Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-11-23 / 47. szám

VOLT AZ IGAZI?

A kettős életű ember

„Ha egyszer megöregszik egy század, ami nem szükségszerűen fordul elő minden századdal, mindig furcsa történeteket produkál. Azt hiszem, erre akkor döbbentem rá először, amikor Robert Louis Stevenson „sejtelmes regényét", a „Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetét" életemben először olvastam. Őszintén szólva, szegény Stevensonon kacagnom kellett. Gyenge idegrendszerének, állandó látomásainak és lassan elboruló agyának ez a remekül megírt szüleménye, nevetségesen átlátszó, primitív kitaláció. Rémmese felnőtteknek késő délutáni és kora esti órákra. Máig sem értem, hogyan és miért lett a szerző és a mű halhatatlan ..

De később kiderült hiteles okmányokból, hogy legtöbb „fantasztikus" történetét maga az élet produkálta. Mint például Dr. Jekyll és Mr. Hyde históriáját

Az ács fia színre lép

Az ember, akinek históriája megindította Stevenson fantáziáját, már at író születése előtt majd hetven évvel halott volt. William Deacon Brodisnak hívták, s Edinburgh legjobb ácsmesterének első gyermekeként született, akit még tíz további testvér követett. Megbecsült polgár volt, mégis viharos életet élt, s alakja, tettei, halála után is jó ideig fennmaradtak. Históriája annyira megragadja az ifjú Stevensont, hogy egy barátjának már tizennégy éves korában — szigorú titoktartást kérve — megmutatja „véres drámáját", amelyben öt felvonásban „Deacon Brodie, avagy a kettős élet" címmel ezt a témát dolgozza fel. Azután huszonöt éves korában, 1875-ben, megmutatja W. E. Henleynek, a városi törvényszéki orvosnak, aki átdolgozást javasol. Az immár közös dráma 1879-ben jelenik meg első ízben, majd 1884-ig négy kiadást ér meg, több helyen bemutatják, de mindenütt csúfosan megbukik, kivéve Chicagóban, ahol nem tudni miért, sikert hoz.

Az ács fiának színrelépése tehát nem hozza meg a kívánt sikert. George Bemard Shaw annak idején látta a- darab egyik londoni előadását. Frank Harrisnak a következőket írta róla: „A történet gyerekes és hihetetlen, a dialógusok rosszak, a hosszadalmas jeleneteket és a lehetetlen karaktereket szét kellene tépni — mégis erre a figurára tovább fognak emlékezni, mint a ma legjobb darabjainak hőseire."

Az irodalomtörténészek csak a 20-as években, Stevenson reneszánszában fedezték fel, hogy túl a drámán, Brodie históriája a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ban is visszatér

A nagyrabecsült polgár gyermeke

William Deacon Brodie, 1741. szeptember 28-án született Edinburghben, A jómódú papa, Francis Brodie, a város legjobb ácsmestere, kétemeletes szép házban lakott, egy zsákutcában, amelyet később róla neveztek el „Brodie’s Close"-nak. Gyermekkoráról igen keveset tudunk. Viszonylag korán megtanult írni, és beszélt franciául, irodalommal foglalkozott, zenét tanult. Már tizennégy éves korában édesapja műhelyébe is bejárt, ahol hamarosan kitanulta az ácsmesterséget és a bútorkészítést. Néhány munkája máig is megmaradt (egy az edinburghi Városi Múzeumban ma is látható úriszobaberendezés) s ez jó szakemberre vall.

Karrierje szépen ívelt felfelé. Huszonkét éves korában a városi törvényhozás tagjává választják, 1781-ben megbecsült céhelnök. Nem sokkal később a városi tanács tagjaként elfoglalja ott édesapja egykori helyét. Az utolsó év kivételével hét esztendőn át tanácstag is marad.

Harmincnégy éves korában a városi segélyegylet, az úgynevezett Cape Club vezetője lesz. Ennek tagjai egy előkelő kávéházban találkoznak, s a tagságért magas összeget fizetnek, amit a város szegényeinek segélyzésére fordítanak. Edinburgh legjobb polgárai randevúznak itt, s Brodie társaságában feltűnik Sir Henry Raeburn aranyműves, későbbi neves portréfestő, Robert Burns, a kitűnő — és ma már tudjuk, klasszikus költő, és sokan mások.

Kortársai százhatvanöt centi magas, mindig feltűnően elegánsan öltözködő, magára nagy gondot fordító, szelíd szavú, udvarias embernek és született agglegénynek írják le, akinek nincs káros szenvedélye, s aki bensőséges családi életet él. Barátaival, üzletfeleivel ebédel, vagy a városi tanácsban tárgyal, szüleinél segédkezik, vagy még hajadon, de a családtól már külön élő húgát keresi fel, s viszi társaságba.

Az éjszaka Brodieja

És ugyanez az ember, amint leszállt az éj, a „poklok Brodieja" lett. 1768- tól kezdve rendszeresen eljár hazulról éjszakánként: vad, szenvedélyes játékos, erős alkoholista, nem riad vissza semmi gonosztettől, és két szeretője van. Anne Grant és a „pokolbeli" Jean Watt, akik tizenhárom év alatt öt gyermekkel ajándékozták meg, de úgy, hogy egyik nem is tud a másik létéről — csak Brodie életének utolsó évében . . .

Éjjelente a rosszhírű Flesmarket dóséban szórta a pénzt, s menedzselte a kakasviadalokat, amelyeken ugyancsak sokat vesztett. A családi ház, a szeretők a gyerekekkel, a kártya, a kakasviadal annyiba került, hogy természetesen előbb-utóbb anyagi nehézségekbe ütközött volna, ha ... az éjszaka Brodieja nem lett volna egy személyben egy tolvajbanda főnöke is.

Mint nagyrabecsült polgár szinte teljes biztonságban dolgozhatott. Általában azokba az üzletekbe tört be, amelyeket 6 javított, vagy épített, s mivel minden zárral, kulccsal rendelkezett (másolatokat készíttetett, vagy átépítés ürügyén titkos bejárókat nyitott), minden betörése a legtitokzatosabb körülmények, és a biztonsági berendezések sértetlensége miatt lett megfejthetetlen.

1768 augusztusában első éjszakai útja a Johnston és Smith bankházba vezetett. Fekete ruhát húzott, fekete krepp-álarcot tett fel, és a kulcsokkal behatolt az épületbe. Húsz perc alatt kinyitotta a titkos rekeszeket és nyolcszáz fonttal távozott.

Persze nem ment minden ilyen egyszerűen. Egyszer egy gazdag hölgy ékszereit úgy vitte el, hogy a hölgy a szobában feküdt. Idős, beteg aszszony volt és felismerte. Fel is kiáltott:

Ez Deacon Brodie! — De ezt a polgárok nem hitték el. ..

Több kisebb „üzlet" utón anyagi egyensúlya annyira helyreállt, hogy most már csak annyit kockáztatott, amennyivel megszerezte azt, amit éjszakánként vesztett. És ami teljes biztonságát garantálta: mindig teljésen egyedül „dolgozott".- Folytatjuk

|J etvenhét éves korában *■ meghalt Szabó Pál, K< ssuth díjas író. Szegényp< raszt családból származott, a népi írók balszárnyához tartozott a 30-as években. Alapító tagja volt a Nemzeti Parc sztpártnak. A felszabadulás után országgyűlési képviselő lett, majd az Elnöki Tanács tcgja, a Hazafias Népfront elnöke, később alelnöke. Első regénye, az „Emberek" 1931- b:n jelent meg. Néhány évvel kisebb „Szakadék", „őszi vetés", „Harangoznak" című к■ »tetei jutnak az olvasókhoz. Meleg szeretettel a közülük s lármázó ember mély átérzés ível, világuk ismerőjeként ír о szegényparasztokról. Trilógiáját, amelyet később átdolgozott és Talpalatnyi föld címen jelent meg, meg is filmestették. További müveir „Isten

Íalmai", „Új föld", „Tiszán nen, Dunán túl", a megválzott falusi életet mutatják г, a ma problémáit boncolrtják. „Nyugtalan élet" című (életrajzi ciklusában átfogó :pet rajzol a magyar paraszélet múltjáról és jelenéről, űvei maradandó értékűek.

Az1

egész birtok széjjel van már osztva kisparcellákra, be is van vetve, meg van munkálva. Csak a húsz holdnyi park meg a kastély, meg a melléképületek tartják még magukat, mijit valami sziget a tengerben, minek hullámai a partokat mossák, mossák. Míg az oroszok bent tanyáztak a tanyában, kastélyban, addig csak állta is ez a hullámverést, de alighogy Nikoláj, az őrméster kivonta a haliból a lábát, nyomban kezdett a kastély és környéke kopaszodni. Csudálatos, eddig még nem mehettek hozzá közel még szagolni sem, és most mégis úgy ismerte mindenki kívül-belül, mint a sajátját. Ismerték mind a harmincnégy szobát. A legvadabb sötétségben is el tudtak bennük igazodni. Gyufát is rángattak persze, egy ember, Érsek Mihály, aki borbély volt és ráadásul sánta, meg éppen viharlámát lógázott szobáról szobára. De legtöbbje mégis, egy szál gyufára, vagy öngyújtóra bízta szerencséjét, magát. Pillanatonként kigyulladtak az ablakok az éjszakában, az Érsek lámpája imbolygóit szobáról szobára, le a pincébe, fel a padlásra, egyszer aztán megállapodott a toronyban, s onnan világított le a parkba. Mint ökölnyi hold, sárgán. Ki tudhatja, mit csinál ott a borbély? Egészen bizonyos, hogy nem beretváját feni. Négy-öt ember is találkozik egy szobában, egyik az egyik ajtón kukka'n "be, a másik a másik ajtón, gyufák villannak, aztán vagy marad valaki, vagy megyen tovább, de úgy tesznek, mintha sohase láttak volna egymást. Mintha nem egy faluba, nem is egy országba, hanem különböző égtájakra valók ■tolnának. Egyetlenegy szó el nem hangzik, csak pokoli recsegés, dübörgés, üvegcsörömpölés, de sohase ott, ahol ezek az emberek vannak, hanem mindig ott, ahol azok az emberek vannak, így aztán soha nem tudhatja meg senki, ha esetleg baj lenne, vagy hogy csakugyan [visszajönne az úr és világa, hogy ki mit csinált. Fent a torony veresréz tetejét feszegetik, lent a hallban pedig a parkettát bontják, s emitt az 'emeleten hajtogatják az ablakok [leveleit. Mint valami nagy fénylő levelű Bibliát.

I Ezek már tulajdonképpen a gyűlés után történtek, mikor a szövetkezet a kastély elbontását kimondta. Igen ám, de Megyei Tanács is van a világon, s két hét se telik bele, az történik, hogy egy úriember jön kifelé a faluból, mellette jobbról is egy parasztember, balról is. Utánuk pedig folyik a nép, mint az áradás. Tarkán, öregek, fiatalok, asszonyok. Még az úriasszonyok is ott jönnek hátul összeverődve.

— Mondom, hogy a kastélylebontásba nem megyek bele! — érvel az úriember mérgesen. (Teheti, ő a Megyei Tanács elnöke.)

— Ha a doktor úr nem megyen bele, belemegyünk mink — harsogja az, aki szinte a doktor úr sarkát tapossa, és most előbbre lép negyediknek.

— De hát értsék meg, emberek, hogy ilyen nagy nemzeti vagyont...

— Nemzeti vagyon? Hát mi haszna lenne abban a nemzetnek, ha a kastély továbbra is marad, mint ahogy volt? — hangzik megint hátulról a szó, s ez az ember is előbbre lép ötödiknek.

— Míg egy kastély áll, addig nem biztos a demokrácia! — kiáltja megint azt a kiáltást, amit a gyűlé-SZABÓ PÄL

sen tanult a parasztpártitól. Mert emberek és pártok így tanulnak falun egymástól manapság. Ez az ember pedig, senki más, mint a kisgazdapárt titkára. De ő is sorba igyekszik, mint ahogy illik. Most úgy mennek egymás mellett, mint valami élő, eleven lánc. Középen az úriember, mintha fognák a kezét, és kifelé húznák. Meddig bírja ki vajon? Viaskodik már velük az este óta, mert az este megint gyűlés volt, és úgy jött ide (robotfuvarral persze, parasztfuvarral), hogy na majd. Majd elveszi 6 a falu kedvét a kastélybontástól. És tessék. Tenger ez, s 6 mint hajótörött hányódik a tengeren.

— Na de hát, mit szólnak ehhez a kisgazdapártiak? — fordul hátra hirtelen, és megáll. Próbálja a tömegből saját pártját kiválogatni.

— Most nincs párt, most csak parasztok vannak! —adja meg a hangulat ütemét egy magas, tagbaszakadt paraszt, aki elébb kommunista volt, de aztán lassan átcsapott a parasztpártba.

— Tessék csak idebízni, doktor úr — vigasztalja az iménti kisgazdatitkár. — Majd elintézzük mink azt, magunk közt.

— Majd elintézi magukat a rendőrség! — kiáltja mérgesen, de meghökken. Mert két rendőr áll meg, ahol éppen jöttek, legszélről. Igaz, hogy fegyver nem volt náluk, most ők is csak nép voltak, akik feneketlenül, mérhetetlenül gyűlölik a kastélyt. Hangja szinte kérő volt, s barátságos. — Nézzék, emberek. Ez a kastély jó lenne kórháznak vagy valami üdülőnek, iskoláról nem beszélve. Hagyjuk csak meg úgy, ahogy van.

— Üdülő? Iskola? Van nekünk üdülőnk, van nekünk kórházunk! — Zaj, lárma. Ahány koponya, annyi gondolat. A kórház is olyan volt eddig hozzájuk, mint a kastély. Bőre nélkül jött ki, aki belékerült. Gyűlöltek ezek mindent, ami a múlt. Ezek már a jövendőben gondükoztak, a Megyei Tanács meg a múltban.

— Nézze, doktor úr, ha beteg leszek, dögöljek meg, de a kastélynak a fundamentuma se marad! — lép ki