Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1971-05-28 / 22. szám

íeopogós

и

z

*

>

cseresznye

Láttatok-e már olyan gyereket, aki a cseresznyét nem szereti? Azért kérdezem, mert én még nem láttam, pedig én már sok mindent láttam életemben. Ha hiszitek, ha nem: én már olyan gyereket is láttam, aki nem fél a hideg víztől. Hanem még olyant nem láttam, aki ríva fakadt volna, ha cseresznyével kínálták.

Magam is éltem-haltam a cseresznyéért, mikor még csak akkorácska legény voltam, hogy ágaskodva is alig értem föl az ajtókilincset. De bizony, akárhogy epekedtem utána, nem sokat telt benne módom. Pedig volt nekünk gyümölcsös kertünk akkora, hogy elbúj ócskázhatott benne száz rigó. Volt abban cseresznyefa is, egész erdőre való. Termett ott cseresznye is olyan, hogy a királynak se vásik különb cseresznyébe a foga. No ez nem nagy baj, nagyobb volt az, hogy nekünk se igen vásott benne.

Nem ám, mert ha szűk termést adott az Isten, mindig azzal vigasztalt bennünket édesapánk:

— Az idén nem eszünk cseresznyét, cselédjeim. A piacra visszük, ami kicsit nekünk szánt az Isten. Kell az ára iskolára, kenyérkére,

új ruhára. Hanem azért ne búsuljatok : ha cseresznye nincsen, majd terem csicsóka, csípje meg a csóka.

Mikor pedig annyi volt a cseresznye, hogy az ágát majd letörte, akkor így búsított bennünket édesapánk :

— Istennek hála, annyi az idén a cseresznye, hogy nem győzzük piacra hordani. Mind eladjuk a szépít — de azért nem kell ám mindjárt az egereket itatni. Jut is, marad is. Amit a madár kivágott, mind a tietek lesz. Az a legédesebb, aminek a felét már megette a veréb, nincs annál különb cseresznyekóstoló a világon.

— Nem is igazság az — bigygyesztettem el durcásan a számat.

— Mi nem igazság, hékám? — kérdezte édesapánk.

— Az, hogy nekünk csak a hitványa marad a cseresznyének.

— Jaj, fiam, meghalt Mátyás király, oda az igazság — veregette meg édesapám nevetve a vállamat. Hanem azért másnap reggel mégis azzal ugrasztott ki bennünket az ágyból:

Gyerekek, ki szereti a ropogós cseresznyét? Van a kert sarkában egy kis cseresznyefa, az

idén termett először. Almotokban se láttatok még olyan szépet, mint annak a termése, mind a tietek lehet az az egész fával.

Nosza, úgy nekilódultam én a kertnek, hogy a nyomomba se hághatott a kisöcsém, meg a kishúgom. Alig bírt visszatéríteni édesapánk:

— Megállj, te kengyelfutó! Várd meg a kistestvéreidet!

Mikor a testvérkéim belekapaszkodtak a két karomba, édesapánk még azt kiáltotta utánam:

— Hét szem cseresznye van a fán, azon osztoztok meg hárman. Te vagy a legöregebb, majd meglátom, milyen igazságot teszel* igazságos Mátyás.

Édesapám azzal ment dolgára, mi pedig leszaladtunk a kert végibe. Messziről nevetett ránk a hét szem cseresznye; ahogy a fa alá értünk, mindjárt leszakítottam belőlük kettőt.

Először is a magam részit veszem ki, mert én vagyok a legnagyobb.

Nem ettem én ahhoz fogható jót soha életemben, pedig én már tengeri herkentyűt is ettem. Meg nem állhattam, hogy még két szekuckó-diák

A szegény kis kuckó-diák, akiről ezt a történetet írom, mezítlábas, vékonydongájú gyerek volt s így tél derekán jött fel először az ütött-kopott falusi iskolába, ahol én megtanultam a járást az ábécé-városban.

— Mi kell, kisgyerek? — kérdezte tőle a tanító úr.

— Iskolába szeretnék járni — szegte le buksi fejét félénken a gyerek.

Kicsit megkéstél, gyerekem. Most kerültem a faluba.

— Hát aztán hogy kerülsz te ide ilyenkor, mikor még a madár is elbujdosik innen?

— Se apám, se anyám nincsen — borult könnybe a fiúcska kék szeme. — Egy idevaló rokonom fogadott örökbe.

— Kicsoda az a rokon? öreg Csincsák pék.

No akkor jó pártfogód van, fiam — mosolyodott el a tanító úr —, csak azt nem tudom már most, öreg Csincsák péknek ki fogja majd pártját.

Mert öreg Csincsák pék volt a legágrólszákadtabb ember a faluban, vele űztük a legtöbb tréfát, mi pajkos sihederek. El is nevettük magunkat, de a tanító úr, ahogy rajtunk felejtette a szemét, egyszerre elhallgattunk.

— Hát mi a neved, fiam? — fordult a gyerekhez.

— Pálistók Peti.

De már erre megint csak elcihegtük magunkat. Tanító urunk is elmosolyodott s a vállára ütött a gyereknek.

— Annyi neved van, hogy elég volna három embernek. Hol adjak én most már helyet ilyen nevezetes legénynek, mint te vagy?

Egyszerre összebújtunk valamennyien és durcásan morogtuk:

— Ide nem ül! Ide nem fér!

Pálistók Peti zavarodottan sütötte le a szemét s forgatta a kezében a konya kalapját.

— Tudod mit, fiam? — szánta meg a tanító úr. — Kvártélyozd be magad a kuckóba. Ott van ám ilyenkor a jó világ.

Nagy boglyakemencéje volt az iskolánknak, annak a zuga lett Pálistók Peti tanyája. Soha kuckónak még ilyen odavaló lakója nem volt. Világéletemben nem láttam olyan gyámoltalan teremtést, mint a kuckó-diák volt. Híhattuk irin-