Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-08-17 / 33. szám
házban élt. Erőnek erejével azt akarta: legyen a húga irgalmas nővér. A lány csinos volt, szeles, csipkelődő kedvű. Ha az abbé leckéztette, 6 csak nevetett; s ha nagybátyja megharagudott rá, 6 hevesen átölelte, magához szorította; az abbé akaratlanul is szabadulni próbált a szorításból, mely mégis valamilyen édes örömet ízleltetett meg vele, és felébresztette benne a minden férfiban szunnyadó apai érzést. Gyakran beszélt neki Istenről, az 6 Istenéről, míg egymás mellett sétáltak a mezei utakon. A lány oda se hallgatott, az eget nézte, a füvet, a virágokat, szemében az élet boldogsága fénylett. Néha nekiiramodott, hogy elfogjon egy-egy repülő állatkát, és szinte kiáltotta, amikor odahozta: — Nézd, bácsi, milyen szép! Kedvem volna megcsókolni! És ez a vágy, hogy „megcsókolja“ a legyeket vagy az orgonafürtök kicsi csészéit — nyugtalanította, izgatta, felháborította az abbét, aki ismét a kiirthatatlan gyengédséggel találkozott, mely örökké ott csírázik a nők szívében. És azután egy nap a sekrestyés felesége — 6 vezette Marignan abbé háztartását — óvatosan elárulta neki, hogy unokahúgának van valakije. A hír ijesztően megrázta; beszappanozott arccal csak állt, állt — mert éppen borotválkozott —, s úgy érezte, azonal megfullad. Majd amikor ismét gondolkodni és szólni tudott, felkiáltott: Nem igaz! Maga hazudik, Mélanie! De a parasztasszony kezét szívére szorította: — Verjen meg az Isten, ha hazudok, plébános úr! Azt mondom, minden este odamegy, mihelyst az anyja lefeküdt. A folyó mellett találkoznak. Csak nézze meg őket, ott vannak azok tíztől éjfélig. Nem kaparta tovább az állát, hevesen járkálni kezdett, mint mindig a komoly meditáció óráiban. Amikor később folytatta a borotválkozást, háromszor is megvágta magát, orrától a füléig. Egész nap néma maradt, a harag s a felháborodás feszítette. A legyőzhetetlen szerelem váltotta ki haragját, s a pap haragja találkozott a lelki apa, a gyám, a szellemi vezető elkeseredésével — megcsalta, meglopta, kijátszotta egy gyerek! A szülők önző elszörnyedése volt ez, sünikor lányuk bejelenti: nélkülük és ellenükre választott magának férjet. Vacsorája után olvasni próbált — de nem sikerült; egyre izgatottabb lett. Amikor tízet ütött az óra, vette a botját, a félelmetes tölgyfa botot, mely éjszakai útjainak kísérője volt, ha beteget látogatott. Nézte a hatalmas fütyköst, s elmosolyodott, erős, paraszti kezével megforgatta, fenyegető köröket írva a levegőbe. Majd hirtelen felemelte, fogcsikorgatva egy székre dobta, a szék meghasadt támlája a földre esett. Kivágta az ajtót, hogy induljon; de a küszöbön megállt: csodálatos holdfény állította meg, ilyen holdfényt soha nem látott. És mert szertelen és szenvedélyes lélek volt (ilyenek lehettek az egyházatyák, ezek az álmodozó költők) — egyszerre lecsillapodott; megrendítette a sápadt éjszaka hatalmas, derült szépsége. Kis kertje lágy fényben úszott, s a felsorakozó gyümölcsfák az útra vetették alig lombosodó, törékeny tagjaik árnyképét; a ház falára felfutó dús jerikói Ionéból bódító, édes lehelet áradt, ez az illat lebegett a langyos és világos éjszakában. Mély lélegzetet vett, beleivott a levegőbe, úgy itta, mint a részegek a bort, s elragadtatva, elbűvölve lassan megindult — már-már megfeledkezve unokahúgáról. Amint kiért a rétre, megállt, nézte a nagy, sík területet, a simogató fénytől elöntött rét szinte belefulladt a világos éjszakák gyengéd és bágyadt szépségébe. A békák pillanatonként belekiáltottak az űrbe, kurtán és telten, messziről fülemülék hangja' gyöngyözött, elkeverték a levegőben könnyed és remegő zenéjüket, mely álmokat hoz, anélkül, hogy gondolatokkal terhelne — a varázslatos holdfényben csak a csókért szól. Az abbé ismét megindult, szíve elnehezedett, nem tudta, miért. Hirtelen gyenge lett s nagyon fáradt; legszívesebben leült volna, ott marad, szemlélődik, és csodálja Isten teremtett világát. Odalent a kis folyó hullámzó vonalát követve nyárfák hosszú sora kígyózott. Finom pára és füstszerű fehérség lebegett a meredek part mentén s a folyó fölött, a hold sugarai áttörtek rajta, beragyogták, beezüstözték, mintha könnyű, áttetsző vatta takarta volna végig a kanyargó vizet. A pap még egyszer megállt, egész lényét erősödő ellenállhatatlan megindultság járta át. És valamilyen, kétely, tétova nyugtalanság mozdult benne; olyan kérdés, amellyel máskor Is szembenézett már. Mi célja lehetett mindezzel Istennek? Ha az éjszaka rendeltetése az álom, az öntudatlanság, a nyugalom, a nagy feledés, miért kell szebbé tenni az éjszakát, mint a nappalt, miért édesebb, mint a hajnal és az este, és ha a hold, ez a lassú, elbűvölő, a napnál költőibb csillag olyan tapintatos, mintha az volna a feladata, hogy felkeresse, ami a fény elől érzékenyen elrejtőzik — miért világítja át mégis oly ragyogóan a sötétséget? És a szép hangú madarak közül a legszebb hangú énekes miért nem pihen úgy, mint a többi — miért énekli dalát a nyugtalanító homályban? Miért borul a világra ez a fátyol? Miért remeg a szív, szorong a lélek, s miért bágyad el a test? Mire való ennyiféle csábítás, ha nem az emberhez szól, aki nem is látja, hiszen ágyában fekszik. Kinek szánják ezt a felséges látványt, a magasból a földre áradó költészetet? Az abbé nem értette. De ekkor a távolban, a rét szélén, a ragyogó ködben fürdő fák boltozata alatt két árny jelent meg, egymás mellett lépkedve. A férfi magasabb volt, keze a lány vállát fogta, s meg-megcsókolta szerelmese homlokát. Egyetlen pillanat alatt élővé varázsolták a mozdulatlan tájat, mely úgy körülölelte őket, mint egy nekik készült isteni keret. Ketten voltak, mégis egyetlen lénynek látszottak, annak az egynek, akinek ez a hangtalan, nyugodt éjszaka rendeltetett; s jöttek-jöttek a pap felé, mint az eleven felelet, amit Teremtője küldött kérdésére. Felindultan állt, szíve hevesebben dobbant, úgy érezte, valamilyen bibliai látomás jelent meg előtte, ilyen lehetett Ruth és Boáz szerelme, az Űr akaratának beteljesülése, olyan hatalmas díszletek között, amilyenekről a szent könyvekben esik szó. Fejében már zsongott is az Énekek Éneke, a torróság kiáltása, a test hívása, a gyengédségtől égő vers tüzes költészete. „Isten talán azért teremtett ilyen éjszakát — gondolta ekkor —, hogy megnemesítse az emberek szerelmét.“ Visszahúzódott az egymást átölelő pár elől, akik egyre közeledtek. Jól sejtette, az unokahúga volt; mégis azt gondolta: most nem fog engedelmeskedni Istennek. És arra is gondolt: igazán tiltja-e Isten a szerelmet, ha ilyen csodálatos ragyogással veszi körül. És menekült, zavarodottan, már-már szégyenkezve, mintha olyan templomba lépett volna be, ahová nincs joga belépni. GUY de MAUPASSANT állandóan ott futkároz közöttünk, jó volt lompos farkába, nagy fülébe kapaszkodni, ha elfáradtunk, de a gyerek még könnyen feled. Nemsokára bizonyára elfeledtük volna végleg Duxit, ha harmadik nap reggel ott nem találjuk a vackán. Nem bírtunk az örömünkkel! Nem a régi Duxi volt ez ugyan. Lompos, csapzott, sebesült fejű, véres szemű, de mégis a mi Duxink volt, nekünk ugyanolyan becses, mint régen. Simogattuk, becéztük, aztán rohantunk megvinni a hírt apánknak. „Duxi hazajött!" — kiabáltuk kifulladton a futástól. Apánk nem akart hinni nekünk és amikor már ott állt szegény Duxi fölött, mi nagyon csodálkoztunk rajta, hogy öröm helyett könnyes a szeme és azt mormolja, hogy: „Ó a bitang, a hóhérl" Apámat csak két alkalommal láttuk sírni, — amikor súlyos betegség és operáció után nem volt semmi remény anyám életéhez, és most, Duxi fölött ismét sírt. Nagyon meghökkentünk. Gyerekésszel nem tudtuk megérteni, hogy ő Duxi visszatérésének nem örül. — Duxi beteg, — magyarázta apánk, — nagyon beteg, nem hiszem, hogy lesz belőle valami. És most mi is megdöbbentünk. Megértettük, hogy nem ugyanazt a Duxit kaptuk vissza. Ez a Duxi nefn fog versenyt futni velünk többé, szekérbe se foghatjuk és a hátára se ülhetünk. Megértettük apám könnyes szemét és mi is keserves sírásba kezdtünk. Elsirattuk másodszor is Duxit, bár még élt. A szomszéd, mikor megtudta, hogy Duxi él, még egyszer felajánlotta a szolgálatait, de apám durván rászólt, hogy hagyja őt békén! A szomszéd dohogva, sértődötten ment el, apámat magában vén bolondnak titulálva. Duxit egész nap kényeztettük. Puhö ágyat csináltunk neki rongyokból és ráJ fektettük, ölben kellett vinni oda is, meg sem kísérelte, hogy ráálljon a lábaira, olyan beteg volt. Hiába vittük neki a jó falatokat, rá se nézett, csak időnként furcsán, tompán hörgött és minden lélekzetvételnél sípolt a torka. Akkor gyerekésszel nem gondolkoztam rajta, de most, ha eszembe jut, nem tudom elképzelni, hogy az az erőtlen, halálos beteg kutya hogyan tudott összetört fejjel a víz alól kijönni, hogyan tudta a kötelet a kővel összeroncsolt nyakáról lerágni (mert bizonyosan lerágta) és hogyan tudott harmadik napra hazavánszorogni. A hűségét se tudom megérteni, azt, hogy haldokolva is visszajött hozzánk, apámhoz, aki — hiszen látta — jóváhagyta, amikor a szomszéd kötéllel a nyakán elvonszolta, jóváhagyta a halálos ítéletét. Emberi ésszel a kutyahűséget nem is lehet megérteni. Másnap apám állatorvost hozott Duxihoz. Nem nagyon biztatott bennünket. Jobb, ha vége lesz, — mondta, — úgyse lenne belőle egészséges kutya többet. A feje is roncsolt, a torka is. Hangja se igen lenne többé, és az agya is megsérült. Fájdalomcsillapítót adott. Egyébbel úgyse segíthet — mondta. Alig tudtuk ezt is a torkába erőltetni. Még hat napig élt. Soha nem nyüszített, nem panaszkodott, — igaz, nem Is tudott volna, hangja se volt szegénynek. Rettenetes volt nézni a haldoklását napról-napra. Javasolták apámnak, hogy lövesse agyon, de nem tudta rászánni magát. — Nem tudom másodszor is megöletni, — mondta szomorúan. Utolsó percig remélte, hogy hátha mégis meggyógyul. Mi gyerekek, abbahagytuk a játékot. Naphosszat ott guggoltunk Duxi mellett, a kedvét keresve. Apám is gyakran odajött, de hamar el is ment. Olyan szemrehányón néz rám, — mondta —, nem bírom nézni a szemét. Nem volt pedig akkor már Duxi véres, zavaros szemeiben semmi kifejezés. Pálkovács Irén
