Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-01-18 / 3. szám
Bemutatjuk HUSZT1 PÉTERI Abban a régi világban, amire én már nem emlékezhetem, de amiről sokat hallottam, minden nyár végén színészvásár volt. Ha nem tévedek, valahol a Keleti pályaudvar tájékán egy kávéházban gyűltek össze a színidirektorok meg az éves szerződést áhító színészek. Talán nem neheztel meg Huszti Péter a játszi elképzelésemért, hogy ö bizony nagyon hamar elkelt volna azon a vásáron. Az ilyen szépszál színpadi termeten jól feszül a frakk meg a huszártiszti uniformis, más kérdés, hogy ezt a rend frakkot és egyenruhát neki kellett volna a kontraktus egy szigorú pontja értelmében kiállítani; akkoriban a jelmeztár javarészt a színészek szűkös tárcájából került elő. A kemény áll, a magas homlok, a nemes arcéi remekül harmonizált volna a primadonna, a hősnő dekoratív bájával, s ez az együttes kép nagyon beletartozott a romantikus színházélménybe. Egyszóval Huszti Péter pazar esélyekkel startolt volna a régebbi korok színipályáján is, csak épp a belső adottságaira kevéssé reflektáltak volna. Ha a szerencsecsillaga a nemzet első színházának deszkáira segíti, bizonyosan 6 lett volna a Gyurkovics-fiúk egyike. Ámbátor ezek csak feltételezések, s minek is ilyen messziről elindulni. A legújabb színházi- film- és tévéfőszerepei — korszerű terminológiával élve — három különböző „kameraállásban“ mutatták meg nekük a mai Huszti Pétert, a fejlődő, törekvő, teljesedő színészt. Mutatós exteriőrjét nem kellett — minek is kellene? — megtagadnia, de a puszta megjelenés előnye és nyűge már nem béklyózza az amorozói szerepkörön túleső új területek bevételében. Az utat viszont nem látványosan: majdhogynem „hangtalanul“ keresi. Lényének külső jegyeivel takarékosan, szinte már szűkmarkúan bánik, viszonylagos mozdulatlanságra kényszeríti a színjáték, a teátrum viliódzó hatásait. Ehelyett befelé tekint, belülről érlelődik. Alekszej Tolsztoj színművében, a „Rakétá“-ban lehalkított érzelmi áradásba öltözteti egy férj, egy férfi álmokkal színezett szerelmi lázadását, menekülését, gerincének kiegyenesedését, röppenését a fény felé. Máriássy Félix „Imposztorok“ című filmjében, ha lehet, mindennek az ellenkezőjét bontakoztatja ki belső egyéniségének gazdagodó vonásaival. A „jól fésült“ modorával, küllemével, a kaszinók és szalonok levegőjében csiszolt simaságával a politikai karrier sodrába helyezkedő katonatisztet játssza, akinek adott esetben jótét-lelke, megértő szíve is van, s megnyerő okossága annál gyűlöletesebb és undorítóbb, ahogyan az emberek gyilkolásában, megkínzatásában, megalázásában részt vállal. A hősi szerepálmok egyik legszebbike Adám, Szinetár Miklós rendezőtől kapta rá a bizalmat, s meg is felelt neki: A Tragédia tévéváltozatában az előrelendítő, a bátor, a vállalkozó tetterőt képviseli, klasszikus férfiúi megjelenésével az embereszmény szépségét hirdeti és nagyságát testesíti meg. A hármas metamorfózis összeredménye: egy izgalmasan modern, kevés eszközzel sokra képes fiatal színész előrehaladásának őszinte öröme. S. Gy.
