Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-08-24 / 34. szám
VILÁGÍTÚ őrtüzek FÉNYÉNÉL A három csermely kristálytiszta vize évszázados fák árnyékában, dúsan burjánzó páfrányok között csörgedezett tova, s ha útjában mohos kőnek, medrébe ékelődött szikladarabnak ütközött, a kicsi, sebes hullámok taraját egy pillanatra fehér tajték fodrozta. A három csermely vidékét emberemlékezet óta „Háromvíz"-nek hívták. Huszonhat évvel ezelőtt a fasiszta csizmák az országnak ezt az isten háta mögötti, ember nem járta, az őstermészetet Idéző csücskét is felverték durva lépteikkel. De innen már egy tapodtat sem jutottak tovább, innen kezdve minden fa mögött a halál leselkedett rájuk, minden bokor és minden fűszál a felkelőket szolgálta. A Háromvíz után, a felhőkkel parolázó ormok lábánál nem messze Osrblietől, a sűrű rengetegben egyik napról a másikra egy kis gyár épült föl sebtiben összehordott gerendákból, gyalulatlan deszkákból. És megindult Spislak bácsi, aki akkor a falut megmentette a fölégetéstől, a község volt „bírája" most Itt üldögél velünk és emlékezik: — Túljártam ám a fasiszták eszén akkor, lyukat beszéltem a hasukba, hogy itt ugyan egyetlen partizán sincs, jámbor favágók ezek, hagyják őket fát vágni, ilyen farkasordító télben sose elég a fa r ■ -És Sárníková mama is itt ül velünk, ő az az osrbliei asszony, aki két fiat szült, mégis háromnak az anyja. Azt a harmadikat a férje hozta szánon a faluba. Bizony, negyvennégy telén kötésig ért a hó, erős tél volt... Szóval azt a harmadik fiát az embere úgy találta a hóban, lefagyott lábakkal, alig tizennégy esztendős, gyönge legényke, Karaszjov partizánegységének Benjáminja. A szavukat nem értette a lelkem, de az anyai szeretetet, a babusgatást azt igen. Az asszony apró virágos kendőből előveszi a fényképeket. — Itt van ni, ilyen volt a mi Leonunk, amikor megtaláltuk, ezen a képen a feleségével meg a két kislányával van rajta, Ungváron, az Inturist autóbuszsofőrje, de minden évben meglátogat minket, elvégre a fiunk, igen jó gyerekünk, rendszeresen jönnek tőle d levelek Negyvennégy novemberében befészkelte magát Háromvízbe egy SS-őrs, De hiába szaglásztak nap mint nap a környéken, a fegyvergyórat mégsem tudták kiszimatolni. Osrbiie még akkor is meg tudta őrizni a titkát, amikor januárban sok magyar katona szökött át hozzájuk, pedig akkor ebben a kis gyáracskában még benne a termelés. Emlékeznek-e még az osrbliei favágók az első töltényekre, az első aknákra, amelyek a gyárból kikerültek, s asszonyaik emlékeznek-e még azokra a holdtalan éjszakákra, amikor a szorosan a hátukra kötözött batyuban úttalan utakon, szakadékok szélén, fárasztó meredélyeken cipelték a lőszert a felkelőknek? Ma már a gyárból csak a sziklatörmelékből rakott, hevenyészett alapok láthatók, a természet ismét birtokába vette, amit akkor a kor parancsára az ember kisajátított belőle, sűrű bozót nőtte be a földbe vájt szállásokat, raktárlyukakat, ahol a férfiak meghúzódtak s gyűjtötték a lőszert, orvosságot, kötszert, elemózsiát. A falu egykori bírája emlékezik. Ez maradt a föld alatti üzemből. Emil SpiSiak, aki szintén részt vett a hadianyaggyártásban. M. Borsky felvételei újságot meg röpcédulákat is nyomtattak. Szlovákul is, magyarul is. Szó se róla, mindannyiukat akik ott élték, küzdötték végig a felkelést, sokszor kerítette hatalmába a félelem, a bizonytalanság, hajh, de sokszor verte ki őket a verejték. De végig kitartottak. Hallgattak a hegyek és hallgattak az emberek. Február végén, amikor az ellen ség általános támadást indítót a tél könyörtelen hidegétől végkimerülésig elcsigázott parti zánosztagok ellen, amikor mindé nütt sikerült megtörniük a védel mi vonalat, nem maradt má hátra, mint hogy mindent a leve gőbe röpítsenek, és jómaguk ma gasan, a hegyekben keressenek védelmet. Az egész 3. partizánezredet át kellett akkor helyezni, Osrbiie. Partizánfalu, olyan mint a többi, csak talán szerényebb, ide már nem jutott a hősöket megillető babérból és felkelési múzeumot sem csináltak a faluban, Úgy is mondhatnánk, tetteik emlékét lassan belepi a feledés pora. A kisvasút egy negyed százada ismét a kitermelt fát furikázza, s ott, ahol a felkelés egyetlen szlovákiai lőszergyára állt, ma sudár nyírfák susognak a szélben. Ha százszámra nem hevernének a fűben az üres srapnellek, az ember nem is hinné . Huszonhatodik éve, hogy minden augusztusban feltámadnak az emlékek Osrblieben is, mint a többi faluban: Nemeckén, llubietavában, Sklabinán, Tisovecen, mindenütt, ahol erős lelkű, egyszerű parasztasszonyok élnek, olyanok, mint Sárniková mama, akikből a háború, a tengernyi kiontott vér, a harc, a gyász, a fájdalom hősöket faragott. És ilyenkor újra kigyúlnak az emlékezés tüzei, hogy fényükben azokra emlékezzenek, akik elindultak, hogy a fasizmus ellen harcoló Szovjetuniónak segítsenek elhozni hazánknak is a szabadságot és a békét... M. Svöteniková JMEGMENTETT A Szlovák Nemzeti Felkelés 26. évfordulóján a felkelési harcok résztvevőivel elevenítjük fel a fasizmus elleni küzdelem örök mementóját: nincs az az áldozat, amely ne érné meg az emberiség e még mindig fellobbanással veszélyeztető fekélyének gyökeres kiirtását. Zólyomban Ladislav Hejkal elvtárs, az egykori forradalmi nemzeti bizottság tagja sok vért és áldozatot látott és elbeszélése — amelyet ki-kiegészít Anna feleségének magyarázata — feljegyzésre kívánkozik, mert bizonyítja: a fasizmus ellen legáldozatosabb küzdelemmel lehet csak célt érni. EGY LEÁNY ELINDUL Michal Chufka, uhroveci szabó, a Magyar Tanácsköztársaság egykori harcosa, három felnőtt leány apja volt. A kis szabóságban találtak menedéket a háború idején a későbbi Ziáka partizánbrigád törzskarának tagjai, az ejtőernyőn lebocsájtott szovjet parancsnokok. A három leány — Katalin, Margit és Elena — természetesnek vették, hogy a felkelés kirobbanásakor azonnal fegyvert fognak ők is. A már férjezett Margitot férje le akarta beszélni a fegyverforgatásról, de sikertelenül — itt a fasizmus elleni küzdelemről volt szó. A felkelés kirobbanásakor a leányok jelentkeztek a harcba. Elena felderítő lett és a 2i2ka csoporttal a tűzkeresztségen először Valaská Belá környékén az omáeni híd felrobbantásánál esett át. Itt már ismét együtt volt a felkelés előkészítése során nálunk bujkáló szovjet partizánokkal — Szása Tarakonovval, Klokov kapitánnyal, Rezut kapitánnyal, a későbbi Szovjetunió Hősével és a többiekkel. Trencsén környékéről a csapat Prievidza vidékére, majd a Strááovi hegyekbe tette át működési területét. Elena, az akkor 19 éves, ám kemény fából faragott bátor leány, elszántan viselte a partizánélet nehézségeit. A felderítő veszélyes munkája nem engedett pihenésre sok alkalmat. A visszavonuláskor a 2izka csoport az úgynevezett „partizán köztársaság“ központjába, KaliSte községbe vonult, hogy itt kipihenje magát a sok harc után. Elena itt még nem tudta, mi történt közben odahaza édesapjával, mi van nővéreivel... S nem tudta mi történik még vele magával sem A NEMET TÁMADÁS A német megszállók rájöttek, hogy Kaliäte községben és környékén több partizánosztag húzódott meg, és a vidéken portyáznak. 1944. december 11-én, egy nappal a 2i2ka csoport érkezése után, egy német osztag megtámadta a falut. A partizánok nem akartak tűzharcot a faluban, ahol számos polgári halottja lehetett volna a csatának, s ezért a környező hegyoldalba húzódtak. Amikor állásaik felé igyekeztek, már kattogtak a német gépfegyverek. Elena, a fiatal felderítő alighogy felemelte géppisztolyát, borzalmas ütést érzett a válla alatt. A gyilkos golyó átfúrta testét, szétroncsolta bordáit és áthatolt tüdején. A seben, szájon feltörő vértől fulladozva támolygott a legközelebbi ház felé, az istállóajtónak dőlt, azt zuhanásával bedöntötte. A borjazó tehenet
