Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-02-01 / 5. szám

Odakint már hajnalodott. Lementem a kihalt utcáh a kávéházig. Ablaka már világos volt. Bementem, és odaálltam a pult elé. Egy Öregember töltött nekem egy pohár fehér bort, és elém tett egy brióst. A briós tegnapi volt. Belemártogattam a borba, s egy csésze kávét ittam utána.

— Hogy kerül ide ilyen korán? — kérdezte az öregember.

— A feleségem vajúdik ideát a kórházban.

— Ja úgy. Akkor minden jót kívánok.

— Kérek még egy pohár bort.

Töltött a palackból, de túltöltötte, úgyhogy egy kevés végigfolyt a bádoglapon. Fölhajtottam a bort, fizettem és elmentem. Odakint az utcán szemetesvödrök álltak a kapuk előtt, és vártak a gyűjtőkocsira. Az egyik vödröt körülszimatolta egy kutya.

— Mit keresel, barátom? — kérdeztem, s belenéztem a vödörbe, nincs-e valami benne, amit odaadhatnék a kutyának, de nem volt más a tetején, csak kávéalj és néhány hervadt virág. — Nincs itt semmi, kutya — mondtam neki. A kutya átvágott az úttesten, én pedig bementem a kórházba, s a lépcsőházban fölmentem arra az emeletre, ahol Catherine feküdt. Végigsiettem a folyosón, és bekopogtam az ajtaján. Nem jött válasz. Benyitottam a szobába, de nem volt bent senki, csak Catherine koffere az egyik székért, s a pongyolája egy fogasra akasztva, a falon. Kimentem, és körülnéztem a folyosón, hátha találok valakit. Végre jött egy ápolónő. — Nem tudja, hol van Mrs. Henry?

— Épp most ment be a szülőszobába egy hölgy. — Hol a szülőszoba?

— Majd megmutatom.

Végigmentünk a folyosón. A szülőszoba ajtaja nem Volt becsukva; láttam Catherine-t egy asztalon fekve, lepedővel betakarva. Egyfelől a nővér állt, a másik oldalon pedig az orvos, mellette néhány henger alakú tartály. Az orvosnak gumimaszk volt a kezében, s ahhoz egy cső volt hozzácsatolva.

— Adok magának egy fehér köpenyt, és akkor bemehet — mondta a nővér. — Kérem, jöjjön ide.

Rám segített egy fehér köpenyt, s egy biztosítótűvel összetűzte a hátát.

— Most már be szabad menni — mondta, s én beléptem a szülőszobába.

— Te vagy az, szívem? — kérdezte Catherine megbicsakló hangon. — Egy kicsit lassan megy a dolog.

— ön Mr. Henry? — kérdezte az orvos.

— Az vagyok. Hogy van a feleségem, doktor

úr?

Nagyon szépen haladunk — mondta az orvos. — Csak azért jöttünk ide, mert itt kéznél van az érzéstelenítő gáz a fájdalmak ellen.

— Most kérem — mondta Catherine.

Az orvos rátette a gumlmaszkot Catherine arcára, aztán egy tárcsát forgatott. Láttam, hogy Catherine mélyen és sebesen lélegzik. Aztán ellökte magától a maszkot, s az orvos elzárt egy kis csapot.

haragudj rám. Azt hittem egykettőre túl leszek rajta. Most... Most jön egy...

Kinyújtotta kezét a maszkért, és rányomta az arcára. Az orvos, miközben elforgatta a tárcsát, figyelmesen nézte Catherinet. A fájás hamarosan elmúlt.

— Ez sem ért sokat — mondta Catherine. - Már egészen bolondja lettem ennek a gáznak. Pompás dolog.

— Majd viszünk belőle haza — mondtam.

— Most jön egy! — lihegte Catherine. Az orvos fordított a tárcsán, és órájára nézett.

— Milyen időközben jönnek a fájások? kérdeztem.

— Körülbelül percenként.

— Nem akar ebédelni? — kérdeztem.

— Majd később — mondta az orvos.

— Magának enni kell valamit, doktor úr mondta Catherine. — Nagyon szégyellem magam, hogy így elhúzódik a dolog. Nem adhatná közben a férjem ezt a gázt?

— Miért ne? — mondta az orvos. — Ezt a korongot a kettes szómig kell elfordítani.

— Értem — mondtam.

A tárcsán mutató volt, amelyet egy korong segítségével mozgatni lehetett.

— Gyorsan, gyorsan! — mondta Catherine.

Erősen odanyomta arcához a maszkot. Elfordítottam a korongot a kettes számig, és amikor Catherine letette a maszkot, visszafordítottam a nullára. Nagyon jót tett velem az orvos azzal, hogy végre csinálhattam valamit.

— Te csináltad, édesem? — kérdezte Catherine, és megsimogatta a csuklómat.

— Én.

— Milyen jó vagy te.

A sok gáz már a fejébe szállt egy kicsit.

— Én most tálcán felhoztam az ebédemet a szomszéd szobába — mondta az orvos. — Ha szükség van rám, csak szóljanak át.

Nyitva hagyta az ajtót. Mialatt ebédelt, átpillantottam néha hozzá. Később lepihent, és rágyújtott egy cigerettára. Catherine kezdett kifáradni.

— Gondolod, hogy sikerül majd világra hoznom ezt a gyereket? — kérdezte.

— Hát persze.

— Olyan nagyon igyekszem. Nyomom, ahogy csak bírom, de nem történik semmi... Most! Most add ide!

Két órakor én mentem el ebédelni. A kis kávéhózban néhány vendég üldögélt és kávézott. Mások cseresznyepálinkát vagy gyümölcslevet ittak. Leültem, és megkérdeztem a pincért, kaphatok-e valami ennivalót.

— Már nem szolgálunk fel ebédet — mondta.

Nincs valamilyen kész ételük?

Legföljebb choucroute-tal szolgálhatok.

Kérek choucroute-ot és hozzá sört.

Demi vagy bock?

Egy bock világosat hozzon.

A pincér nemsokára behozott egy tányér savanyú káposztát, egy szelet sonkával a tetején. A borral pácolt, forró káposztában egy szál kolbász is rejtőzött. Megettem, és sört ittam rá. Nagyon éhes voltam. Fél szemmel a kávéházi

ERNEST

HEMINGWAY

(Részlet, kivonatosan)

— Ez nem volt valami híres, doktor. De az előbb már volt egy nagyon erős görcsöm.

Egészen idegenszerű volt a hangja. Amikor a doktor szót kimondta, felcsuklott.

Az orvos mosolygott.

— Most megint kérem — mondta Catherine, ö maga szorította arcára a gumimaszkot, és lihegve lélegzett. Egy csendes nyögést is hallatott. Aztán visszaadta az álarcot, és mosolygott.

— Ez már valamivel jobb volt — mondta. — Ez mór nagynak számít. Ne aggódj értem, szerelmem. Menj el nyugodtan. Menj, és reggeliz meg újra.

— Inkább veled maradok — mondtam.

Körülbelül hajnali három óra lehetett, amikor bejöttünk a kórházba. De Catherine még délben is a szülőszobában feküdt. A fájások megint alábbhagytak. Nagyon fáradtnak és törődöttnek látszott, de még jó hangulatban volt.

Ügyetlen vagyok, szívem — mondta. — Ne

vendégeket nézegettem. Az egyik asztalon kártyáztak, a szomszédaim pedig, két férfi, beszélgettek és dohányoztak. A kis kávéház tele volt füsttel. A bárpult mögött, melynél a reggeli kávémat ittam, most három személy foglalatoskodott: ugyanaz az öregember, egy kötényes fiatalember és egy fekete ruhás kövér asszony, aki a kaszában ült és ellenőrizte, hogy mit szolgálnak föl a pincérek. Azon tűnődtem, hogy ennek az asszonynak hány gyereke van, és hogy folytak le a szülései.

Végeztem a choucroute-tal, és visszamentem a kórházba. A szemetesvödrök eltűntek, s az utca ragyogott a tisztaságtól. Borús volt az idő, de néha át tudott törni a felhőkön a nap. Liften mentem föl az emeletre, kiszálltam, és megkerestem Catherine szobáját, mert oda tettem be a fehér köpenyemet. Miközben belebújtam és összetűztem a tarkómon, megbámultam magamat a tükörben. Olyan voltam, mint egy szakállas csodadoktor. Innen továbbmentem a szülőszobába, de ajtaja csukva volt, s kopognom kellett. Nem jött válasz. Benyitottam, s ott találtam az orvost Catherine mellett, a nővér pedig a szoba túlsó sarkában tett-vett.

— Megjött a férje — mondta az orvos.

— Édes szívem, nekem van a legjobb orvosom a világon — mondta Catherine olyan hangon, hogy alig ismertem meg. — Itt ül, és mesél nekem, de olyan szépet, hogy azt el sem bírom mondani, és ha nagyon erős a fájás, akkor úgy elkábít, hogy nem érzek belőle semmit. Igazán remek orvos. Maga remek orvos, doktor úr.

— Nem vagy te becsípve, Catherine?

— Nagyon — mondta Catherine. — De ne mondd el senkinek... Jaj! — kiáltotta aztán. — Most! Most adja ide!

Kikapta az orvos kezéből a maszkot, gyorsan és mélyen lélegzett, s úgy zihált, hogy a belégzőkészülék megkattant. Hosszú sóhaj tört föl belőle, az orvos kinyújtotta kezét a maszkért, és félretette.

— Ez most nagyon nagy volt — mondta Catherine, elváltozott arccal. — És most már nem fogok meghalni. Mór túl vagyok azon a ponton, amikor meghal az ember. Örülsz neki?

— Csak ne menj vissza többé arra a pontra.

— Nem én. Pedig nem is félek tőle. De már nem halok bele, szívem.

— Maga nem hal bele, és nem hagyja itt a férjét — mondta az orvos. — Ne is beszéljen olyan csacsi dolgokról.

— Hát persze hogy nem. Dehogy halok meg. Nem akarok meghalni. A halál butaság... Megint jön egy. Gyorsan! Adjátok mór ide!

Később azt mondta nekem az orvos:

— Meg akarom vizsgálni a feleségét. Kérem, hagyjon magunkra néhány percre, Mr. Henry.

— Csak azt akarja megnézni, hogy meddig tart még — magyarázta Catherine. — Utána mindjárt visszajöhetsz, szívem. Ugye, doktor úr?

— Igen — mondta az orvos. — Kiüzenek magáért, ha visszajöhet.

Kimentem a szobából. Végigmentem a folyosón, és benyitottam abba a szobába, ahová Catherine-t fektetik, ha majd meglesz a gyerek. Leültem egy székre és körülnéztem. Amikor ebédelni mentem, vásároltam egy újságot; most kivettem a kabátzsebemből, és olvasni kezdtem. Lámpát kellett gyújtanom, hogy lássak, mert már erősen sötétedett odakint. Egy kis idő múlva abbahagytam az olvasást, eloltottam a villanyt, és néztem, hogy száll le odakint a sötétség. Csodálkoztam, hogy az orvos még nem küldött értem. De talán jobb így neki. Lehet, hogy már terhére voltam egy kicsit. Megnéztem az órámat. Még tíz percet várok. Ha nem jönnek értem addig, akkor úgyis lemegyek.

Szegény, szegény kicsit Cat. Most fizetned kell az együtt töltött éjszakáért. Beleestél a csapdába. így bűnhődnek azok, akik szeretik egymást. De azért adjunk hálát Istennek a gázért, mely érzéstelenít. Mit csináltak az asszonyok, amikor még nem ismerték az érzéstelenítést? Mihelyt elkezdődött, a malomkerék alá kerültek szegények. Pedig a terhességet jól viselte el Ca therine. Nem volt semmi baja. Még émelygése is alig. Az utolsó percig úgyszólván észre sem vette. De azért mégis ez lett a vége! Senki sem bújhat el a sorsa elől. ördög vigye ezt az átkozott sorsot! S ha százszor házasok volnánk, az sem változtatna a dolgon. De mi lesz, ha mégis meg talál halni? Nem fog belehalni! Manapság már nem halnak bele a gyerekszülésbe. Persze ezzel áltatják magukat a férfiak. De mi lesz, ha mégis? Nem, nem. Nem hal ő meg, habár most keservesen szenved. Az első szülés mind'ig hoszszadalmas. Nehezen hozza világra gyermekét. Egy idő múlva, ha eszünkbe jut, azt fogjuk mondogatni, hogy nehezen hozta világra a gyermekét, de Catherine majd csóválja a fejét, hogy szó sincs róla, nem is volt olyan nehéz. De mi lesz, ha mégis meghal? Nem szabad meghalnia. Ne bolondozzunk. Nehéz szülés van, de abba még nem hal bele. A természet megmutatja, hogy milyen kegyetlen tud lenni. De majdnem minden első szülés ilyen. Az első szülés legtöbbször hosszadalmas. De mi lesz, ha mégis meghal? Nem hal meg. Miért halna meg? Mi oka van rá, hogy meghaljon? Csak arról van szó, hogy világra akar jönni egy gyerek, a milánói szép éjszakák mellékterméke. Most bajt csinál, de egyszer túl leszünk rajta, gondját viseljük, talán még meg is szeretjük... De mi lesz, ha mégis meghal? Nem hal meg. De mi lesz, ha mégis? Nem halhat meg. De hátha mégis meghal? Akkor mi lesz? Hé, mi lesz, ha mégis meghal, emberek, mi lesz?

Az orvos lépett be.

— Hogy haladnak, doktor úr?

— Sehogy nem haladunk — mondta.

— Hogy érti ezt?

— Szó szerint. Az imént megvizsgáltam a feleségét — és elmondta a vizsgálat eredményét részletesen. — Azóta várom, hátha megindul a szülés. De nem indul meg.

— És mit lehet csinálni?