Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-09-21 / 38. szám
ka olvasni, a gyerekek csavarogni fognak. Az úr? Aznap későn jött haza. Heurigerben mulatott. Akart véletlenséggel Juliska ágyába botlik. Erősen részeg. Belécsókol: Csibikéml Szédíti: Nem bánod meg, holnap megveszem a legszebb cipőt a lábacskádra. Juliska ellökte magától, förtelmes volt. Hamis fogsora a lány arcába hullott. Hangtalanul birkóztak — az úr befogta Juliska száját. Azt hitte, hogy a lány tetteti magát. Bízott a pénzében. Juliskát csak összeszorított lábai mentették meg. A hempergésben felfordult az úr gyomra, о fürdőszobába támolygott, és az ellumpolt százasokat a kádba okádta. Undorító bűz járta át az egész lakást. Juliska reggel felé azt álmodta, hogy szappant eszik — késsel vágta kockákra. Reggel kirókázta a vacsorát ... Karácsony felé jár. Reklámok hirdetik az eladásra váró árukat. Nagy a hideg, Juliska sok kályhát fűt, feketét köp, állandóan kormos. Nincs ideje folyton mosakodni. Házivarrónő ül a kisszobában. Téli ruhát varr az uraknak. Este, hogy többet végezzen, visszaigazítják az órát A fiatalúr barátja jön látogatóba hibbant eszű bátyjával. Furcsa, ahogy cigarettára gyújt — mintha lassított filmen mozogna. Ahogy néz: mélyen gondolkodó embernek látszik. Hadirokkant — nyűg a családon. Háború'előtt tanárnak készült... Karola néhány darab fát adott a nyomorgó házmesternének a pincében. Mütterék Jusztija látta az esetet. Beárulta a lányt a gazdáinak. Késő este dobták ki Karolát. Kosarát, ruháit ablakon keresztül vagdosták le az emeletről. Sírva szedte össze: többet nem sajnált meg senkit! Juszti a függöny mögül lesi kárörvendezve Karácsonykor féltucat zsebkendővel boldogították Juliskát a gazdái — nem fogadta el. Családi veszekedésekből tudta meg, hogy a nagyságos úr ötszáz koronát vert el az éjjel — neki százhúsz koronát fizetnek egész hónapra... Kedden és pénteken jön a szemeteskocsi nagy kolompolással. A cselédek ládákban cipelik le a szemetet. Az utcán huzat van, a szemeteskocsi magas, visszapotyog a hamu a szemükbe. A szomszéd ház elől kötény alá dugott kézzel szlovák lányok nevetgélnek szemetesládáik mellett. A kocsira várnak. A rendőr ír fel egy szobalányt: mentőöv nélkül pucolt ablakot. Borzasztó mindig szem előtt lenni, reggeltől estig a más szeszélye szerint ugrálni! A gyerekek jobbak voltak szüleiknél, nem parancsolgattak, sőt, ha nem látták, segítettek neki. Juliskához mentek bajaikkal, szerette őket. Csak ők teszik valamennyire tűrhetővé a helyzetét. Gyöngén tanulnak. Házitanító jár hozzájuk. Kedves, szenvedő arca van — szűkén jut neki a falat. Óraadásból tartja fönn magát: medikus. Gazdái álarcosbálba mennek. Beült a gyerekszobába, hallgatta a tanítást. Beszélgettek is. A medikus csodálkozott, hogy a cseléd nem ostoba ... Beszélt vele máskor is a nagyságos úr jelenlétében. A nagyságos úron látszott, hogy ártani akar neki. Kifogásolta a tanítást: „Keveset tudnak a gyerekek, mert maguk szórakoznak." Orra kárörvendőn görbült le, ahogy a medikust elküldte. Büszkén nézett — kibabrált vele. Hatalmasnak érezte magát Kapu alatt a falon tábla: „KOLDULÁS ÉS HÁZALÁS TILOS!" VÁRNA! ZSENI Milliók szívében Szememben, most is forró könnyek égnek, mikor a múltra visszagondolok, mert könny és vér ára a születésnek, s minden újnak, mi tudjuk asszonyok! Mert kínban, vérben szüljük gyermekünket, s így szült a nép is új, nagy korszakot, mikor betelt a mérték, és a főidben megölt szíveknek vére lázadott. S nagy forradalmak rázták meg a földet, — ott voltam én a kezdet kezdetén, mikor elindult végső küzdelemre az inségverte tengernyi szegény. Es lett belőlük népek óriása ... csodálatos, ma negyven éve már, hogy győzött és eget ver homlokával, az egykori legázolt proletár. S Szívemben újra iángragyúl az ének, mikor a múltra visszagondolok, de hol vannak az egykori legények, s hol vannak már a hősi asszonyok?! Én hallom őket most az őszi szélben, mikor a zászlók erdeje suhog, s hallom őket az ifjak énekében, ha zengenek hatalmas kórusok. 1 látom őket a húnyó nap tüzében, mikor vöröslő fényben fölragyog, s szívük dobban a milliók szívében, így élnek ők a régi harcosok! S ha csillagokat tűz a nép az égre, s ha új csodákat szülnek a napok.. Ti benne éltek egykori legények, s benne ragyogtok, hősi asszonyok! 1957. november 4. A kisleány Egy este — a munkában kifáradva — leheveredtem a földre egy nagy kőház fala mellett. Szomorú, régi épület ez; a lemenő nap piros sugarai átvilágítanak a repedéseken és fényt vetnek a gazra, mely a falon vadul tenyész ... A házban bent éjjel-nappal, mint patkányok a sötét pincében, éhes és piszkos emberek szaladgálnak, testük félmeztelen, csak ing borítja úgy-ahogy, a sötét lelkűk meztelen és piszkos, mint a testük. A ház ablakaiból, mint szürke füstgomoly, az élet egyhangú lármája szállt ki. Hallottam ezt a szokott, nyugtalanító lármát és szundikáltam, nem is várva valami új hangot. De közelemben valahol, a félig telt hordók és széttört szekrények rejtekéből egyszerre csendes, édes hang csendült meg: Aludj, aludj édesem, Aludj, aludj gyermekem. Baju — bajuszki — baju, Aludj kis leánykám. Ezelőtt nem hallottam, hogy ebben a házban az anyák ily hangok mellett altatnák el gyermekeiket. Csendesen felkeltem, a hordók felé néztem és egy kisleányt pillantottam meg, ki a szekrényen ült. Szőke fejecskéjét lehajtva, halkan himbálta magát és elgondolkozva énekelt: Aludj, aludjál, Aztán megnyugodjál. Kis, piszkos kezében egy vörös szövettel körülcsavart fakanalat tartott és nagy, szomorú szemével nézte. Szép szeme volt: tiszta, nyugodt és öregesen szomorú ... Arckifejezését vizsgálva, már nem találtam piszkosnak arcát és kezét. Fölötte, a levegőben, mint füst — és koromfelhő, kiáltás, ittas röhej és sírás áradt szét; körülötte, a piszkos földön, minden szétdúlva, szétrombolva hevert és az esti napsugarak rózsás fényt vetve a hordók és szekrények töredékeire, furcsán hasonlóvá tették őket egy nagy berendezés maradványaihoz, amit súlyos és komor kezeivel szétrombolt a nyomor. Céltalanul felkeltem. ÍRTA: MAXIM GORKIJ A kisleány megremegett, majd rámnézett, szemei gyanakodva tágranyíltak és félénken húzódott össze, mint kis egérke a macska előtt. Mosolyogva néztem piszkos, szomorú és félénk arcát, ő erősen összenyomta ajkait, szemöldökei reszkettek. íme fölemelkedik, összerendezi „valamikor rózsaszínű" ruháját, babáját zsebébe dugja és tiszta csengő hangon kérdez: Mit néz? Tizenegy éves lehet, soványka, vékonyhúsú. Figyelmesen néz engem és szemöldökei folyton reszketnek. — No? — folytatja egy pillanat múlva. — Mit akar? Semmit, játsszál csak nyugodtan, elmegyek — szóltam. Ekkor hozzámlépett, iszonnyal ráncosodott össze az arca és hangosan, tisztán mondta: — Jöjjön velem ... tizenöt kopekért... Nem értettem meg rögtön, csak összereszkettem valami borzasztónak előérzetével. Egészen hozzám jött, vállát mellém nyomta, arcát tekintetemtől elfordítva, színtelen, únott hangon folytatta: — Nohát menjünk... Nem nagyon akarok „vendéget" szedni az utcán... Nem tudok senkihez elmenni: az anyai szeretet már a ruhámat is elitta... Menjünk hát Hallgatva, csöndben lökdöstem el magam mellőf s ő gyanakodó és meg nem értő szemekkel nézett rám; ajkai furcsán elgörbültek, fölemelte fejét és tágranyitott, tiszta, szomorú szemeivel fölfelé nézve csöndesen és únottan beszélt: — Miért jött zavarba? Azt gondolja, hogy kicsiny vagyok, hogy kiáltani fogok? Ne féljen — kiabáltam ... De most... S végezve beszédét, közömbösen köpött egyet Elmentem tőle, de magammal vittem szívemben a nyomasztó borzalmat és egy tiszta, gyermeki szempár szomorú tekintetét (Megjelent a Nőmunkás 1924. nov. 30-i, 46-os számában.)
