Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1971-05-14 / 20. szám

Mikor a két asszony mögött becsapódott az ajtó, Emma összecsapta a két kezét.

— Ezt, ezt a gyönyörű ebédlőbútort akarod eladni? Dóra megfordul a sírjában.

Judit összeszorított szájjal, néhány pillanatig hallgatott.

— Azért tartottuk eddig is ezeket a behemót nagy darabokat, mert ő ragaszkodott hozzá. De nincs szükségünk manapság ebédlőre. Most is csak ünnepeken terítettünk itt, a mama kedvéért.

— Es ezeknek akarod eladni? Mit adnak ezért a gyönyörű bútorért?

— Többet mint a BÁV; kettőezerötszáz forintot.

— Ez lehetetlen! Ez bűn ennyiért eladni, hiszen ez remek stílbútor, tömör fényezett keményfa, nézd ezeket a gyönyörű faragásokat! Egy-egy gyümölcskosárka minden ajtón, szőlőfürtök a hátsó támlákon és a székeken! Micsoda famunka ez!

— Igen, ez a baj. Remek fa, remek megmunkálás, de a harmincas évek pesti divatja. Ha kolóniái volna, akkor drágán el lehetne adni, de ez a fajta már nem kelendő, örülünk, ha elviszik.

— Kik ezek?

— Közeli szomszédok, rendes emberek.

De minek ezeknek ilyen bútor?

— Nekik most éppen ez kell. Megtetszett az asszonynak és olcsó. Persze hogy olcsó, és jó karban van.

— Azt elhiszem! — Emma fehér gyűrűkbe szedett haját igazgatta a tükör előtt és sóhajtott. — Hiába, ti fiatalok már nem tudjátok értékelni, nem becsülitek a szép, régi holmit. Modern vacak kell. Es mit tesztek ide?

Dezsőé lesz most ez a szoba. Az ő íróasztala, könyvtára, rekamiéja kerül ide. A kis szoba Ágié lesz, a lakószobánk marad. Péter eddig is a konyha melletti kis szobában hált, — emelte meg a vállát Judit és saját magára volt mérges, hogy miért számol be ilyen aprólékosan. Anyósa után most annak nővére játssza a pótanyóst.

— Hát kényelmesebben lesztek, de ilyen bútort kár elkótyavetyélni. Mikor az apósod nagy bőrgarnitúráját eladtátok, akkor is majd belebetegedett szegény Dóra.

— Mit tehettünk volna? Nem fértünk el, mikor leválasztották a két

¥

<

z

z

<

z о

со rsi

О о.

szobát. Ezt az ebédlőt is csak a mama miatt tartottuk. Itt kényelmetlenkedett a heverőn ezek közt az óriásdarabok közt, mert nem akart tőlük megválni.

— Azért, hogy részetekre megmaradjon.

— De nekünk kényelmetlen és felesleges. Dezső csak a szükséges bútorokat tűri. Azt mondja, és én is azt mondom, hogy minden flancos holmi felesleges.

Judit felhúzta a szemöldökét, de lenyelte, ami a nyelve hegyén volt, áttessékelte a vendéget a lakószobába és másról kezdett beszélni.

— Na, mit szólsz? — nézett a nővérére Csuha Vincéné, mikor kilépett a kertes villa kapuján.

— Hát gyönyörű! Es nem is drága!

— No ugy-e? Hát én ezt megveszem. Mindig ilyenről álmodtam, de sose hittem volna, hogy nekem ilyen bútorom lehet.

— Miért adják ezek el?

— Tudom is én? Az öregasszonyé volt, aki vagy egy hónapja halt meg. Valamikor az egész villát ezek lakták, valami tanácsos volt az öregúr. De aztán elvették tőlük, és csak három szobát hagytak meg nekik.

— Vince látta már?

— Dehogy látta! Nem is szólok neki. Megveszem, kirakom a régi holmit és este, ha hazajön, meglátja. Tudod, hogy a férfinép mindig olyan maradi.

— De mit szól majd?

— Mit szól! Szóljon amit akar. Akkor már meglesz és punktum.

Két nap múlva az ebédlőbútor ott állt Csuha Vincéék szobájában. Fényesre dörgölve a nagy tálaló, a nagy, még ki is húzható ovális asztal, leterítve horgolt csipketerítővei, és a hat szék a faragott szőlőfürtökkel a támlájukon. A bútort kifizette, csak a csipketeritövel maradt adós Csuháné, de nem tudott róla lemondani, annyira gyönyörködött benne. Majd lefizeti, ha megint lesz pénze. Délutánig dolgozott, felmosta, fényezte a festett padlót, még így is kopottnak látszott. Hiába, ez alá a bútor alá nagy szőnyeg kell. A tálalón ott voltak a csecsebecsék, amiket Magdi, a lányuk hordott haza, a balatoni emlék, kis csónak gyöngyházvitorlákkal, kis hordó Badacsonyból, a kristályváza, amit a huszonötödik házassági évfordulóra vett a menyük. Minden darab alatt egy horgolt terítőcske. Mikor elkészült, állt az ajtóban és nézte. Nagyon más volt a szoba, pompázatos és kopottas is. A függönyök is de szegényeseknek tűntek egyszerre, csak az ablakdeszkáig értek, és most látta csak, hogy nem elég dúsak. Földig érő, omló függöny kell ide, még egyszer olyan széles, mint ez a mostani. Meg nagy kép a tálaló fölé. Magdikáék esküvői képe, megnagyítva ugyan, de túl kicsi a keskeny rámában, melybe beletűzködték a pici Palika képét. De édes a kis lelkem, amint a lába nagyujját fogja és ámulva néz a fényképészre. Nem, az nem maradhat ott. Nagy kép kell oda, széles arany kerettel. Milyen is volt ott a tanácsoséknál? Igen nagy kép volt, de sötétes. Kosárból dinnye, szőlő meg körte ömlött ki, de a keretje az gyönyörű volt. Alit a törlőronggyal a kezében. Hát nagyon más a szoba. Mit szól majd az öreg? Vállat vont. Miért ne lehetne nekünk is ilyen gyönyörű bútorunk. Elég sokára. Most lett pár hónapja nyugdíjas, eleget gürcölt, a megtakarított pénzen vette, volt miből. Már mindennel elkészült, mikor Pintérné, a baloldali szomszéd átjött.

— Miket rakodtak magánál, kedves, — kulcsolta össze kezét a gyomra fölött.

Csuháné kit&ta a szobaajtót.

— Ezt hozták, — mondta s aztán ketten álltak a küszöbön és nézték.

Ebédlő! De gyönyörű ebédlő,

futkosott Pintérné szeme a fényes bútorokon és bólintgatott. Ez bizony gyönyörű! Hol vette? — fordult szembe Csuhánéval.

— A tizenegyesből, arra feljebb, — intett jobbfelé Csuháné. — Az öregasszonyé volt, aki a múlt hónapban meghalt.

Pintérné áhítatos képet vágott.

— Azoké vót? Még az urával, az öregúrral vehették. Es a fiatalok eladták ezt a gyönyörű bútort?

— Azt mondják, szűkén vannak, nekik nem kell, csak az öregasszony ragaszkodott hozzá. A kis tálalót, meg az üvegszekrényt megtartották, aszongyák átalakítják könyveknek.

— Drágán vette?

— Nem. Igen előnyös vétel volt ez. — Hogy mennyiért, nem mondta. Találgassák, pukkadjanak.

— Később Szűcsné jött át azzal, hogy kifogyott az ecetje.

Ennek az oldalát is már majd kifúrta a kíváncsiság, — gondolta Csuháné, mikor kitárta eléje a szoba ajtaját.

— Áaaaa... de szép, — ingatta a fejét Szűcsné. — Ebédlő meg hálószoba. Mint régen az uraknál! — S a sötét, fénylő bútorról átsiklott a szeme a szomszéd kis szobába, ahol régi bútor, két világosra pácolt ágy szerénykedett, dunyhákkal megtömködve. De mert Szűcsné tekintete igen elsétálgatott a padlón, falakon, Csuháné megjegyezte.

— Persze festetni kell majd, meg szőnyeg, függöny is kell ide. Egyszerre nem lehet mindent.

Szűcsné bólintgatott, majd ment a bögrében a féldeci ecetjével, csak Pintérnével szóltak át egymásnak a kerítésen, hogy mit szól hozzá, hogy megurasodtak a Julisék.

Este öreg Csuha Vince a nagy lavór meleg vízben megmosdott a konyhában s utána benyitott a lakószobájukba. Elképedve állt meg a küszöbön, majd hátrafordult az aszszony felé.

— Hát ez mi? Miféle bútor?

— A miénk. Vettem, — tette a kezét a csípőjére az asszony.

— Vetted? ... Minekünk?

— Vettem. A saját megtakarított pénzemből vettem magamnak. — De mikor a felhősödést meglátta az öreg homlokán, hozzátette. — Magamnak meg neked. Kettőnknek.

— De minek?

— Mert elég soká voltunk ilyen öreg, ócska bútorral. Ezt olcsón kínálták, hát megvettem.

— Mi jutott eszedbe? Megbolondultál? — Az öreg csak állt, elképedve.

— Nem bolondultam meg, csak elhatároztam, hogy most, hogy a gyerekekre már nincs gond, kikerültek a házból, most azt teszek a pénzemmel, amit akarok. Ez a bútor kettőezerötszáz forint volt, ennyi összerakott pénzecském volt, megvettem.

Az öreg a fejét csóválva lépett közelebb, megnézte, megtapogatta a tálaló fényes lapját, fellebbentette a csipketerítőt az asztalról, nézte, elég soká nézte, aztán odafordult az aszszonyához.

— Ez nem olyan szoba, ahol lakni lehet. Ez csak parádé. Csak arravaló, hogy törülgesd és őrizd, hogy össze ne karmolódjék. — Csóválta a fejét. — Mi ütött beléd? Nem volt jó az a nagy, családi asztal keményfa lapjával? Szétnyithattuk, ha többen voltunk, alul összefogva lécekkel, melyeken megpihenhetett a láb. Jó iparosmunka, ha régi is. Anyám bátyja csinálta, úgy mondták.

— De olyan már senkinek sincs, olyan ócskaság. Meg a sublód! Olyan ómódi, hogy restelltem már. Már apádéknál is kivénhedt darab volt, nemhogy most! Persze, mikor mi házasodtunk a harmincas években, nem tellett másra. De azóta fordult a világ. Mindig néztem a bútorkiraka-