Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-03-23 / 12. szám

TAMÁSI ÁRON

K

I

K

E

L

E

T

Két cinege röppen és rászáll a zöld pattanásos kicsi szilvafára, mely a falusi tornáccal szemben vékonyan álldogál.

— Látod azt az embert? — kérdi az egyik cinege.

— Hol? — pattan a másik.

Már látják János urat mind a ketten, nevetgélve pattan rá a szemük, és pattan le róla; s ugrándozva örömükben, hogy jaj de mulatságos egy ilyen ember. Egy ilyen nyugdíjas fináncőrmester, akinek kalapja is van, ruhája is van s a ruhája felett még zöld köpönyegje isi

— Kicsi kicsit éri — mondja a pajkosabb cinege, mire a másik odarebben a tornác fájára, és János úrnak sűrűn integet a kicsi zöld fejével, amelyik olyan, mint egy jókedvű húsvéti rügy. Aztán villanva ugrik egy fordulatot, s mint valami páratlan vitéz, gyorsan és pajkosan hívogatja a társát;

— Ide gyere! Ide gyere!

így tavasz elején korán van még szót fogadni a cinegének, így hát játszi és pazarló vonalakban kifelé iramlik a kerti fák közé; s bár János úr is zöld és óriási, a hívogató kicsi hős Is otthagyja rögtön, és a másik után villan, mint egy zöld puskagolyó.

— Hö ... hö ... — buggyan ki János úr, ahogy elveszti szeme elől a cinegéket, majd kalapját jobban a szemébe húzza, mert a nyugvó nap már éppen a kerítés tetejére ült véle szemben, s onnét önti fényét hatvanhét esztendős szemébe. Kicsit szomorkásán mosolyog János úr a lehúzott kalap alatt, mert eszébe jut a régi bátor és napba tekintő élet, amikor fényen és lányszemeken úgy rebbent keresztül a szeme, mint a tavaszi cinege.

Reginára emlékszik leginkább, amikor ilyen szomorkásán mosolyog. S utána még alább húzza szeme előtt a kalapot, nehogy elröpüljön a könny, ha kiesik szeméből.

Sóhajt és összébb vonja két válla fölött a zöld köpönyeget.

S akkor megszólal, mint a jó csengettyű, a tornác alatt valaki:

— Mért nem énekel, János úr?

Megnyúlik ültéből az öreg, és kemény

nyakán hallgatásra ereszti megérett fejét, mint egy öreg szarvas.

— Te vagy, Gáspár? — kérdi.

— Csak én — mondja Gáspár, ki már minden mozdulatban úgy érti János urat, mint a kicsi kakas a nagy tollahullatót.

— Ide gyere! — szól az öreg, ahogy az előbb hallá a cinegétől. Felet fordult a széken, hogy szembetalálja majd jöttében a kicsi szolgát, a kalapját is rendesre igazítja és úgy várja.

Gáspár feljön a tornácra, elejébe áll az öregnek, és azt mondja:

— Tessék parancsolnil

János úr ráfekteti puhán a szemét, és így szól:

— Vetted-e észre, hogy megjött a

tavasz?

— Igen — feleli Gáspár.

S miből?

— Én abból, hogy unalmas egyedül, mint valamikor Adómnak.

Elneveti magát az öreg, mert mindössze tizenhat esztendős Gáspár, s furcsán talál neki Adámot emlegetni. Mégsem feddi meg, hanem a maga hasznára fordítja a szót, vagyis azt mondja:

— Regina nénédről mit tudsz?

Gáspár leveszi a kalapot, a fejét

megvakarja, és kinéz a pattanó szilvafák felé, mert ilyen nevezeteset, mint most János úr, még a király is igen ritkán ejt ki a száján. Negyedik esztendeje szolgálja az öreget, de Regina néninek a nevét még soha ki nem mondta, pedig ez a név ott lógott a fejük

felett, s nem lehetett tudni, hogy mikor szakad rójuk.

No, most rájuk szakadt!

— Él s virágzik — feleli Gáspár.

— S egyebet tudsz-e róla?

Gáspár tud, de előbb elevenen kéne

őt megnyúzni, hogy azt kimondja.

— Egyébben nem vagyok jártas mondja.

János úr visszafordul a szilvafák felé, nézi a kerítés tetejét, majd nagy későre kiejti borzasztó titkát:

— Azt beszélik, hogy boszorkány.

Mi nem beszéljük — mondja Gáspár.

János úr olyan hirtelen fordul vissza, mintha koros idejét nem venné komolyan.

S más csakugyan beszéli?

Igen, akinek annyi esze van.

S te hiszed-e?

— Én nem — mondja Gáspár —, mert nekem sok egyéb hinnlvalóm van.

Már kezdett vala megnyugodni János úr, de ezzel az utolsó hozzáfűzéssel ismét megzavarta Gáspár. S mit tehetne egyebet, a kalapot ismét a szemébe húzta, s legbelül a mélyben különös dühösséget érez; valami olyan dühösséget. mely egy hirtelen fordulattal emésztő haragba csaphat, de egy másik hirtelen fordulattal lobogó szerelembe. Jobb kezén tenyerébe görbülnek az ujjak, mint a ragadozó bagolynak, s Gáspár ezt látja.

S akkor, mint hirtelen világosság, egyszerre eszébe jut, hogy éppen nagyhét közepén vannak, csütörtökön estefelé. S másnap éppen nagypéntek következik, amelynek világi nevezetessége is vanl

Akkor lesik meg, vecsernye alatt, hogy ki igazán boszorkány.

Odalépik Gáspár a tornác fájához, fontoskodva vigyázkodik az udvaron, majd mellékesen elejti:

— Ha nem sajnálnánk egy kicsi fáradtságot, holnap meg tudnánk bizonyosodni róla.

János úr ültében előrebillen.

Holnap?

— Ohüm — mondja Gáspár.

Azzal megfordul, és nagy szakértelemmel elmagyarázza, hogy kicsi fakanalat kell csinálni, azt bé kell pirosra festeni, s azután az öble közepén ki kell fúrni. Amikor ez megvan, s a nagypénteki vecsernye ideje is eljön, az illető ember a piros fakanalat szépen a zsebébe dugja, elmegy a vecsernyére, s ott aztán előveszi a piros kicsi fegyvert, és a likján keresztül megleskelődi az embereket. Aki boszorkány, annak a feje hátrafelé pattan, amikor rátekintenek a likon; a többiek pedig ülnek, mint piros fakanál nélkül rendesen.

Mire Gáspár előadja a tudományt, János úrnak kétszer akkora a szeme, mint rendesen lenni szokott. Szólani sem tud sokáig, de aztán pattan egyet, mint valódi finánc korában, s kurtán és parancsban adja ki:

— Estére készen legyen a fakanál!

Gáspárnak pattan egyet a tavaszi

esze, s hamar a tudományhoz csapja, amit hirtelen gondol.

— Az illetőnek kell csinálni! mondja.

János úr összehúzza a szemét, egy kicsit gondolkodik, majd elrendeli Gáspárnak, hogy alkalmas fát és szerszámokat kerítsen rögtön. Ahogy a percek múlnak, az öreg nyugdíjas csodálatos módon Gáspárhoz fiatalodik, a fiú pedig oda-öregszik János úrhoz.

Virit még a nap, és éjszakára illatosítja magát a föld. S mire alkonyodik, és a hajnalcsillag árnyakat lát, már festi János úr vérpirosra a fakanalat, és a közepén csillogó öreg szemének alkalmas likat fúr. Nehezen alszik egész éjjel, és forrósága van, mintha sütné a tűz. Gáspár tervekkel tűzdeli teli a piros fakanalat, mintha a tavaszi csillagok alatt a babonás szerszám rügyeket és virágokat hajtana.

Egyformán és alig várják, hogy jöjjön másnap a vecsernye ideje.

S akkor János úr visszabátorodik fiatalkorába, vitéz őrmesternek öltözik, s mint hajdanában a biztos és félelmetes fegyverrel, úgy indul meg most is a virító kicsi fakanállal.

Gáspár otthon marad, kiül a tornácra, s mint a buborékot, kuncogva eregeti a perceket. Amikor végre lépéseket hall, forrón és nyugtalanul kezd pihegni a szíve, mint a csirke, ha burkát akarja repeszteni. De kormányozza magát, s úgy tesz, mintha ő is hatvanhét esztendős nyugdíjas volna. Csak amikor feljön lassan a tornácra az öreg, akkor fordul feléje, és kérdi meg nyugodalmasan a székből:

— No, mit mondott a fakanál?

János úr előhúzza zsebéből a piros

kicsi fegyvert, a tornácon keresztül kiveti az udvarra, és így szól:

— Igazat beszélnek. *

Erre feláll Gáspár is, aggodalom és rettenet látszik rajta, majd így sóhajt egy nagyot:

(>./ fÍf , •

/

HINTA

Zsuzsa ezen a délelőttön is alaposan nekiszalajtóttá a kocsit. Már jó félórája rohantunk, könnyű nyár eleji kirándulás volt.

— Mi a vadrózsa francia neve?

Eglantine.

— Gyönyörű. Akkor megállunk. Emlékeztem, hogy ilyen szép neve van.

Csikorogva fékezett, a boldogan iramodó kocsi majdnem bukfencet vetett meglepetésében.

Az út mellett vadrózsabokor állt. Néhány lépésnyire tőle egy egészen szegény sorsú, gödrös dűlőút ágazott el a névtelen dombhátra.

— Most szépen felmegyünk a hegyre. Lepihenünk.

Ez a nagy lelkesedés azt jelentette, hogy Zsuzsa már fáradt, unja a vezetést, a fűbe akar heveredni, cigarettára gyújtani.

Nem értek az autókhoz, de Zsuzsa se értett sokkal többet a titkaikból; úgy bánt a kocsijával, mint egy okos, ragaszkodó szemű, hűvös orrát magasra emelő kutyával. Néha megsimogatta, becézte, tenyere ilyenkor csupa szeretet és szakszerűtlenség volt. És ez a remek kocsi úgy is viselkedett, akár egy hűséges, derék állat. Körülbelül minden nagyobb bajtól megvédte úrnőjét.

Két nagy huppanás, lekerültünk a sima, vörös salakos útról. Zsuzsa nevetve dőlt nekem, előbbre csúszik az ülésen, fejét vállamnak támasztja. Nyaktörő imbolygással kúszunk felfelé.

Hol jártunk? Nem tudom...

Átfogtam Zsuzsa vállát, és ö nem akart kiszállni. Kis híja, hogy nekivezette a kocsit egy düledező kőkerítésnek.

— Jaj!... — hódolt meg végül a tényeknek.

Odamentem a kőfalhoz, egy helyütt egészen

beomlott. Egyetlen lépéssel átjutottam rajta. Csüggedt, öreg gyümölcsöskert fogadott; azonnal a sarokban olyan lógó ágú almafák, mint vén emberek arcán a véknyas, lecsüngő bajusz. Azután elvadult ribizkebokrok, halomban kékvirágú csalán. Két gyík sütkérezett a forró köveken. Csak Zsuzsa közeledő, barna antilopcipőjére villantak el sebesen.

— Te... — mondta Zsuzsa. Ezek még a tegeződés lázas, szép hónapjai voltak. — Tudod-e, hogy szép ...

Ő is belépett. Kis elfogódottsággal karomra tette kezét.

— Nézd! — csapott fel hirtelen a hangja, ahogyan a fecskék szoktak magasabbra vágni. — Hinta!...

Zsuzsa egyszeriben otthon érezte magát. Már az esőbarnította, széles ülésdeszkát próbálgatta, hirtelen ráült, átfogta az egyik kötelet, erősen, feszesen magához szorította. Azután cigarettát kért. S ahogy ott ült, és frissen csillogó szemmel, feszesebbre húzott izmokkal meg-meglengette magát, cigarettája füstje kékebben porlott szélt az öreg kert páráiban, mint az enyém. p.

— Magasabbra!

— vezényelt Zsuzsa.

Háta mögé álltam, átfogtam vállát, a váll ismerős forrósága engedelmesen átlüktetett a tenyerembe. De ha most megcsókolom, idegent csókolok meg. Zsuzsa már a levegőé volt, az iramodásé, a következő pillanat halk sikolyáé; egy másik férfi karjaiban nem lehetett volna távolabb tőlem. Kesernyés ízzel jó messzire löktem el.

Térdén fellebbent a szoknya, áttetsző harisnyáján — mint a gyík — felsurrant a fény; ahogy visszafelé, majd újra előrezuhant, kezét úgy tartotta a kötélen, mint két mereven lebbenő szárnyat ... Egy Nerval-novellában most emelkedik a földtől; mint kósza láng — egy zöldbe borult facsúcs koronájára libben.

Ki tudná pontosan megvonni a határt, mikor fordul guignolba egy nyárialma pirosságú hétköznap? Már ez is guignol volt. Zsuzsa egy idegen kertben hintázik, nem tudjuk, hol vagyunk, átmásztunk egy kerítésen, és féltékeny vagyok arra az asszonyra, aki szeret. Lakik itt egyáltalán valaki? All a kert túlsó végén valami házféle? Nem kapjuk-e oldalunkba egy csősz goromba szitkait?

Harmadik cigarettámat szívtam, kissé szédülten a téglavörös, surranó ruhától, mélyen alatta egy szív kalimpál sebesen, jobbra-balra dobálja a vért, édes-sós ízét hónapok óta az ínyemen hordom. A fűbe nehezedve, percek óta nem is néztem Zsuzsát, amikor egyszerre megérintett a legkülönösebb nesz: a hinta állt. Ereztem, hogy Zsuzsa a földre került. Hirtelen megfordultam, soha ilyen ijedt gyerekvonások rémületében nem láttam az arcát.

A fűben feküdt ő is. Hangtalanul bukhatott előre. Mennyire, ismertem: még a leheletnyi „jaj“-t is elharapta; azt erőszakolta, hogy vala-