Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-08-24 / 34. szám

Matej nagyot fújt, a géppisztolyt a falhoz támasztotta, mellédobta a tarisznyáját és aztán maga is leült a fal egyik kiálló nagy kövére, kezével térdére támaszkodott. Megbökte a sapkáját, úgyhogy látni lehetett izzadt, vöröses homlokát.

A többiek körülötte álltak, vártak a szavára. Hárman voltak. Géppisztolyosan, tarisznyásan. Katonazubbonyt viseltek, amely csuromvizes volt az esőtől, telitömött zsebei kiduzzadtak, lelógtak. Az egyik fején katonai tányérsapká volt, a másikén civil micisapka, a harmadik hajadonfőtt jött, rövidre vágott, világos szőke haja csapzottan hullott a homlokára.

Nemsokára lomha léptekkel még két ember közeledett a szomszéd udvarból, nyomukban egy apró termetű asszony, kezét kékmintás köténye alatt melengette.

Körülállták Matejt, nézték borostás arcát. Busa szemöldöke alól nyugtalanul, szüntelen figyelemmel villant elő a szeme. Duzzadt ajka hangtalanul mozgott, látszott, hogy erősen gondolkozik valamin. A lábát éppen az ereszcsurgó alá tette, s a háztetőről lecsöpögött a víz a csizmájára. Kissé odább húzta, megigazította a sapkáját és elégedetten belesóhajtott az esős korareggelbe.

—■Ügy. — De tüstént folytatta:

— Ma jönnek. Biztosan tudjük. Éjfél előtt hozta meg a hírt az összekötőnk.

Száva komolyan csengett, de félelemnek nyoma sem volt benne.

— Fel kell készülni — jegyezte meg az egyik ember, aki az imént érkezett a szomszéd udvarból.

Azért jöttünk, — válaszolt Matej szárazon és nyugodtan. — Hívjátok össze a férfiakat a Zvonárék csűrjébe. Egy órán belül mindenki ott legyen.

Matej szőke hajú társa, aki azzal tűnt ki a többiek közül, hogy nem viselt sapkát, bakancsával a sarat turkálta, a vállát vonogatta, a vak is láthatta, hogy hirtelen különös türelmetlenség, nyugtalanság vett erőt rajta.

— Vite, vite, — mondta szapora szóval, — gyorsan, gyorsan, — tette hozzá szlovákul.

— Ez a francia, — lökte oldalba az aprótermetű asszony a szomszédját s fejével a szőke felé intett.

— Igen, igen, — mosolygott a francia. — André, André, — bökött a mutatóujjával csupavíz zubbonyára.

A többiek nyilván ismerték már, mert nem csodálták meg, sőt a szomszédja, akit az asszony Gusztinak nevezett, megveregette a francia vállát és így szólt:

— Derék legény. Hej, Cabánné, ha mind ilyen lenne!

Az asszony egész testével a szőke felé fordult, le nem vette szemét a legény szeplős arcáról, mintha le akarná olvasni róla a már annyiszor hallott hőstetteket.

Az öreg Cabánné viskója a faluból a lejtő felé ugrott ki, kissé odébb már kezdődik a fenyves, arrafelé visz az ösvény az erdőre. A ház mögül most hirtelen lépések zaja hallatszott.

— A mieink, — mondta Matej s hátra se nézett. Akik álltak mellete, már látták is, hogy az ösvényen hosszú libasorban ereszkednek le a hegyről az emberek, éppen kibukkantak a fenyvesből és a ködből, amely hajnal előtt mélyen leszállt a völgyre.

Mind összeverődtek Matej körül, akit bírónak hívtak. Először egy fiatal legény nevezte így: sok mindent fejezett ki ez a szó: a parancsnok iránt érzett tiszteletet, a baj társ szeretetét, megfontolt bölcsességének elismerését.

Vagy húszán lehettek, amikor mind összegyűltek az öreg Cabánné udvarán.

— Ronda egy idő, az istenit, — káromkodott az egyik s a sapkáját rázta, veregette le róla a vizet.

— Főzzön teát, néne.

— Gyertek be, fiúk, — készségeskedett Cabánné és sietett előre a házba.

Egymás után sorjáztak be az ajtón, harlgos férfiléptük elcsitult a pitvar lágy agyagpadlóján. Batyujukat, kenyérzsákjukat, géppisztolyukat a sarokba rakták, leültek, ahová lehetett, akinek nem jutott hely, állva maradt.

— Menjetek már be a szobába, — invitálta őket beljebb Cabánné és kitárta az ajtót.

— Csak összemaszatolnánk.

Az öregasszony legalább a lócát hozta ki, keresztbe állította a tűzhely és az ajtó között, öten ültek le rá, akár a gyerekek az iskolában, s ahbgy ott pihentek, szótlanul, ázottan, ölbe ejtett kézzel, olyanok voltak, mint szurkoló diákok a vizsgán. Csak áz arcuk volt más, viharvert, borostás benőtt, nem egy feszült, halállal terhes perc hagyta rajta a jegyét. Szemük azonban a Cabánné pitvarának homályában csodálatosan, gyermekien lágy, tiszta volt.

— Meg kéne szárítkoznotok, — biztatta őket Cabánné, aki fáradhatatlanul tett-vett a tűzhely körül, száraz rőzsét rakott a tűzre s megmegemelte a fazék födelét.

— Nincs rá idő, — legyintettek!a legények.

— Megszárad rajtunk is.

Cigarettára gyújtottak, néhányan pipára.

Egy sebhelyes képű ember, akit a többiek Tokosnak hívtak, a hátizsákjából pálinkásüveget vett elő, kezefejével megtörülte a bajszát és hörpintett egy-két kortyot.

— Kell? — fordult a szomszédjához.

Az elnevette magát, odakiáltott a többinek:

— Fiúk, a Tokosnak kínálhatnék ja van, nézzétek ezt a csodát!

Éppen a maradék szilvapálinkát öntötték hozzá a forró teához, amikor Matej és a francia nyitott be, megálltak az ajtóban és a „bíró“ komolyan beszólt a pitvarba:

— Igyekezzetek, fiúk, tudjátok, hogy kevés az időnk.

— Ne félj, nem szöknek el, — nyugtatta a sebhelyes.

— Csak nem képzeled, hogy a te kedvedért hajnalban másznak föl ide.

— Mindenképpen elő kell készülnünk, — válaszolt Matej, miközben a forró teát szürcsölte, amivel Cabánné megkínálta.

André, a francia, a teát kulacsába töltötte, jól bedugaszolta a bádogpalackot és nadrágzsebébe dugta.

Jó meleg, — mondta, — bon, bon.

— Mi lesz, bíró, — szólalt meg ismét Tokos, — két csapatra kell oszlanunk, de a terv mindenképpen bizonytalan. A falut biztosan bekerítik, nem jönnek majd eléd birkák módjára egyenesen az úton. Mi lesz aztán?

Matej leült a pitvar küszöbére, arccal befelé az emberekhez, cigarettát sodort, s miközben fújta a füstöt, magyarázni kezdett:

— Akárhogy is jöjjenek, nekünk semmiképpen sem szabad viszonoznunk a tüzelésüket. Bekerítik a falut, de ha nem vesznek észre bennünket, mind összegyűlnek a kocsma előtt. Odamennek majd azok is, akik alulról, az úton jönnek. Elhaladnak a templom mellett és egyesülnek a többiekkel. Amikor aztán mit sem sejtve elvonulni készülnek, akkor kezdjük majd mi a táncot.

— Azt hiszed, nem kutatják át a házakat? Mi lesz, ha előbb megtalálják valamelyikünket?

— Ügy igyekezzetek, hogy ne találjanak meg. Ha mégis megesnék, mindenki tudja, mi a kötelessége. A legfontosabb, hogy a faluban semmi gyanúsat se vegyenek észre. Az emberek nyugodtan járkáljanak az utcán, asszonyok, gyerekek, mind. A legényeket a Zvonárék csűrébe hívattam. Kiosztjuk köztük a fegyvereket és megmondjuk nekik, mit csináljanak. Most pedig idefigyeljetek. Kovács Gyuri, — egy fiatal, jóképű legényhez fordult, aki a sarokban ült Cabánné asztala mellett, válláról messzelátó lógott, derekán katonai öv, rajta négy kézigránát, — te az embereiddel az alvégre mész, a pásztoriakba. Tudod, hol van. Az utolsó ház az út mellett. Falazott pincéje van két ablakkal, az egyik előre néz, a másik oldalt. Való— Hát ti azt képzelitek, hogy úgy masíroznak majd ide, mint a birkák a kés alá? Hisz azt se tudjuk, hogyan jönnek. Lehotát tankokkal szállták meg — mi történik, ha ide is felmásznak velük?

— Tudjuk, hogy nem jönnek tankokkal, — nyugtatta Matej — mert akik ide indultak, azoknak nincs tankjuk.

De aknavetőjük biztosan van.

Hadd legyen, majd itt hagyják.

— Ne morogj már annyit, Tokos, mindig okosabb akarsz lenni a másiknál, — ripakodott rá a sebhelyesre Kovács Gyuri.

— Okosabb, okosabb, de ha aztán leég a falu, ki lesz az oka?

Matej felemelte fejét, tekintetét végigjártatta társainak arcán, mintha gondolataikban akarna olvasni a végső döntés előtt, aztán határozott, magabiztos hangon szólt:

— Ügy lesz, ahogy mondtam. Most pedig induljon mindenki a helyére. Ellátjuk a bajukat, fiúk!

Felemelkedett a pitvar küszöbéről, nyomában fölálltak a többiek is. A feszültség megenyhült, a beszélgetés újból megindult, az emberek vállukra kapták a hátizsákjukat, egymás után hagyták el Cabánék házát.

— Ne feledkezzetek meg az összekötőkről, — figyelmeztette őket Matej, miközben kezébe vette a géppisztolyt. — Az első Kovács Gyuriéktól jöjjön, a pásztoriakból, esetleg attól a csoporttól, amely először veszi észre az ellenséget. Azontúl állandóan küldözzétek őket. Szükség esetén asszonyokat is.

Matej az erdei ösvény felé pillantott.

Csendes és alázatos volt a csupa-sár falu. Maszatos, kócos gyerekek futkároztak a házak előtt, csodára tárulkozó szemmel, élvezték, hogy meztelen lábuk cuppog a sárban. Nézték a harcosokat, a fegyvereiket meg a hátizsákjukat, közelebb lopakodtak hozzájuk, riadtan és félénken pillantottak borostás arcukra; szívük sebesebben vert a kíváncsiságtól és a félelemtől.

A téren a szövetkezet előtt az emberek megálltak, néhányan betértek a házba, a többiek szétszéledtek három felé. A legnagyobb csoport Matej bíróval tartott, Zvonárék csűrébe igyekeztek. Ott Matej még néhány utasítást adott a falubelieknek, kiosztotta a fegyvereket és a lőszert, amit eddig Zvonár apó rejtegetett a hídlás alatt.

A fából ácsolt haranglábon éppen delet csendítettek a kisharanggal, újból megeredt az aprószemes sűrű eső, amikor a pásztorék - Milkája, apró, tíz esztendős leányka a kertből egyenest berohant a pitvarba és az izgalomtól elfúlva újságolta :

— Már jönnek.

Milka apja, a csordapásztor, aki kiskora óta biceg a jobblábára, kiment a kolna eresze alá, fát kezdett aprítani a tőkén. Felesége a csuszához való tésztát szórta a forró vízbe. Milka a pitvarajtó mögül lesett kifelé.

Я5£ *

(Kivonatosan)

színűleg te látod meg őket elsőnek. Jól vigyázz, hogy észre ne vegyenek, mert akkor kész a baj. Az embereknek magyarázd meg, mi a teendőjük. Akkor végzed jól a dolgodat, ha egyszer se kell elsőt lőnötök a puskátokkal. Szépen beereszted őket a faluba. Az majd rajtunk áll, hogy ki ne jussanak belőle.

— Megértettem, bíró, —• bólintott a sarokban Kovács Gyuri.

— Tokár Jozsó itt marad a Cabán néninél, ő fog vigyázni a felvégen. Ha látod, hogy körülkerítik a falut, a csűrpadlás alá bújtok. Ott a négy embereddel elfértek.

— Te meg, Péter — fordult Matej a Tokoshoz, — a Putyeráékhoz mész, a híd mellé. Épített, kettős pincéjük van. Jó búvóhelynek meg tüzelőállásnak is. Ami a legfontosabb, láthatjuk egymást, mert én a franciával odalenn leszek a szövetkezet raktárában, a templommal szemben, a falu főterén. Azt hiszem, elcsípjük őket. Te is, meg mi is gépfegyvert viszünk magunkkal, két oldalról tüzelhetünk majd rájuk. Ha én megkezdem, te is közéjük puskázol.

Tokos azonban békétlenkedett, paprikásán fordult a többiekhez és kibökte, ami a bögyében volt:

E pillanatban szörnyű süvítéssel zúgott el valami a fejük fölött s a faluban felmoraj lőtt, mini amikor lecsap a mennykő.

Milka félreugrott az ajtó mellől, szó nélkül аг asztal alá bújt, rémült tekintettel kereste az anyját. Az asszony félbehagyta a munkáját, csak tartotta a tésztát a zubogó víz fölött, nézett a kéri felé és várt. Hallotta, hogy az ember abbahagyta a faaprítást. Pár pillanat múlva megismétlődött a zúgás s nyomában a robbanás.

A pásztor futva jött be a házba.

— Hol láttad őket? — hajolt a lányhoz, az asztal alá.

— A réten, a keresztnél — válaszolt sírva Milka.

A' pásztor a lépcsőn lesietett a hátsó pincébe, megemelt két hasábfát és lekiáltott:

— Halljátok?

— Hogyne hallanánk! — hangzott tompán a válasz. — De ne féljetek. Tegyetek úgy, mintha nem tudnátok rólunk, nemsokára itt lesznek. Előbb aknákkal próbálkoznak.

A pinceablak elé kívülről hasogatott fát raktak, fel-felhalmozták egész a szoba ablakáig. Kovács Gyuri egy keskeny résen keresztül kilesett