Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-03-30 / 13. szám
LACO NOVOMESKY Azt hiszern, ez a béke Azt hiszem: a tiszta, kristálytiszta levegő, jó ivóvíz a kutakban, lónak, baromnak, embernek élvezhető; eleven föld, mely ott piheg a vakondban, a gilisztában, a magban. a gabona táperejében meg a „Zöldség-Gyümölcs" kirakatban, és nem utolsósorban: béke porainkra — nekünk s mindenkinek S ha valaki úgy vélné, hogy ez kevés, ami persze ámítás és tévedés, , és titkon a rombadőlt városra gondol, a városra a város mellett, romvárosok gyülekezetében, mik holtukon túl szülik meg a halálnak újszülötteiket, .s ők úgy lebegnek fölfelé a radioaktivitásban, mint jézus harmadnapon, és lefelé is, lefelé, mint mindén kiátkozás s küzdelem minden különbözőnek, mit megismert az ember, hacsak nem rókák,* farkasok és az ég madarai által egyesült a téren túl az egyetemes semmivel ha valakinek mégis ily látomása támad, hogy a víz, a levegő és a föld túl kevés, legyen hát valami még .., Mondjuk, a fuksziák, a fuksziák az ablakban, e lassan hervadók, meg a tej, ha van belőle bőven s nem vizezik fel, és az újság, ha meg nem rémit; s éji gondnak csak annyi, hogy megjön-e még az a kölyök éjfél előtt a moziból, hisz megint itthon feledte a kulcsot a mafla; és viharos esték, igen kiáltok értük, viharos esték a téglagyári mezőn, hol a mi ügyünkről folyik a szó s a szervezet dolgairól; és kurta csevegés a bécsiekkel: náluk mi újság, és mi tetszett nekik a víkenden minálunk; és megegyezni velük, mondjuk, abban, hogy minden lány odaát, náluk is biztosan hübsch és wunderbar, És ha még ez se lenne bőven elegendő, hadd mutassam fel egy emlékem, csak egy percre egy emlék-képem, egy vasárnap emlékeképpen: a fekete bölcsészlányt, ki Amerikából jött — alighanem Kubából — s a mieink ovális gyűrűjében állt; jaj, micsoda ricsaj volt, mert mindenkinek, csa-csa-csa, mindenkinek szörnyen tetszett a csa-csa-csa . És ha még ez is túl természetesnek látszanék, mint az egészségesnek az egészség, mint az, hogy nappal jön az éjre (ez a hasonlat nem idevaló), mi az ördögnek jutott az eszembe, mért társulnak a szörnyű képzet-társítások e vers gondolatával, mely a sorok közt lappang És ha már természetes volna minden, kint hagynánk a csehszlovák—szovjet barátság heteit s hónapjait ünneplő lobogókat a házakon, a zászlórudakon, az erkélyeken és a lojális ablakpárkányokon, akkor is, ha az USA elnöke jönne látogatóba. Itt nem lőnék le, nyugodt lehet, asszonyom! Sőt verset mondana az elnök kisleánya, s a közepén ki tudja miért? — belesülne szegény. S ha már ebben se lenne semmi különös, akkor mi lenne? Azt hiszem, akkor lenne béke. Teljesen tiszta, kristálytiszta levegő, sehol egyetlen kép az égen, csak dolgos hétköznapok képtelen füst-ábrái; s éjszakák után nappalok, és semmi félelem, s az ember minden sóhaja s lélegzetvétele egy szép korért, mely végképp egyszerű lesz, s az a szép kor szelíden szól majd, de ráordít az ostobára, és az orra előtt, az asztalon ver rá a földgömb asztalára: az emberi nagy küzdelmek kora jött el! Garai Gábor fordítása Július Fucik ШЦСТ. élőknek (Részlet) Egyet kérek: ti, akik majd túlélitek ezt a korszakot, ne felejtsétek. Ne felejtsétek sem a jókat, sem a rosszakat. Gyűjtsetek gondosan tanúbizonyságokat azokról, akik magukért és értetek elestek. Egy szép napon a ma múlttá válik. Beszélni fognak róla, mint nagy időről, beszélni fognak névtelen hőseiről, akik történelmet csináltak. Szeretném, ha tudnátok, hogy a hősök nem voltak névtelenek. Hogy emberek voltak, névvel, arccal, vágyakkal és reményekkel. És köztük a legutolsó fájdalma sem volt kisebb az első áldozaténál, akinek nevét majd megőrzik. Szeretném, ha valamennyien közel éreznétek őket magatokhoz, mint ismerős embereket, rokonokat, mint saját magatokat. </> О •Ö c D N J) 5 C О Я s a> N V) < > —I CL —> ÜLI CL Q z < ^ emjon Alekszandrovicsot valami nem hagyta nyugton azon az estén. Társaival már napnyugtakor visszavonult a sarjerdőből a sűrű fenyvesbe, elsőnek telepedett le az erdő szélén, tarkójára tolta a sapkáját és kezefejével megtörülte izzadt homlokát. — Az ördög vigye, — fújt egy nagyot és rosszkedvűen köpött egyet. A többiek szótlanul nézték. Nem Ilyennek ismerték. Szemjon Alekszandrovlcs sohasem látszott nyugtalannak, keveset beszélt, de magvason, mozdulatai inkább lassúak, megfontoltak voltak, nem pedig sietősek, arca sohasem tükrözött aggodalmat vagy bizonytalanságot. Most meg szaporán lépked, hevesen gesztikulál, sebesen beszél, minden mozdulata nyugtalanságot sugároz, ahogy leül a fatönkre. Az emberek letelepedtek mellette, néhányon megálltak körülötte, az esti szürkületben Szemjon komoly, de eleven csillogású szemét keresték. Tudták mind, hogy komoly a helyzetük, résen kell lenniük. A németek már Felsőbocánál állnak, előőrseik egyre beliebb nyomulnak a szűk völgyekbe. Vagy egy órája hírt kaptak a Szentiváni völgyből, attól lett ilyen nyugtalan Szemjon. Rossz hír volt. Itt az ördög Lakodalmán tizennyolcán állnak, minden idegszálukkal harcolni akarnak a németek ellen, hogy feltartóztassák őket, ne engedjék tovább, de úgy látszik, hiába van bennük elkeseredett, dühös harci elszántság. Alighanem ez furdalja Szemjont is, mert más biztosan nem nyugtalanítaná. Lefelé pillantott, a Csertovica nyergére; az út homályosan fehérlett a sűrűsödő alkonyatban. Nézte, nem jár-e rajta valaki, de nem látott senkit. Odalentről néha puskalövés hallatszott, később felugatott egy gépfegyver. A visszhang élesen, ropogva futott végig a hegyek közt. — A baloldali leitőről már három órája semmit se hallani, — dörmögte valaki mögötte. Szemjon Alekszandrovics nem válaszolt. Felállt, hümmögött, töprengett. Ekkor azonban balfelől, a Laposról kattogni kezdtek a gépfegyverek; mind nyáján arrafelé fordultak. Hát mégis még ott vannak a mieink. Szemjon nyomban kiadta a párán csőt. Tüstént fel kell venni a kapcsola tot a katonákkal. Jómagam hat ember rel Benvuska felé indultam, ott kell még lennie Pjotr Konsztantvinovlcsnak a par tlzánjaival. Idejében értesíteni kell őket ki tudja, eljutottak-e hozzájuk a leg újabb hírek. Feltámadt a hideg októberi szé Nemsokára már hozta is az első köd cafatokat, amelyek egyre sűrűsödtek összeálltak és beburkolták a fenyve hegyoldalt. Aprószemes eső hullott be lőlük, csiklandozta az óvatosan lépkedő partizánok arcát. Szótlanul haladtak a fenyvesben, az enyhén lejtő hegyoldalon Benyuska felé. A ködlepte erdőben majdnem teljesen sötét volt már. Csak elmosódottan lehetett látni az alakok körvonalait, amint törtettek a ködben, néha tompán reccsent bakancsuk alatt egy-egy száraz gally. Balfelől, nem is messze, puskalövés dörrent, visszhangja hosszan rezgett a csendes estében, mint sebzett vad halálos üvöltése. A hat ember hirtelen megállt. Feszülten hallgatóztak. De a zaj elenyészett a fenyőfák zúgásában. Újra elindultak. — Valami mamlasz lehet, — dünynyögte egyikük, de senki sem válaszolt. Alig tettek néhány lépést, újabb lövés dörrent, nyomában két kurta géppisztoly-sorozat. A hat ember ismét megállt s máris visszavonult egy vastag derekú fenyőfa mögé, szinte beleolvadtak a fa törzsébe. — Itt valami nincs rendben — suttogta Szemjon Alekszandrovics —, odalenn az előőrsök vagy megszöktek, vagy pedig a németek ügyesen megkerülték őket. Minél előbb el kell jutnunk Pjotrhoz. Ne lőjetek I Pojgyom! A hat ember megindult, de most más irányban, a hegyoldal mentén. Ekkor azonban sietős lépteket hallottak maguk mögött, a nyirkos földön bakancs puffant tompán, valaki siet utánuk. Géppisztollyal a kézben megálltak, arrafelé lestek, ahonnan a lépéseket hallották. Nemsokára már észre is vették a nyomukban törtető alakot. Egyedül volt. — Jelszó! — szólt rá halkan Szemjon Alekszandrovics. Az ismeretlen helyesen válaszolt. — A mi emberünk, — suttogta a szeplős Ondris a Szepességből. Már oda is ért hozzájuk Tyapák tizedes az osztagukból, a másik csoporttal az Ördög Lakodalmán kellett volna maradnia és lihegve jelentette, hogy egy erős német csapat nyomul elő fölfelé a völgyben. A katonai egység, amelynek odalenn megerősített, biztos állása volt, visszavonult anélkül, hogy a többieket értesítette volna. Szemjon szemét nem lehetett látni, de mind tudták, hogy izzik a haragtól. Csak hosszabb idő múlva szólalt meg: — A többiekkel mi van? — Jönnek utánunk, másfelé visszavonulni nem lehet, legalábbis ilyen gyönge, kis csoportnak — jelentette Tyapák tizedes. — Értesíteni kell minden emberünket, hogy vonuljanak vissza, mert még valamennyiünket bekerítenek — jelentette ki Szemjon Alekszandrovics —, ez azonban azt jelenti, hogy reggelig helyt kell állnunk, meg kell akadályoznunk, hogy bezáruljon a kör. Akik a túloldalon állnak, a Létrás körül, ereszkedjenek le Kenderesre. Mi azalatt Pjotrék visszavonulását fedezzük, nekik is tüstént hírt kell adni. Pár pillanat múlva a fiatal árvái legény, Jozsó sietett Pjotrhoz, boldogan, hogy ilyen fontos feladatot bíztak rá. A túlsó oldalra, a Laposra meg a Létrósra Tyapák tizedes ment. Ereszkedett is már lefelé a hegyoldalban, néhány lépés után elnyelte a sötét. — Mihelyt megérkeznek a többiek, mind a tizenketten, úgy kell elhelyezkednünk, hogy a rajvonalunk a nyeregtől balra lefelé húzódjon a hegyoldalban, mert több mint valószínű, hogy a németek nemcsak egy Irányból közelednek. Egyelőre várjunk Itt.
