Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-03-22 / 12. szám
о *•* О. g й Об о u. Э N 1/) Э u Iehet, hogy hisztek nekem, lehet, hogy nem, de о véleményetekhez, bocsássatok meg, semmi közöm; elég nekem, hogy láttam azt az embert és beszéltem vele, hogy találkoztunk és láttam a széket. Azt hiszem, csodát éltem át; de még nagyobb csoda — vagy talán katasztrófa —, hogy sem az az ember, sem a szék, sem az egész dolog nem tartóztatott fel abban a pillanatban egyetlen járókelőt sem az Opera téren vagy a Köztársaság úton vagy egyebütt Kairóban vagy talán az egész világon. Óriási szék — az ember megpillantja és azt hiszi, hogy egy másik világból való, esetleg valamilyen ünnepély alkalmával állították fel —, hatalmas, mint egy épületcsoport, széles ülésén bársonyos tigrisbőr, támláin selyem feszül. Az ember meglátja, és hő vágya támad, hogy beleüljön, ha csak egyetlenegyszer, ha csak egyetlen futó pillanatra is. A szék mozog, lassú, megfontolt léptekkel halad előre, mintha a Mahmell-karaván útját járná, a pompásan feldíszített gyalog-hinták vonulását Mekkába, és mintha a saját erejéből haladna előre. Ijedtemben vagy ámulatomban szinte kísértés fog el, hogy térdre hulljak a szék előtt, imádjam és áldozatot mutassak be neki. De utolsó pillanatban a szörnyen éles karmú, mancsokban végződő négy erőteljes székláb között megláttam egy ötödiket — egy elcsigázott lábat, amely teljesen elütött attól a súlyos pompától. De nem, hiszen ez nem is láb, hanem egy szikár ember, láthatóan kidomborodó erekkel, testéről árkokban, patakokban csurog a verejték, és hajat, erdőt, bozótot növeszt. Higgyetek nekem, az ég szerelmére, hiszen nem hazudom, nem is esem túlzásba, csak elbeszélem, amennyire tőlem telik, amit láttam. Hogyan képes egy ilyen sovány, törékeny ember arra, hogy ekkora széket vigyen, hiszen ez legalább egy tonnát nyom, de lehet, hogy többet? Éppen ez az észvesztő, mintha egy bűvész műve volna. Figyelmesen megszemlélem a dolgot, még egyszer alaposan szemügyre veszem, és megállapítom: nincs ebben csalás: ez az ember csakugyan egymaga viszi a széket, és halad előre vele. A különös, a meghökkentő, az ijesztő a dologban az, hogy senki sem ámul vagy lepődik meg ezen, senki sem lót benne valami különöset, senki, sem az Opera téren, sem a Köztársaság úton vagy egyebütt Kairóban — mintha valami bérelt székről volna szó, amelyet egy 'kifutófiú visz valahová. Nézem az embereket, nézem a széket és azt az embert, reménykedem, hogy valaki felvonja a szemöldökét, vagy szól valamit, vagy csodálkozva felkiált, de semmi efféle nem történik. Lassanként az az érzésem támadt, hogy az egész történet olyasmi, amin tovább gondolkodni félelmetes dolog. Ebben a pillanatban az ember a terhével már csak egy lépésnyire volt tőlem, s a sok barázda ellenére felismertem jóindulatú arcát. Korát mégsem tudtam megbecsülni. De láttam én ennél többet is: az ember meztelen volt, csupán egy öv fonódott szorosan a csípője köré, elöl és hátul vitorlavászonszerű heveder csüngött le róla. De meg kellett állnőm, úgy éreztem, visszhang támad a fejemben, mint valami üres helyiségben: nemcsak a városban, hanem ebben az egész korban idegennek tetszik ez az ember, ahogyan külső megjelenését nézem. Eszembe jut, hogy hasonló alakot láttam már a történelemkönyvekben vagy az ásatásoknál. Egyszer csak meglep alázatosan kérdő mosolya, hangja, szavai: r\ / / У Kosík József Illusztrációja Щ i я m \o Lt Л Д . . . . a kertben Dehogy történt! Miből gondolod? — Eddig sohasem feszegettél ilyen kérdéseket előttem. — Amíg kicsi a lány, nem foglalkoztatják ilyen kérdések, annyit már tudhatnál apu! — nevet fel Andrea, s készülődik haza. — Éjszakás vagy? — Igen ... Menj csak, majd reggel találkozunk! Hazafelé menet annyira elmerül a gondolataiban, hogy kis híján egy gépkocsi alá kerül. A sofőr káromkodik, szidja ... Andrea elnézően mosolyog, mintha bocsánatot -kérne, mire a sofőr is kiengesztelődik, azért még egyszer megfenyegeti és figyelmezteti Andreát. Vacsora után sokáig fenn vannak, nézik a tévét, beszélgetnek. Andreát azonban most nem érdekli semmi. Többször nyelvére kérezkedik a mondanivalója, szeretne kipakolni mindazzal, ami távolléte alatt történt vele, de nincs hozzá bátorsága. Eddig azt hitte, könnyen fog menni, most látja igazán, milyen nehéz azokról a dolgokról beszélni. Lefeküsznek. Szegediné elkattintja a villanyt. Most, hogy sötétség borul a szobára, Andreának is megjön a bátorsága és mindent elmond. Sokáig beszél... Szegediné nem szól közbe, hallgat, mintha megnémult volna. Csak felgyorsuló lélegzete árulja el az idegállapotát. Andrea elhallgat. Néma csend van a szobában. — Nincs egy szavad sem, anyuka? — kérdi sokára a lány. — Egyelőre nincs, kislányom — mondja Szegediné valami furcsa, számára is idegen hangon. Mintha fojtogatná valaki. — Majd holnap beszélgetünk ... — Legalább egyetlen szót mondj, anyuka!... Mondd azt, hogy hülye vagyok... akár mit, csak szólj valamit! — Nem hülyeség ez, Andrea, ellenkezőleg: nagyon is komoly dolog — mondja Szegediné hoszszú hallgatás után. — Mit mondjak? Mit mondhatok? ... Mondjam azt, hogy jaj, de odavagyok a meghatottságtól, mert az én nagy, érett lányom beleszeretett egy idős férfiba, aki az apja lehetne!? .Vagy biztassalak, hogy milyen nagy boldogság vár rád, gyermekem, és mondjam, hogy én is nagyon boldog vagyok, hogy ilyen hamar megtaláltad az igazit!? Ezt nem várhatod tőlem, igaz? ... Hát akkor mit vársz? ... Azt, hogy ugorjak ki az ágyból, gyújtsam fel a villanyt, tépjem a hajam, toporzékoljak reggelig, esetleg szívszaggató zokogással boruljak rád, mintha temetnélek? Mit vársz tőlem, kislányom? ... — Nem tudom, anyuka — mondja a lány és sírni kezd. — Ne sírj, annak semmi értelme... — Szegediné felgyújtja a villanyt, rágyújt. — Te is kérsz? — Igen, köszönöm! — Hát jó, rendben van, ha elkezdtük, folytassuk! — mondja Szegediné félelmetes nyugalommal. — Vedd úgy ezt a beszélgetést, Andrea, mintha nem én, az anyád, hanem egy érett, tapasztalt asszony beszélne hozzád, aki már sok mindent látott, hallott, átélt. Rendben van? Andrea bólint. — Vetkőztessük pőrére a dolgokat!... Adva van egy házaspár, gyerek nincs, ellenben van szép lakásuk, kocsijuk, mindenük. Az asszony befutott író, sokat keres, s nyilván az asszony nevén van minden, esetleg az autó a férfié. Elválnak, ti összeházasodtok. Ott nem maradhattok, nem hiszem, hogy lelkileg el bírnád viselni. Legalább száz-százötven kilométernyire el kell mennetek. A negyvenhét éves férfi elviszi magával a ruháit, néhány könyvét, esetleg az autóját, de az sem biztos. A keresete kétezer, a tiéd ezer valamennyi. Béreltek lakást, kölcsönre vesztek bútort, közben szülsz еду-két gyereket. Jönnek a háztartással és az anyasággal járó gondokbajok, a férjed is beérik, aggastyán lesz. Mire te eléred a harminc évet — legszebb korodat —, ő már majdnem hatvan lesz: kiégett, fáradt ember, aki már csak a ház körül totyog, s neveli a gyerekeit, mintha az unokái lennének. S mi jut neked, az erőteljes, szép fiatalasszonynak? ... Semmi! Nagyapa, anyagi gondok, sivárság, egy vagy több szerető, esetleg egy újabb házasság. Két gyerekkel egy újabb házasság!... De az új férj is akar saját gyereket, kötelességed, hogy neki is szülj egyet, ha nem kettőt... Azt hiszem, azt meg nem kell bővebben ecsetelnem, hogy a kétfajta gyerek hányfajta problémát okozhat. Megmérgezheti a házasságot, megkeserítheti az egész életedet. Közben te is megöregszel és megkérdezheted magadtól: miért éltem? ... hát érdemes volt?... Így van, kislányom... Persze, nem biztos, hogy így lesz, nem kell, hogy így legyen, én mégis azt mondom neked: ne csinálj őrültséget! — Nem ismered Szabó Gábort, anyukám, azért beszélsz így. Ha ismernéd, másként vélekednél, hidd el, anyukám, másként vélekednél. Végtelenül becsületes, kedves, sokoldalú ember. — Látszik, kislányom: azért válik el a feleségétől. — Azért válik el, mert egész életében kisebbségi érzete van vele szemben. — Eddig nem jutott eszébe a kisebbségi érzete, csak most, hogy veled összeismerkedett? — kérdi Szegediné higgadtan. — Nem tudom, erre nem gondoltam. Na, látod! — Anyu, mondd, mi a biztosíték arra, hogy boldog leszek, ha korban hozzám illőhöz megyek feleségül!? — Semmi... Lehet durva, iszákos, szoknyavadász... ez így igaz — mondja Szegediné nagyon őszintén. — Hát akkor mit tanácsolsz? Ne csinálj őrültséget! Ez minden1 — Igen ...Én nem szabhatom meg, hogy ehhez vagy ahhoz menj feleségül, mert ha nem sikerül az életed, engem hibáztatnál holtod napjáig... Gondolkodj el mindazon, amiről beszéltem, és
