Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-08-24 / 34. szám

о о Q£ О Még csak a galántai és a dunaszerda­­helyi járásban ismerik őket. Mindössze hat hónaposak, de már mutogatják oroszlán­­körmeiket. Többször végignéztem próbáju­kat Táncszeretetük a fanatizmussal hatá­ros. Hogy mennyi erő van a népi táncban, egy tánclépésben, ha azt lelkiismeretesen és szakértelemmel csinálják — most tudom csak igazán felfogni, amióta a pozsonyi „Szőttes" kamaratánccsoport próbáit láto­gatom. Szorgalmuk, lelkesedésük nem ismer határt. Vannak közöttük olyanok, akik he­tente, ha kell, kétszer is eljönnek Komárom­ból vagy Dunaszerdahelyről a pozsonyi táncpróbákra. A tánccsoport jelenleg a Csemadok Központi Bizottsága mellett mű­ködő Népművészeti Csoport műsorát színe­síti. Több mint tíz fellépés van már mögöt­tük. Ennyi kellett ahhoz, hogy a mindössze 21 tagot számláló gárda, fegyelmezett kollektívát, baráti társaságot alkothasson. Tíz fellépéssel a tarsolyában, indult útnak ez a kis csoport. Az első állomás Gombaszög, majd Bodrogköz volt s újra Gömör fogadta a „Szőttest" a „Tavaszi szél vizet áraszt...“ csehszlovákiai magyar népdalénekesek II. országos versenyének győzteseit, valamint a Vontszemű János vezette népi zenekart. Elsősorban bizonyítani szeretnének, és hitet tenni a folklór tisztasága mellett. Bebizo­nyítani, hogy munkájuk nem hiábavaló, Az énekeseket már hallásból ismeri a közönség, hisz a népdalverseny kapcsán annyiszor leírtuk és elmondtuk ezeket a neveket: Varga Kati, Skrutek Lászlóné, Míts Klára, Balogh Matild. A népi zene­kart szintén nem kell bemutatni, ők kísérték a nép­­dalverseny elődöntőjén és az országos döntőn az énekeseket. A „Szőttes“ műsora meglepetés, alkos­son mindenki — minden „beharangozás" nélkül, — saját véleményt. Létezik és dolgozik ez a csoport. Mindnyájunk közös ügye, hogy működési teret biztosítsunk ne­kik. Fejlődésüket erős munkaerkölcsük, fegyelme­zettségük szavatolja. Kell, hogy észrevegyük őket, hogy „fedél alá" kerüljenek. Már most sokan kér­dezik, nem működik-e majd a „Szőttes" az Ifjú Szívek rovására. Az a nézetem, a konkurrencia egyik előfeltétele a fejlődésnek, és ez még cseh­szlovákiai magyar viszonylatban is érvényes. Kívánjunk a CSEMADOK KB Népművészeti cso­portjának a továbbiakban sok sikert, telt házat és nem utolsósorban tapsban „bőkezű" közön­séget.- szkl -пШяттяШ^е Hazánk gazdag népművészeti hagyományai­ban megtaláljuk a népművészet vala­mennyi ágát, de mégis a cserepes, faze­­kasművesség az, amely a szlovák művé­szetet ismértté tette. A majolika- és a kerámia­készítmények mindenütt keresett emléktárgyak. A fazekasművesség hazánkban Nyugat-Szlová­kia és Dél-Morvaország határvidékén honosodott meg. Eredete a XVI-ik századba nyúlik vissza, amikor a habán fazekasok hazánknak ezen a vi­déken letelepedtek. A habánok kitűnő kézműve­sek voltak, de a leghíresebbé mint csupor, korsó és fajanszedénykészítők váltak. A Kiskárpátok vidékének jó minőségű agyagos talaja bőséges nyers anyaggal szolgálj. Pozsony, Modor, Nagy­szombat vásárai pedig megélhetési lehetőséget biztosítottak számukra. Évek múltán a habánok átvették a szlovák népművészeti motívumokat és így fejlődött ki a hazai majolika és kerámia gazdag művészete. A modori fazekas céh nevével egy 1637-ben írt céh jegyzőkönyvben találkozunk először, amely azt bizonyítja, hogy Modor szabad királyi város már ebben az időben nagy és ismert kézműipari köz­pont volt. A majolika gyártását és a majolika­figurák készítését 1830-ban Jozef Kitta, a habán fazekasmesterek egyik leszármazottja kezdte meg. Később a környék falvaiban élő fazekasmesterek Modorba telepedtek és közösen gyártották agyag­formáikat. Egyszerű tárgyakat égettek, a bor­vidék jellegzetes használati tárgyaj-t^-kancsókat, csuprokat, köcsögöket, poharakat, korsókat, kula­csokat, tányérokat. A kék, sárga, zöld, lila és pi­ros variálásával készült derűs, virágmintás díszí­tésükkel egyre nagyobb hírnévre tettek szert. A céhek megszűntével 1872-től 1883-ig „A mo­dori fazekasok egyesülete“ néven, majd több cégtábla neve alatt működött az üzem. Mesterei­nek köszönhető, hogy mély hagyománytiszteletük megőrizte népművészetük eredeti jellegét. Hosszú volt és nem könnyű a modrai fazekasok útja, amíg az oszakai világkiállításon elért siker­hez jutottak. Ma mint önálló népművészeti ter­melőszövetkezet „Modrai majolika“ név alatt készítik egyre keresettebb termékeiket. Ján Kri§­­tófik, a szövetkezet elnöke mutatja be a majolika­készítés titkát, a népművészet mai „mestereit“, „mesternőit“, vagy „mesterjelöltjeit“. Azért te­szem idézőjelbe e szavakat, mert ahhoz, hogy valaki ebben a szakmában jó munkásnak számít­son, legalább 15 év gyakorlatra van szüksége, s ahhoz, hogy mesternek, még sokkal többre. A korongozó műhelyben, ha jól számoltam, vagy 15 korong áll hármas sorokban. Talán hatan dolgoznak a műhelyben. Igaz, a nyári szabadsá­gok ideje van, de ahogy mondják, kevés a faze­kasmester, és legjobbjaik nemsokára nyugdíjba vonulnak. Az évtizedekig használt korong egy szép napon megszűnik forogni, mintha gazdájá­val együtt az is nyugalomba vonulna. Pedig bol­dogan serénykedne az új fazekasinasok keze alatt, sokszor meg is tréfálná őket, hogy aztán hosszú évtizedekig engedelmeskedjen. Csakhogy a fiata­lokat nem vonzza ez a mesterség, itt nem lehet jól keresni. Az elmúlt években vajmi keveset tettek azért, hogy a népművészet ápolását szívű-MEGÁLLT FÖLÖ' AZ IDŐ 1 o ГТЕ öreg akácfák borították árnyékba a hosszú, fehér házat. Rázta, tépázta koronájukat a szél: egy elszabadult ág mintha bebocsátásért könyörgő emberi kéz lett volna, türelmetlenül kopogott az ablakon. Az omladozó kőkerítés tetején fűszálak himbálództak, Mintha a falu, Ladmóc csendjének jelképe lett volna az udvar, a ház. És aki ben­ne lakik, Erzsiké néni. Mindenki így hívja a faluban Kovácsnét, aki évtize­dekig „lelke" volt a falunak. Ladmó­­con született 1900-ban, Hetven éve szemtanúja a falu életének, fejlődésé­nek. Rendkívül fürge, vidám asszony s nyoma sincs rajta a hetven évnek. Kinyújtja a kezét, nem remeg. — Nem is szabad remegnie, hisz nem tudom, mihez kezdene akkor vele. Kiesne be­lőle az ecset. S elérkeztünk ahhoz a témához, amelynél Erzsiké néni még a szokott­nál is élénkebb, beszédesebb. A fes­tés az életeleme. A falakat mindenütt képek díszítik, vászonra vagy más anyagokra festve. Eléggé meghatároz­hatatlan jellegű festészet Erzsiké né­nié. Gyakran alkalmaz népi motívumo­kat, de tájképeket is fest, leginkább a Bodrog partját, hisz a folyó ott húzó­dik a falu alatj. Arcképfestéssel is foglalkozik. — Senki nem tanított festeni. Ma­gamtól tanultam a vonalak vezetését, a színek keverését. Valahogy bennem volt születésemtől. Gyerekkoromban már szinte beteges túlzásba vittem a rajzolást, festést. Apám nem volt gaz­dag ember, de azért szépen eltartotta a hatgyerekes családot. Valameny­­nyiünket iskoláztatott. Én Sátoraljaúj-

Next

/
Thumbnails
Contents