Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-04-06 / 14. szám

Ною kell mennem onyómhoz, mert be ... Csuda jó kedve van, amint látom. Igazán nem

értem ...

Hallotta odakinn a háziasszony csoszogó lépteit, amint lement a lépcsőn.

„Az anyám ..." Szédülés fogta el. „Az anyám ..

A szeme égett. Erősen meg kellett markolnia a kád két oldalát, h.ogy ki tudjon szállni. Részeg vagyok, gondolta. Részeg I

Végigcsoszogott a halion, szobájába érve az ágyra borult, és fejét a párnába temette. Karját a feje fölé nyújtotta, és megkapaszkodott az ágy rézrúdjalban. Szégyellte magát.

Ahogy arccal a párnára borulva feküdt, vaksötét volt körülötte a világ. Haldoklik az anyja? Nemi Nemi De ő berúgott. A sötétben úgy rémlett, anyja kezét érzi a fején, mint kisfiú korában, és halija a hangját: „Légy okos, Carl. Légy jó fiú. Tartsd magad tisztán. Anyád szeret. Vigyáz rád. Légy jó, és sose felejtsd el, amit anyádtól tanultál."

Aztán a rózsák a maga költötte dalból, körtáncot jártak a fejében a borral, amit megivott; úgy érezte, elárulta anyját, otthonát azzal, hogy rózsákról meg tavaszról énekelt, és kocsiról meg csinos barna lányokról álmodozott, amikor a kabátja zsebében, ott a szék hátán, ott lapul az a sárga távirat.

Ha becsukja a szemét, az ágy megáll. Visszafojtotta a lélegzetét. Mélyebben fúrta fejét a párnába. Mozdulatlanul feküdt. Minden sötét és meleg. Es csend. Hosszú idő múlt el így.

— Mr. Anderson I Hé, Mr, Anderson I

A sötétben valaki a nevén szólította, nagyon meszsziről, aztán valamicskével közelebbről, de még mindig messze; aztán valami távoli ajtón kopogtattak.

— Mr. Anderson I

Most már közelről szólt a hang, erősen, élesen. Az ajtó kinyílt, fény áradt be rajta. Egy kéz rázta meg a vállát. Carl felnyitotta a szemét. Ott állt Mrs. Dyer, sötéten, terebélyesen és rosszallón, meglepetten nézett le rá.

— Be van rúgva. Mr. Anderson?

— Nem én, Mrs. Dyer — válaszolta Carl kábulton, és pislogva nézett fel háziasszonyára, mert szemét vakította a villany, amelyet Mrs, Dyer felkattantott.

— Vidékről keresik telefonon. Mr. Anderson. Keljen föl. Gombolja be a fürdőkabátját. Szaladjon le a hallba a telefonhoz, de gyorsanI Ot perce kiabálok.

Carl gyorsan felült.

— Hány óra?

A háziasszony megállt az ajtóban.

— Már rég megebédeltünk — válaszolta. — Fél hét, hétre járhat.

— Hét óra? — Cárinak elakadt a lélegzete. — Elmulasztottam az autóbusztI

— Melyiket?

— A négyórásat.

Hát azt bizony alaposan elmulasztotta — mondta a háziasszony. — Alkohol és menetrend ellensége egymásnak, fiatalember. — Dohogva levonult, nyitva hagyta Cárinak az ajtót.

A telefoni Carl felpattant. Emelygett, bizonytalanul állt a lábán, összekapta fürdőköpenyét, és lebotorkált a lépcsőn. A telefoni Gyengeség szaladt végig

az erein. A telefon! Megígérte anyjának, hogy nem Iszik. Az anyja azt mondta, hogy az apja... Carl nem emlékezett az apjára. Réges-rég meghalt. Es most az anyja is... egy szó mint száz, hét órakor réges-rég otthon kellett lennie, ott kéne ülnie az ágya mellett, és a kezét fogni, Egy órája otthon lehetne. Most meg az édesanyja ... ki tudja ...

Felvette a kagylót. Hangja az ijedségtől rekedten, érdesen szólt:

— Halló... Igen, én vagyok, Carl... Igen, Mrs. Rossiter... — Carl, aranyom, vártunk a hatórás busszal. A férjem elibéd ment a kocsival, hogy fölvegyen, azt gondoltuk, úgy hamarább Ide érsz. Carl, aranyom.

— Tessék, Mrs. Rossiterl Az anyád .,.

Tessék. Mrs. Rossiter?

— Anyád meghalt. Éppen most. Ügy gondoltam, jobb, ha megtudod, hátha még .nem Indultál el. Úgy gondoltam, talán ...

Carl egy pillanatig nem hallotta, mit mond Mrs. Rossiter a telefonba. Aztán annyit értett, hogy valamit kérdez, és most megismétli a kérdést.

— Jerry fölmehetne érted Chicagóba, és lehozhatna kocsin még ma este. Akarod, hogy fölmenjen érted, minthogy holnap reggelig nincs autóbusz?

— Ha megkérhetném, Mrs, Rossiter.,. Vagy nemi Inkább mégseI Egy-két dolgot még el kell Intéznem, mielőtt hazamegyek. A bankba Is be kell néznem. Föltétlenül. De holnap reggel az első busszal lemegyek. Az elsővel Mrs. Rossiterl Korán reggel otthon leszek.

— Szomszédaid vagyunk és barátaid, Carl. Ugye tudod, ez is a te otthonod, gyere egyenest hozzánk.

— Igen, tudom, Mrs. Rossiter. Köszönöm. Oda megyek.

Felrohant a lépcsőn, magára kapta a ruháit. El kell mennie, ki, ki az utcáról Teste égett. A torka kiszáradt. Felkapta a borosüveget és elolvasta a címkéket. Jó bori Csúszik, melegíti a torkát. Csak gyorsan, mielőtt a háziasszony észreveszi. Gyorsan I Mrs. Dyers nem értené meg, miért siet. Vajon egyedül halt-e meg? Gyorsan magára kapta a kabátját, és leszóguldott a lépcsőn. Odakinn sötét volt. Az utcai lámpák sötétebben világítottak, mint máskor. Vajon egyedül halt-e meg? Az utcasarkon kocsma volt, ablaka homályosan sárgállott. Carl sosem járt még benne, de most bement. Most már ihat, amennyit akar. Egyedül, otthon egyedüli Vajon egyedül halt-e meg?

A kocsma rideg volt, barátságtalan, mint egy pajta. A wurlitzer rekedt hangú slágert játszott. A masina mellett barna bőrű nő álldogált, és magában dúdolta a dalt; haja sötéten göndörödött elő kicsiny fehér sapkája alól.

Carl a bárpulthoz lépett. A csapos végighúzta törlőrongyát a pulton az új kuncsaft előtt.

— Mi lesz? — kérdezte.

— Adjon valami italt — mondta Cári.

— Whisky jó lesz?

Jó.

Nem rendelne kettőt? — kérdezte a göndörhajú nő.

a

nő.

Dehogy-nem, Két whiskyt kérek — mondta Carl. Mi lelte? Hisz rázza a hideg I — kiáltott fel

— Fázom — válaszolta Carl.

— Ittál? — kérdezte a nő közelebb lépve. — De nem olyan a szagod, mintha whiskyt ittál volna.

— Nem is azt ittam — válaszolta Carl. — Hanem

bort.

Úgy, szóval kevered az italt, mi? Nem bánomI De ha ez a borral kevert whisky megárt neked, öcsikém, akkor haza kell vigyelek magamhoz.

— Haza? — kérdezte Carl.

— Haza bizony, haza, hozzám. Te meg én, egyedül, hazamegyünk. — Es átkarolta Carl vállát.

— Haza? — Ismételte Carl.

— Haza hát, öcsikém I Haza, énhozzám.

— Haza? — akarta volna Ismételni Carl, de hangja elcsuklott, zokogás rázta meg az egész testét. Feje előrebukott a bárpultra, a karjára. Sírt. A csapos meg a nő hüledezve nézték.

Aztán a nő megszólalt, szelíden, gyengéden:

— Részeg vagy, fiacskám I Gyere no, szedd össze magad. Hazaviszlek. Nem is magamhoz, hanem tehozzád, ha igazán haza akarsz menni.

Szőllösy Klára fordítása

Katharine Susannah Prichard

rövid, fehér fogai közt tartott, és elégedetten pöfékelni kezdett.

Rose arca pedig egyre komorabb és sötétebb lett. A vékony, fülsértő nyöszörgés most is ott szivárgott a melle táján.

Leakasztotta nyakából a rongy általvetőt, a kisbabát a karjára vette, és odanyomkodta neki petyhüdt mellét. Lassan léptetett tovább, lova kényesen válogatta az utat az egyenetlen, köves talajon.

Nehéz nap volt. Az asszonyok pirkadattól együtt dolgoztak az emberekkel. Hogy minél előbb kezdhessenek, éjszakára a Nyedee forrásnál táboroznak le, s aztán a reggeli órákat nyeregben töltötték, a vadon kószáló teheneket, borjakat és tinókat terelték össze a ritkás erdővel borított dombokon, majd lehajtották őket a patak melletti karámokhoz, ahol John Gray különválasztotta a kövéreket, s miután az öreg Jimmyt meg néhány fiút hátrahagyott, hogy a fiatalját lebélyegezzék, és a visszamaradt tehenekkel együtt hátrahajtsák a dombok közé, 6 maga a meekhatarrai vásárra szánt csordát állított öszsze, s indította útnak. Az ökrök vadak voltak, mint a csikók. Egész nap vigyázni kellett őket. És az a mellére

tapadó, vinnyogó kis batyu egész idő alatt akadályozta Rose-t a mozgásban.

A bennszülött asszonyok mindennél jobban szerették a terelést, amikor kedvükre vágtathattak az állatok után. Fürgébbek voltak, mint a férfiak, a nyomkeresésben is jobbak, újabban mégis ritkábban adódott, hogy részt vehettek benne.

Amióta John Gray megházasodott, s asszony került a Murndoomajorba, bőven talált mosni, súrolni valót, söprögetést a számukra, nem szívesen látta, hogy az asszonynép jár az állatok után. De kevés volt a férfikéz a háznál. A gazda meg is mondta, hogy a Nyedee környékének felhajtásában szüksége van Rose-re és Minnire. A gyereksírás meg egész nap csak ingerelte Rose-t. Bármerre mozdult is, a testéhez kötött poronty folyton-folyvást a fülébe nyüszített lovaglás közben.

— A poronty az oka mindennek. Miatta nem sikerült semmi — dühöngött Rose. — A férfiak kiröhögték. Az embere, Wongana mindenki előtt lepiszkolta, azt mondta, kelekótya, mint egy fészkevesztett tyúk. A gazda meg legorombította, és hazazavarta, mint egy taknyos gyereket.

Minni bezzeg a dohányról fecseg, ami kijár neki, meg az új ruháról. Vele elégedett lesz Wongana! És ez a síró, nyöszörgő kis jószág. Csak sír és sír, rágja üres mellét, tekereg előtte, és egyre csak vinnyog, nyöszörög.

Rose iszonyatosan sikoltott tehetetlenségében. örült düh rohant át a testén, ahogyan nagy esők után a víz zuhog le a száraz patakmedreken. Letépte melléről a babát, és messzire hajította magától, le a földre. Reccsenés hallatszott, mint megroppanó gallyé.

Minni félrekapta a fejét. — Jaj — nyögte, s szemei kerekre tágultak. De Rose csak lovagolt tovább. A távolba meredt, a rózsaszínben égő pusztába s a dombsor felé, amelynek kékje már tintasűrűvé sötétedett.

Mire a két asszony a majorba ért, a sötétség mindent beborított, csak a csillagos ég fénylett. Minni mondta meg John feleségének, amit a férfi üzent, hogy csak újholdkor, úgy két hét múlva jön haza.

Grayné, vagy ahogy a bennszülöttek szólították, a gazdasszony nem tudta elgondolni, mi ütött az asszonyokba, hogy olyan szótlanok és búvalbéleltek. Rose sötét képpel, mogorván térült-fordult a konyhában,

s riadtan kapta el róla a tekintetét, ha a szemük összetalálkozott. Szívesen kifaggatta volna őket a dolgokról, hogy szépek-e az állatok, meg hogy mennyit hajtanak el, van-e sok kisborjú, de látta, hogy most úgyis hiába kérdezné őket.

Csak miután kenyeret, lekvárt, egyegy jókora szelet sózott marhahúst adott nekik, meg jó erős teát töltött csajkáikba, cukrot tett kiürült pléhdobozaikba, és megindultak kifelé, a feketék táborába, akkor lepődött meg, hogy Rose-t a baba nélkül látja.

— Te, Rose — szólt utána. — Hol a kicsi?

Rose már kisurrant az éjszakába. Minni ijedten sandított vissza, aztán eltűnt ő is.

Hajnalban, amikor távoli jajveszékelés törte meg a csendet, Grayné először azt hitte, valaki megint a patakba fulladt a táborbeliek közül. De aztán eszébe villant Rose. Milyen furcsa volt az este, amikor a gyerekről kérdezte.

Most már tudta, a poronty halt meg. Rose jajong a hajnali csendben, kövekkel véresre tépve testét, ő sikoltozik tébolyult gyászában.

Bálint László fordítása