Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-05-18 / 20. szám
MÓRICZ ZSIGMOND18&S/xAjßl Barnássárga régi hárászkendó volt Zsuzsikán, az anyja kendője, bátran jött-ment ki s be, kövéren, egészségesen; olyan jó anyányi már, ahogy szélkifútta, mert még gyengebőrű, vaskos kezében vitte kifelé a tojásos kosarat. Az apja ott ült az asztalnál és újságot olvasott, politikát, komolyan, betűről betűre, minden szót, mert lehet most politikát olvasni, kivált, hogy tél is van. Látóüveg nélkül nézte az apró betűket, de olyan messze tartotta a lapot az asztalon, hogy Zsuzsika elnevette magát. — ídesapám meg olyan távul tartja az újságot, iszen úgy nem lássa, hun olvas. Az apjuk felnézett a politikából, nem szólt, de jól megnézte a lányát, aki kedves szemérmességgel futott ki. De még mikor elment is, utána nézett, még mikor az ajtót régen behúzta is maga után. Az újságját is leeresztette s még akkor is csak utána nézett, mikor már az anyjuk jött befelé. Az asszony végigment a szobán, az almáriomfiókhoz nyúlt, hogy betegye a százötven koronát, amit a tizennégy tojásért kapott. Nem állotta, megmutatta az urának az új százkoronást s a még újabb ötvenest. — Pedig el is engedtem neki — mondta éppen olyan kedves mosollyal, mint előbb a lánya — két koronát... Nagyon tudnak rini ezek a nagyságák ... De az ura nem ügyelt, mást forgatott elméjében s az asszonyára rászólt: — Hallod-e. No. S hogy az ember nem sietett, sürgette: — Noo ... Az ember fejjel kifelé intett. — Van ennek valakije? Az anya szíven ütve értette, hogy a lány!... a lány... a szíve bizseregni kezdett titkos érzésektől ... — Nnem. Alig hinném, — habozott — ki vóna? Nem mert még lélegzetet se venni. Aztán kiszakadt belőle. — No. Mondja mán. A férfi az öklét az asztalon hevertette, vontatva szólt: Istvánnal beszéltünk. — Igen! Hallgattak, de az asszony előtt zuborgott a világ. István!... Csak így: István! Sátoros István! A Sátoros-földek ... a régi nagy kőház... a Sátoros Istvánná nagy fekete selyemkendői a templomban ... Nagyon meg volt érzékenyedve a szíve... De baj van... A fiatal István a révész lányával ... nagy szerelem, avval mi lesz? ... Csaknem kibakkantotta. Mégis lebírta magát s míg szót lelne, legalább hallgatott. Beszólt a konyha felől a tojásvevő nagysága: — Isten áldja, Perecesné asszony ... — Kezét csókolom, nagyságám. Megmozdult, de itt maradt. Aztán így csörömpölt. Csakhogy szóljon és takarja a gondolatait. S nem is illik, hogy az anya kínálja a lányát... — Fiatal... Fiatalka ... még nem fordult meg neki a szíve ... Az ember helyeslőén bólintott. Az asszony maga elé nézett; a százötven koronára, amit folyton a kezében tartott, azt fogdosta, simogatta, mint a templomban a vasalt fehérkendőt. — Ha nincsen szeretetje neki... hozzá akkor hogy tudna majd élni vele ... Az apjok összehúzta a szemét. Értette. Ez arra megy ki, hogy úgy beszélik manapság, hogy szerelemházasság ... úgy kell házasságot csinálni... Meg azt is, hogy a fiatal István szerelembajával hogy lehet osztán megbírni. Komolyan, keményen szólt. — Szerelmeskedni? ... A kell a házasságho? ... Nem a kell... Hanem egésség kell, meg két jó család ... Aki szerelembül házasodott, még mind szerencsétlen lett ebbe a faluba. Az asszony nem szólt ellent. — Mi baj lehet itt? Zsuzsika jó gyerek, István meg fajin ember... Mindenik, mint a falat kenyér ... örülni fognak egymásnak, hogy megesmerik egymást... Az István esetére gondolt, a lármás, szilaj, vállalkozó révészgazdáékkal. — Ott is avval fogták meg, a tisztességes emberségivei... De csak nem odavaló... örvendeni fog, ha kivonják abbul a condra, rendetlen, káromkodós házbul Az asszony értette. Hallgattak Ha a szoknya suhog A kovácsműhely a kis falu szélén volt, oz út mellett, hogy a kocsik megállhassanak. Igen nagy udvara volt, mert ide szokták a fiatal csikókat behajtani s a mester értett hozzá, hogy kell őket megszelídíteni, csak a szemükbe nézett és a fülükbe beszélgetett s a legvadabb pusztai csikó is hagyta, hogy a nyerget föltegyék a hátára. A műhely fölött állott a vár fala, óriási nagy kőfal s annak tetejéről a nagybajúszú katonák folyton lekacsintgattak a szép kovácsnéra. De arra hiába kacsintgattak, mert az nem olyan asszony volt: mondták, hogy a mester őt is megbabonázta, mint a vad lovakat, s ha beborozott, annyit el is szokott mondani az asszonyáról, hogy: — Az asszonynak dolgának kell lenni, mert akkor baj van, ha a szoknya suhog. Hát dolga is volt a szép kovácsnénak. Tizenkét emberre kellett főzni, mégpedig jól. Mert a mester fazekastul odavágta egyszer a kozmás ételt. A kovácsné tudta is, hogy ebben van a jó házasság titka. Nem egyszer esett meg, hogy az ura rossz kedvvel ült le a házban vagy a ház előtt a tornácon, sokat dolgozott vagy sokat vesztett, sokat csalódott, hálátlanság érte itt is, ott is. Túlbecsülte az úriembereket s azok még megköszönni is alig köszönték meg, ha megoperálta a szekerüket. Volt hogy olyan lovakat mentett meg a sántaságtól, hogy a király udvarába vihették aztán s nála nélkül bizony csak a bőre ért volna valamit. Ha ilyenkor leült s a lányok a konyrában suttogták, hogy rosszkedvű a kovács, olyankor a felesége csak azt mondta: — Nézzétek csak, ha megvacsorázik. Minden tányér étel után jobbkedvű lesz. S megrázta a vászonszoknyáját: egyet perdült, egyet nevetett s vacsora alatt, míg az urának kezdett elsimulni az arca s kinyílni a virágos kedve, odavágott szemmel a lányok felé. így éltek hét esztendeig, vígan s munkában. Az asszony minden hajnalra kisütötte a kemence kenyeret s a kemence kalácsot, nem volt neki egy szabad napja hét év alatt. Még a szent vasárnapokon is az ő dolga volt ez s csak akkor mehetett a templomba, ha a konyhában már minden készen volt s rotyogott a zsír a tűzön ... Ügy telt el ez az idő, mind egy bit-JMintha nem is hét esztendő lett volna, ebben a (sihenéstelen hajszában múltak a napok s szaporodtak az aranyak. Ez is az asszonyra volt bízva, mert a kovács úgy tartotta, hogy az asszonynak meg kell adni a kincsszerző kutya örömét, hogy az ő selyemszoknyája takarja le idegen szemek előtt a kincset, amelyet pedig ő maga nem élvezhet. Sem a kincset, sem a suhogó selyemszoknyát. Hanem egy este valami furcsa dolog történt. Volt egy új segédje az urának, bizonyos Mujkó nevezetű, feketeszemű, vad gyerek. Volt ez már minden a világon, sokat csavargott, vándorolt s hajdú is volt, haramia is, útszéli fosztogató és udvari muzsikus, szóval valami egészen másfajta ember volt, mint a gazda, aki olyan volt, mint a sziklaszál. De ha a gazda tudott egyet, ez is tudott kettőt, vagy hármat. Ennek az eszén sem jár túl senki s olyan ártatlannak látszott, mint aki a vajaskenyérnél is puhább. Egy este mindenki az asztal mellett ült már, vagy kinek hogy dukált, a saját sarkán ült az eresz alatt s zabálta, amit kapott, csak Mujkó nem volt sehol. — Hol ez oz ember, — mondta a szép kovácsné s körülnézett a műhely felé. Csak úgy futtában, mert hisz ezer dolga volt és nem volt egy pillanatnyi ideje se. san. A Mujkó ott ült a nagy üres műhelyben, magában, egy tőkééi, amelyre a lovak lábát szokták feltenni patkoláskor. — Hát te hol csavarogsz, gyere enni, — kiáltott rá az asszony. Mujkó meg se mozdult. — No, tón a kakas elette a kenyered. Ezzel közelebb ment hozzá s a vállára tette a kezét egy picit s belenézett az arcába, úgy felibe hajolva, hogy nem beteg-e. Hát csak elállott a szeme-szája: az ember sírt. Még a lélekzete is elakadt. — Neked mi a bajod? Mujkó hallgatott. — No, leragadt a nyelved? Bár leragadt volna, — morogta Mujkó. Miért? Kid halt meg? Én ezt nem bírom további — rivalt fel a leT gény, — én ezt nem bírom tovább nézni! — s tele torokból, megdühödve tört ki belőle a szól — Nem bírom tovább nézni I Értse megl Nem bírom, további — Mi a keserűséged? — kérdezte elképedve az asszony. — Ezt a keserűséget: én ezt nem bírom, ha az isten ideszegez, akkor se. Nem ... Hogy egy nemes emberi állat arra legyen kényszerítve, hogy két pokolnak minden igáját ő húzza. Érti?! Az asszony álmában sem gondolta, mire céloz a Mujkó, csak nézett rá egész megbántódva. Annyira agyon vagy verve? — mondta gúnyo— Én? — kiáltotta a Mujkó, — én?!!! Nem magamról beszélek, értse meg. Hiszen mi itt ahányon vagyunk, mind léhűtő naplopó bitangok vagyunk: itt csak egy van, aki halálra van terhelve, jobban meg van rakodva mint egy nyáj öszvér: itt csak egyen
