóvá azt, : amit a társadalom ellen elkövettek. Most például itt a nyár sok öröme, de a 30 éves J. J.nek minderről le kell mondania, mert az elkövetkező ; négy hónapot valamelyik büntetésvégrehajtó intézetben ' tölti. Mik voltak az előzmények? J. J.-t 1969. május 14-én a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Járásbíróság а ВТК 133. §-a 1. bekezdésébe ütköző bűncselekményért (á szocialista tulajdon jogtalan használata) négy hónapi feltételes szabadságvesztésre ítélte. Az ítélet végrehajtását egyévi próbaidőre felfüggesztették. A józanul gondolkodó, tettét megbánó vétkes, aki valóban meg akar javulni, becsületes munkáséletet akar élni, ilyenkor megkönnyebbülten felsóhajt és elhatározza: úgy alakítja életét, hogy soha többé ne kerüljön a vádlottak padjára. ÁRNYÉKÁBAN J. J. azonban annyira nem használta ki ezt a lehetőséget, hogy a közvádló javasolta a büntetés végrehajtását, mivel az elítélt nem teljesítette a próbaidőre vonatkozó törvényes feltételeket. Az elítélt fellebbezett az ítélet végrehajtása ellen és a következőkkel védekezett: — 1969. július 1-ig az ekecsi (Okoé) Helyi Nemzeti Bizottság egyik üzemében dolgozott. Ezt követően hat hónapig dolgozott a tachovi Vízműépítő Vállalatnál, majd a nagymegyeri Nagy hizlaldában, később ugyanott a Drevonában, majd a Zöldségértékesítőben, 1970. november 20-tól pedig a dunaszerdahelyi (Dun. Streda) Járási Építő Vállalat alkalmazottja. Mindez — védekezett J. J. — azt bizonyítja, hogy 6 rendes, becsületesen dolgozó ember, és bár igaz, hogy feleségével nem él együtt, de gyermekéért rendszeresen havi 300 korona tartásdíjat fizet. Ha valaki másfél év alatt négyszer változtat munkahelyet, arról nehezen hihető, hogy élmunkás szeretne lenni. Lehet, a 18—20 éves fiatallal még ez is előfordulhat, hogy nem tud választani, mindig jobbat keres, kapkod, nyugtalan, mert keresi a maga helyét a társadalomban. De J. J. már harmincéves, szóval már „megjöhetett az esze“. J. J. bűnügyében az ítélet 1969. május 14-én emelkedett jogerőre, tehát a próbaidő 1970. május 14-én járt le. A vádlott már 1969. július elsején önkényesen hagyta ott ekecsi munkahelyét, anélkül, hogy a munkaviszony felbontását kérte volna. Igaz, hogy 1969. július 14-én a tachovi Vízműépítő Vállalatnál lépett munkába, de már két' hónap múlva, 1969. szeptember 12-én innen is kilépett, éspedig ugyancsak önkényesen, a munkaadó jóváhagyása nélkül. Ügy látszik, ekkor már úgy érezte, hogy éppen eleget dolgozott a társadalom számára és „privatizálni“ kezdett, vagyis csavargott, magánszemélyeknél alkalmilag vállalt munkával tartotta fenn magát. Érthető, hogy a kerületi bíróság elutasította a fellebbezést, és így J. J. a nyári forró időszakot a „hűvösben“ tölti.
