Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-05-18 / 20. szám
pé|dáuij_J ayne Mansfield RENDHAGYÓ ÉLETRAJZ 5. Alom és valóság a filmszinészi pályán 1954 március elseje már mint szerződtetett színésznőre köszöntött rám. Annyi év után először néhány napra, vagy talán néhány hétre, elengedtem magam és képzeletem csapongani kezdett. Bármit is csináltam ezekben a napokban, állandóan csak a ragyogó jövő képét láttam: nevem hatalmas aranybetűkkel ragyogott a Broadway nagy mozijainak homlokzatán, és villanykörték fényáradata, szakadatlanul feltörő forrásként ontotta újra, meg újra, hullámszerűen a nevem: Jayne Mansfield, Jayne Mansfield... Voltaképpen tíz esztendeje készültem filmszínésznőnek, önfegyelemre volt szükség. Most az első siker első pillanataiban ez a tíz éve megszokott önfegyelem kissé meglazult, és vak reményekkel teli fantáziám száguldani kezdett. Ezekben a napokban tanultam meg, hogy sohasem szabad — még képzeletben sem — nagyon előre szaladni az időben. A dolgokat meg kell élni, meg kell várni bekövetkezésüket és — legalábbis a filmszakmában — csak azután szabad megtervezni a holnapot és a holnaputánt. A viszonylag könnyű siker e diadalittas napjaiban és heteiben minden józanságomat, és már meglevő kevés tapasztalatomat is sutba dobtam. Felejtettem a könyvek, elbeszélések leírásait az amerikai filmipar mai helyzetéről, felejtettem páruljárt ismerőseim és barátaim történeteit, amelyek pedig egyértelműen arról szóltak, milyen nehéz ma már érvényesülni egy új jelentkezőnek Hollywoodban. Felejtettem, hogy a »Motion Picture Daily Herald" összegezése szerint az amerikai filmipar produkcióinak száma évek óta egyenletesen csökken — és a filmstúdiók tervei szerint a következő években még inkább csökkenni fog. 1954 a nagy színész-vándorlás évének bizonyult. Már 1949-től kezdve egyre gyakrabban fordult elő, hogy amerikai színészek, nagy világnevek, külföldre, elsősorban Európába utaztak egy-két filmben vendégszerepelni. De ez a folyamat, amely 1951—52-ben egyre erősödött, úgy tűnt, hogy 1954-ben tetőzik. Ekkoriban' állítólag minden harmadik amerikai sztár Angliában, Franciaországban, Olaszországban, vagy Spanyolországban forgatott, amerikai, koprodukciás vagy egyálalán nem amerikai filmekben. Mindezt baljós előjelnek kellett volna tekintenem a magam pályafutása szempontjából — de az öröm első napjaiban és heteiben képtelen voltam erre. És ami ezután történt velem, a következő hónapokban, mindaz ennek a pillanatnyi felengedésnek és csapongásnak köszönhető. Az öröm pillanataiban ugyanis azzal áltattam magam: a Paramountnál bizonyára nagyon örülnek, hogy egy új arcot, egy új tehetséget fedeztek fel. A Paramount régi megbízható cég, egyik vezetője és tulajdonosa, a magyar származású Zukor Adolf, a filmszakma alapítóinak egyik legjelentősebbike. Nevéhez fűződik a filmkereskedelem és a forgalmazóhólózat nemzetközi megszervezése, 6 formálta a filmet — különféle gazdasági kezdeményezéseivel — világielentóségű nagyiparrá. Eqy ilyen ember szárnyai alatt melegedni — gondoltam — óriási dolog, és bizonyos, hogy ha ő veszi kezébe a sorsomat, rakétasebességgel ívelhet fel karrierem. ' Azért gondolkoztam így, mert pontosan tudtam, hogy Hollywoodban az érvényesülésnek nagyon szigorú lépcsője és sorrendje van, ami elsősorban a garden-partykra való meahívásokban nver társadalmi kifejezést. Cecil D. de Mille garden partyjára meqhívóst kapni — azt jelenti, hogy az ember bejátszotta magát a nemzetközi első osztályba, a világ nagy filmcsillagai közé. Hedda Hopper és Louelle Parsons meghívásai hatalmas amerikai népszerűséget ielentenek, és így tovább: minden estélynek, minden látogatásnak megvan a maga üzleti és társadalmi jelentősége. Nem tudom miért, de meg voltam győződve, hogy egy nap, nem is sokára, engem Is meghívnak majd valamelyik ilyen estélyre, Azt hiszem ezt a „hollywoodi betegség"-et egyszer minden jelentkező megkapja, éppúgy, mint a tengeri betegséget az óceánokon utazók. Ezt már szerződtetésem második hónapjában, vagyis 1955 áprilisában megéreztem és megértettem, amikor az öröm pillanatai elröppentek és mindaz, ami korábban annyira közel volt hozzám — hirtelen távolodni kezdett, és amikor kezdtem megérteni, hogy a filmszakmába sem bejutni nehéz, hanem bentmaradni és ott felemelkedni... Erre a megrázkódtatásra, ami talán minden külső ember számára nyilvánvaló, én nem voltam felkészülve — és ez hónapokra visszavetett... Hazudnék, ha személyemmel kapcsolatban a Paramount stúdióiban keltett bármiféle feltűnésről is beszélnék. Az igazság az, hogy észre sem vettek. Nem hogy nagyobb szerepekre nem hívtak, de a kisebbekben is alig alkalmaztak, és a rendezőket, a nagy világneveket, csak távolból láttam, velünk, úgynevezett „extrák"-kal, egy két mondatot szóló statisztákkal csak a nagylétszámú asszisztencia, vagy rosszabb esetben csupán az egyik segédfelvételvezető foglalkozott. Ügy kezeltek bennünket, mint az állatokat, voltaképp nevünk sem volt: bal egyes, bal hetes, jobb négyes szőke — és más ehhez hasonlók voltunk, akiket nem is rendezni, hanem fegyelmezni és idomítani kellett — míg mindent úgy nem csináltunk, ahogy az a rendező ízlésének megfelelt. Egy ideig áltattam magam: mindenki lent kezdi, majd lépésről lépésre halad előre, — de azután rájöttem, hogy ez mennyire nem igaz. Az extrák között dolgozott velem olyan idősebb statiszta nő is, aki arra volt büszke, hogy szemtanúja volt, amikor Carl Leammle kiválasztotta Mary Pickfordot — és ezzel megkezdődött a filmvásznon a filmsztárok kora. Ez az öreg statiszta képeket is mutatott — amelyeken ő éppen olyan szép és fiatal volt, mint Mary Pickford. Közel ötven esztendeje volt a filmszakmában — de még nem volt film, amelyben négy mondatnál többet bíztak volna ró. — Azt hiszem — mondogatta gyakran — én játszottam a legtöbb amerikai filmben a színészek közül, több mint kilencezer amerikai produkcióban szerepeltem! — Biztos vagyok benne, hogy ez az öreg hölgy nem hazudott, ö valóban kilencezer filmben statisztálhatott már. Szegény, ezt a dicsőséget emlegette, de számomra ez volt a mu-A fürdőmedencéje is szlvalakú. A Rio de Janeiro-i plázson sztárpózban, (1959) Cicával készült reklámfotó, fotómodell korából, 1955-ből mus, mint kisgyermeknek a fekete ember. Mert ezt az öreg nénit mindenki ismerte a filmgyárban, de a nevét senki sem tudta. „Öreg lány", „vén csont“, vagy „nyanya" néven emlegették a stúdiókban. Minden addigi illúzióm összeomlott. Azonnal vissza akartam térni családom körébe és örökre ott akartam hagyni a filmipart. De mihez kezdek? — merült fel bennem a kérdés. Egyelőre kenyerem van. A szerződésem még évekig érvényes ... — Maradtam. De minden újabb film, amelyben statisztálnom kellett, újabb kínt jelentett számomra. folytatjuk — F. Gy. ВДА10М „6-É-7“ — jeligére Sajnáljuk, hogy címét nem írta meg, mert levélben részletesen kitérhettünk volna minden kérdésére. Véleményünk szerint az első intim kapcsolat következményeitől való félelem túlságosan sokat foglalkoztatja. Az említett tüneteket nem a terhesség, hanem egyéb rendellenesség idézi elő. Panaszát mondja el kezelőorvosának, hogy megállapíthassa a diagnózist. Levelében nem írja hány évesek, de feltételezzük, ha már öt éve járnak együtt és szeretik egymást, ha „valami közbe jönne“ összeházasodhatnak. „KISIKLOTT ÉLET“ - jeligére Az édesapja, ahogy leírja szerencsétlen fiatal olvasónk, olyan gyógyíthatatlan betegségben szenved, amellyel nemcsak családját teszi tönkre, de a társadalomnak is árt. Az ilyen személyiségek elkülönítését indokoltan követelik hozzátartozóik. Az erős társadalmi nyomás folytán ez a probléma már realizálás előtt áll, de a jelenlegi helyzet a végérvényes megoldásig — reménytelen. Ezeknek az egyéneknek a családon belüli kegyetlenségei, durvaságai a hatóságokat csak akkor késztetik beavatkozásra, ha a dolog tragédiává fajul. A megróvások, elbocsájtások a munkahelyről vagy a rövid ideig tartó kényszerkezelések, büntetések az ilyen ember bosszúvágyát még jobban felcsigázzák, és ezt ki sínyli meg a legjobban? Természetesen a család. Új típusú elmegyógyintézetek tervei alapján ezek az egyének a jövőben tartós munkaterápiás kezelésben részesülnek,“' sót a tudomány legújabb biokémiai ismeretei szerint radikális beavatkozásra is számítani lehet. Konkréten az ön esetében, édesapja munkaadójának kellett volna az esettel behatóbban foglalkozni. Az elbocsájtás nem volt helyes megoldás. Most csak azt tanácsolhatjuk: ne féljen a botránytól. Ha édesapja fenyegetődzik és verekedik, hívjanak segítséget, hogy tanúik legyenek a bírósági tárgyaláson. A közbiztonsági szervek nyilvános botrány esetében kénytelenek lesznek beavatkozni, és ezzel már egy lépéssel közelebb lesznek családi nyugalmuk eléréséhez. „ŐSZINTE MUNKÁS" - jeligére „Az állami gazdaságban dolgoztam 1956-tól 1970. január 15-ig. Az elmúlt évet tehát végigdolgoztam, prémiumosztásnál mégis egy harmaddal kevesebbet kaptam, mint a munkatársaim. Lehetséges, hogy a munkahely változtatása miatt nem vagyok jogosult a teljes prémiumra?“ Ha az előző évet végigdolgozta, s mindazokat a feladatokat teljesítette, amelyeket a munkatársai, joga lenne annyi prémiumra, mint a többieknek. Hogy miért kapta meg csupán a neki járó összeg kétharmadát, azt elsősorban a helyi vezetőktől kellett volna megkérdeznie, akiknek kötelességük pontos felvilágosítást, indoklást adni. Mi nem ismerjük a helyi föltételeket, lehet, hogy a munkaszerződésben benne van, hogy aki a következő évben megszakítja a munkaviszonyt, nem részesül olyan előnyben, mint a többiek. Ezért azt tanácsoljuk, forduljon kérdésével a helyi vezetőkhöz, akik kötelesek kielégítő felvilágosítást adni.
