Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-07-20 / 29. szám

kislányuk, és ezek hivő emberek, és olyasmi, mint a válás, náluk nem létezik. Jean el akart válni, de nem tudta kiharcolni, ő csak téged szeret, értsd meg. Hiszen legfeljebb csak negyedévenként egyszer utazik Vézinybe, de hát az a két kislány nem tehet semmiről. így kell ezt felfognod. Hiszen ő csak téged szeret.

Susi nem felelt semmit; a szája elfehéredett.

— Ne menjünk el valahova? — kérdezte buzgón Victor. — Vagy főzzek neked kávét? — Majd kis szünet után, hozzáfűzte: — Jean nem bírta megmondani. Nem volt hozzá bátorsága.

— Nem — mondta Susi —, és most menj el, kérlek.

Victor vonakodva ment ki a szobából. Egy ideig

még fülelt kívül az ajtó mögött.

Susi várt, amíg biztos lehetett afelől, hogy Victor elment. Akkor becsomagolta a kis holmiját. Jean azt mondta, csak vasárnap este jön haza. Susi bement a Gare de l'Est-re. Az éjszakai vonat néhány óra múlva indul. És holnap este, gondolta, Kronbachban leszek.

Sem rossz, sem jó nem volt ez Susinak. Soha többé nem lesz már neki semmi sem igazán rossz vagy igazán jó. Mikor beesteledett, kiment a peronra.

A vonat még nem állt be. Fél tizenegyre járt az idő. Egyszerre meglátta Jeant, amint felfelé száguldott a lépcsőn; vadul körülnézett: megpillantotta Suslt. Mindkét karjával szorosan átfogta és így szólt:

— Nem engedlek el, soha, soha. És te nem is akarsz elmenni tőlem, nem akarhatsz ilyen szörnyűséget.

Susi meg se rezzent; Jean folytatta:

— Hiszen azt mondtad: örökre. És én, én is, igen. Nem volt hozzá bátorságom, féltem, hogy mégis elhagysz. De te nem hagysz el, soha többé. ígérd meg. Victor mindent megmagyarázott? Tudod, ő nagyon jó barát, mindjárt kijött St. Cloud-ba, a munkahelyemre, és azt mondta, kérjek meg valakit, hogy helyettesít-ANNA SEGHERS

#

§BI

(Kivonatosan)

sen, mondjam, hogy valakim beteg, és el kell mennem. De mire hazatértem, már nem voltál otthon. Mindjárt gondoltam, hová lehettél, s az éjszakai vonat még nem indult el, hála Istennek. Susi, ha igazán szeretsz, nem veszítheted el a bátorságodat — te nem.

Susinak mozgott az ajka, Jean érezte, hogy dermedtsége kissé felenged. Gyengéden fogta, szinte ringatta a karjában.

Visszaadták a jegyet. Visszamentek Boulogne sur Seine-be. Susi még mindig hallgatott. Jean meg se merte csókolni. Csendesen feküdt mellette. Csak reggel felé aludtak el. ”

Susi az elkövetkező hetekben olyan csendes volt, mint szerelmük első idején. Jeantól nem kérdezett semmit. A szüleinek azt írta, ne haragudjanak, de megint el kell halasztaniuk az utazást. Mert Jean most minden centime-ot félretesz, bérbe akar venni egy vendéglőt.

Mindketten tudták, hogyan kell a vendégekkel bánni, a konyhájuk jó volt és olcsó, így hát mindig foglaltak voltak az asztalok. A foglalót Jean főnökének könnyűszerrel visszafizették, és már a kölcsön első részletein is túljutottak.

Victor egy ízben megkérte Jeant, engedje meg, hogy náluk tartsanak pártösszejövetelt, és mivel igen jól érezték magukat, még két alkalommal tartottak pártrendezvényt. Jeant ugyan nem túlságosan érdekelte a politika, de nem akarta visszautasítani legjobb barátját, bár keveset fogyasztottak, és a korai zárás bosszantotta a törzsvendégeket. Abban az esztendőben, és éppen azon a környéken sok híve támadt a „Tűzkereszt"-nek. A pártcsoport harmadik összejövetelének idején megtámadták a vendéglőt. Falhoz csapkodták a tányérokat, a szép tapétát bemocskolták, tomboltak, verekedtek.

Victor és barátai hasztalan igyekeztek megtéríteni a kórt és a költségeket, a forgalom egyre csökkent. Jean és Susi most a részleteket is alig tudta előteremteni.

Jean régi gazdájához fordult újabb kölcsönért.

— Hiszen adok én neked, Jean — mondta az

öreg —, csak attól félek, hogy csődbe kerülsz. Adj túl inkább idejében a vendéglődön, adósságok nélkül, tudnék is itt valakit, aki beugrana. Mi meg csak örülünk, ha visszajössz hozzánk.

Jean elszomorodott, de elfogadta a tanácsot, és Susi is belátta, hogy így kell tenniük. Nem volt szerencséjük.

Jean már régen újra a Pavillon Bleu-ben dolgozott, amikor Susi egyszer a fekete öltönyét kefélte és a zsebében megtalálta a két kislány fényképét. Egész helyes volt a kis furfangos pofácskájuk. Susi most már azt is megértette, hogy Jean ragaszkodik hozzájuk. Csak nagyon fájt a szíve. Különösen, mert neki magának nem volt gyereke.

Egyszer, váratlanul, megjelent Paul, Susi bátyja.

— Anyánk küldött, nagyon kívánkozik utánad. Nem valami egészséges. Legalább utazz el te hozzájuk Paul, mondta, aztán mondd el, hogy van Susi.

Susi örült a bátyjának. Nem volt szerencséjük a terveikkel, magyarázta neki, most hát elölről kellett kezdeniük mindent. Tudta, hogy ezt még csak megértik az övéi, de ha kiderülne otthon, a bejelentkezésnél, hogy még most is Susi Mangoldnak hívják, hogy nem házasodtak össze, azon már szörnyen felháborodnának.

Jean, amint hazaért, ünnepi vacsorát készített a váratlan vendégnek. Paul éles szemmel figyelte őket, de újra meg újra csak azt állapította meg, hogy igazán szeretik egymást, és jól bánnak egymással. A háztartásban rend volt, bár a berendezés a megrakott asztalhoz képest kissé szűkösnek látszott.

Később Victor is felugrott, hogy koccintsanak Paul egészségére. Ez meg is illette, hiszen jókora summát adott kölcsön a barátjának — Susi persze nem is sejtette —, hogy az ünnepi lakomát megrendezhesse.

Abban az évben egyre csökkent a kereset, a Pavillon Bleu sem volt már mindig tele vendégekkel. Még a gazdagok is fukarkodtak a borravalóval, néhányszor beszélt is erről Jean.

Paul mindebből semmit sem vett észre. Odahaza elmondta, hogy Susi elégedett és egészséges, anyjuk aggodalma azonban csak nem oszlott el, talán megsejtett valamit, vagy a betegsége nehezedett a szívére.

Susi megrémült, mert Paul nem sokkal hazautazása után, azt írta neki: „Gyere haza, ha még látni akarod anyánkat." Nem tétovázott, most már Jean aggodalma sem tarthatta vissza, útnak indult egyedül Kronbachba.

Kiszállt a kisvonatból, és megindult a házuk felé. Már a kapuban észrevette a többiek arcán és hangján, hogy másnap már későn érkezett volna.

— ölj ide az ágyamra — mondta az anyja, s hangjában nem volt semmi szemrehányás. Szinte világított a szeme.

Egy idő múlva lihegve azt kérdezte:

— Még most is olyan veszettül szereted?

— Igen, anyám — mondta Susi.

Mangoldné megsimogatta a lánya karját, most először életében. Azután már nem sokat beszélt. A szeme sem világított. Susi megérkezése után hamarosan meghalt.

Susi csendben visszautazott. Most már tudta, hogy apjához és testvéreihez nem ragaszkodik annyira, mint az anyjához. És azt is tudta, hogy már senkije sincs az egész világon, csak Jean.

Amikor hazatért, virág volt az asztalon, és az ágyán, Jean úgy fogadta, mint valami menyasszonyt.

Néha ugyancsak szűkében voltak a pénznek, de ez nem zavarta őket. Hiszen Jeannak most sokkal kevesebb volt a munkaórája. Susi azonban minden elképzelhető dologból pompás kis vacsorát készített, úgyszólván még a semmiből is. Eveline néni néha sonkát és kolbászt küldött, ősszel meg egy kosár körtét.

Susi egyszer az ablaknál ült és varrt. Jean meg, éjszakai munka után, az ágyban feküdt. Susi halk nyögést hallott, először azt hitte, álmában nyögött fel. Később azonban Jean alig tudott felkelni. Munkába is csak nagykeservesen indult. Fájdalmat érzett, ha lehajolt, Susi adta rá és húzta le róla a ruháját meg a cipőjét. Egyszer aztán abbahagyta a munkát és hazament — arca sárga volt, eltorzította a fájdalom.

Victor orvoshoz vitte. De Jean nem árulta el, hogy mi a baja, még Victornak sem. Csak feküdt az ágyban, éjjel-nappal. Szinte semmit sem evett, nem engedte, hogy orvosságot vegyenek neki, ő a szelíd ember, keserűen hajtogatta:

— Minek? Úgyse használ.

Mivel nem volt pénzük a házbérre, Susi elment a főnök feleségéhez, és azt mondta, dolgozni szeretne náluk, vagy a Jean munkáját, vagy valami .mást. Ettől fogva -a termeket takarította a Pavillon Bleu-ben, és megterítette az asztalokat; néha ki is szolgálta a vendégeket. A többi asszony és lány, aki ott dolgozott, már régóta kíváncsi volt Jean barátnőjére. Annyira azért nem szép, mint ahogy Jean híresztelte, gondolták. A haja, kétségtelen, még most is csodálatos. A járása meg egyenes, büszke. Jólesett nekik kicsit csipkelődni Jean barátnőjével, bár sohasem tették különösebb rosszindulattal, Igaz-e, hogy egy felesége

már volt Vézlnyben? Susi nyugodt hangon felelte, hogy lehetséges, erről sohasem beszélt Jeannal, most meg túlságosan beteg az ilyesmihez. Vajon tudja-e Susi, kérdezték, hogy Jean sok pénzt vesztett lóversenyen, hiszen munka nélkül sohasem volt, s a Pavillon Bleu-ben mindig sok a vendég. Erről nem tu'dott Susi, ez súlyosan érintette. Nem annyira a fecsegő lányoknak, inkább önmagának felelte, hogy hiszen már régóta beteg, szüksége volt egy kis örömre. És Jeannak a lóverseny jelentette ezt a kis örörhet.

Otthon sem szólt semmit. Elhatározta, hogy soha többé nem bosszantja fel Jeant. Óvatosan mosta meg szegény, szenvedő testét. Victor elhívta az orvost Jean a gyötrelmes vizsgálat közben Susi kezét szorongatta. Órák hosszat szótlanul feküdt, csak halk nyögése hallatszott. Ha Susi fölébe hajolt, valami világosság áradt szét Jean arcán. Egyszer azt mondta:

—• Szívem szerint a mennyországot is lehoztam volna neked a földre, de soha nem volt egy csöpp szerencsénk sem.

— Mégis mindig boldogok voltunk — mondta Susi.

Az orvos hamarosan kijelentette, Jeant kórházba kell vinni. Susi már a kórterem ajtajából Jean tekintetét kereste, szinte futva ment az ágyához, és mélyen föléje hajolt, hogy Jean érezhesse a haja illatát. Ez még most is jólesett neki. A negyedik látogatás után, Victor, aki odakint mindig megvárta Susit, leolvasta az asszony arcáról, mi történt. Susi még nem tudott gondolkozni, tehetetlenül tűrte, hogy Victor belékaroljon.

Victor segítségére volt Susinak, hogy szép temetést rendezhessen, együtt választották ki a koporsót és a sírkövet.

Alighogy Susi egyedül maradt az üres szobában ott ült fekete ruhájában, dús hajkoronájával, ami semmire sem volt már jó —, erős kopogást hallott az ajtón.

Egy idegen asszony állt a küszöbön, ugyancsak feketében, és így szólt:

— Tudom, hogy Jean meghalt. Szép temetést akarok rendezni a férjemnek.

— Már eltemettük — mondta Susi —, amilyen szépen csak lehetett.

— Akkor most mindjárt visszafizetem magának mondta az idegen asszony —, amit előlegezett.

— Nem, köszönöm — mondta Susi.

— De én úgy akarom — mondta az idegen aszszony —, ez az én dolgom.

— Nem — mondta Susi —, az enyém.

Az idegen asszony nem tágított.

Nem akarom, hogy szegényes sírja legyen.

Susi egyenesen állt előtte. Azt mondta:

— Nagyon szép a sírja.

— Meg kell mutatnom — mondta az idegen aszszony — a sírját a gyerekeknek.

— Persze — mondta Susi —, meg kell mutatnia.

Mindezt egyetlen éjszaka mesélte el nekem Susi,

a háború idején, az elsötétített szobában, kezdetétől a végéig.

Susi később nagy magányában végül beleegyezett, hogy feleségül menjen Victorhoz. Victor nagyon szerette. Közben művezető lett a Renault-műveknél. Valódi esküvőt tartottak, annak rendje qiódja szerint, hivatalos iratokkal.

Nem sokkal a háború előtt beléjük botlottam az utcán. Susi! kiáltottam, nem tudom, hogyan ismertem meg, hiszen erős, komoly asszony lett belőle. Később, a megszállás idején, amikor el kellett rejtőznöm, és nem tudtam, hová, eszembe jutott a lakáscímük.

Victor nyitott ajtót, Susi bevásárolni ment Kérdésemre, hogy ott tölthetem-e az éjszakát, azt felelte:

— Susanne barátai az én barátaim is.

Susi hazajött, ettünk valamit, azután Victor lefeküdt. Mi ketten sokáig ültünk egymás mellett. Elmondtunk egymásnak mindent. Elmondtam Susinak, hogy mit felelt Victor о kérdésemre, amikor becsöngettem.

— Talán azt hiszed — mondta Susi hirtelen szenvedéllyel —, hogy Jean mást felelt volna? Befogadott volna még a legnagyobb veszélyben is. .. Egyszer volt egy kis vendéglőnk, és ő átengedte Victor elvtársainak. A tüzkeresztesek aztán mindent összetörtek; azt hiszed, törődött vele? Azt hiszed, egyetlen szóval is panaszkodott? Utána, amikor kettesben maradtunk? ... És később, amikor felszolgálás közben meghallotta, hogy mire készülnek az urak, hogy merényletet terveznek a nyomda ellen, azonnal elrohant, és értesítette Victort. Akkoriban sokan voltak munka nélkül, és Jean az ilyen dolgokkal az állását kockáztatta. De ő nem bánta. Ilyen volt Jean.

— Hiszen nem tudtam, hogy Jeannak hívták, akivel elmentél hazulról — mondtam. — Nagyon szerethetted.

— Igen, nagyon — mondta Susi, és már nem volt szenvedélyes a hangja. Olyan csendes volt, mint azelőtt.

Gergely Erzsébet fordítása