Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-03-16 / 11. szám
szú hadjáratot folytatott volna, hogy Pétert ne vegyék fel. — Rendező lesz, mint az apja. — És mert a másik hallgatott, bevágta. — Vagy színész. — A kertészeti főiskoláról ritkán kerülnek ki színészek. Ezt mondta a rendező. Zsámboky széttárta a karját. Egy hosszú hajú fiatalember súgott valamit a rendezőnek. Az bosszúsan legyintett. — Nem kell, hogy felálljon. Miért álljon fel? — Ha úgy gondoljátok... — Zsámboky felemelkedett. — Dehogy gondoljuk! Miért ácsorognál az asztalnál ? Mondjuk, járkálok egy kicsit. Ugyan! Zsámboky visszaült. Megint csak azt a kezel látta. A kéz útját a takarón. Hogy ismerte a takaró gyűrődéseit! Olykor mégis, mintha eltévedett volna. Igen, Zsámboky néha úgy érezte, hogy az aszszony keze nem tudja folytatni az útját. Egyszerűen elakadt. Fölötte fenyegető takaróhegyek. Az út pedig valahogy megcsúszott, eltűnt. A lekvárosüveg. Hogy kerül az a félig lekvárosüveg az ágyba? A bejárónő adta oda? És aztán ottfelejtette? Az biztos, hogy az üveg valósággal foglyul ejtette azt a kezet. Felcsúszott a csuklóig. Zách az ágy fölé hajolt. Elszántan, és mégis gyengéden forgatta az üveget. Szűknyakú üveg, lehetetlenül szűknyakú. — Lekvárosüvegben még nem is láttam ilyet. — Zsámboky az ágy mellett állt. Valahogy szeretett volna segíteni. De erre csak később került sor, amikor az asszony keze kiszabadult. — Légy szíves, nedvesítsd be ezt a szivacsot — mondta Zách —, és ha törülközőt is hoznál... Zsámboky benedvesített egy szivacsot, törülközőt is hozott. Görcsösen széttáruló ujjak fogadták. Mintha apró, kis sebek borították volna ezeket az ujjakat. Az asszony szeme kitágult, félelmetesen megnőtt. Csak nézte, hogy dolgozik Zách a szivaccsal. Hogy megy végig az egyik ujjon, hogy siklik rá a másikra. Zsámboky a törülközőt tartotta. Majd nekem kell megtörülnöm az ujjait. Fölnézett az asztalról. Mindenki eltűnt. A stáb mintha felszívódott volna. A kisasszony indult felfelé a lépcsőn. Pár lépés után megállt. — Ildikó! A lány úgy nézett rá, mintha sose látta volna. Azzal el is tűnt. Mi ütött belé? És a többiekbe? Egyáltalán, hol vannak a lányok? A lányok mindig itt voltak. Tálcákkal röpködtek körülötte. Olykor leereszkedtek a tálcák. — Rég nem láttuk, Jánoska. — És a barátja? Mi van a barátjával? A hamutartó nem lobogott az utolsó asztalnál. A kéziratok eltűntek. — Kórház — mondta Zsámboky. — Tegnap bent voltam nála. Majd mi is bemegyünk. Már tegnap be akartunk menni a Jutkával, csak aztán... — Várt egy kicsit, majd megkérdezte. — És a felesége? — Zách öccse odaköltözött. Addig ... Zách irtózatosan soványan feküdt .a kórházban. Váratlanul jött ez a fogyás. Zsámboky egyszer hátrafordult írás közben. — Te, mi van veled? Elvékonyodott arc nézett rá. Valahogy, mintha le is sült volna. De inkább úgy iszaposán. Az orvosokról dünnyögött valamit. Mármint, hogy esze ágában sincs orvoshoz menni, hallani se akar a vizsgálatokról. Na nem, ezt kapcsoljuk ki! Aztán mégiscsak... Talán az öccse cipelte el, vagy a barátai. Egy darabig még otthon volt, de akkor már többnyire feküdni kellett. A felesége felült az ágyban. Elképedve nézett át a másik szobába. Mintha egy idegent fektettek volna arra a díványra. Az ujjak dühödten kaparásztak a párnán. Zách öccse odament hozzá, megérintette a vállát. Az asszony elmosolyodott, visszacsúszott a takarók közé. Egy vendég jött fölfelé. Ildikó utána szaladt, valósággal leemelte a lépcsőről. Zsámboky felállt, a derekát masszírozta. Ildikó mindjárt feljön, és rászól. — Csak üljön vissza, Jánoska! Milyen helyes lány, és tessék! Hiába, egy segédvilágítótól becsavarodnak. De egy író... á, ugyan! Az asztalok között járkált, megfogta egy szék a támláját, megigazított egy hamutartót. Akárcsak vendégeket tologatna. A felvevőgépre pillantott. Az kedvetlenül ácsorgott a sarokban. Leült a tükör alá. Itt még soha se ült. Ügy bámészkodott, mint egy új vendég. Milyen sivár innen a presszó, összerezzent. Zách öccse az oszlop mögött. Az a kopasz, szelíd mosolyú fiú, aki odaköltözött az asszonyhoz. Akinek megígérte, hogy majd fölnéz. Hogy egyszer-kétszer azért majd felugrik. Ez már a temetés után volt. Ahogy kifelé jöttek a temetőből, valaki megfogta a karját. — Ugye, azért feljössz néha? Csöndes derűs nap volt. Szétszóródott, kis csoportokban hagyták el a temetőt. Zsámboky felfedezett néhány fiatal írót. Azt a hórihorgast egyszer csúnyán letolta Zách. A vezetőnő! A presszó vezetőnője fekete kosztümben szigorúan feléje biccentett. Senki se ült az oszlop mögött. De azért úgy állt az üres széknél, mintha annak akarna valamit elmagyarázni. Mit mászkálsz itt? A rendező állt mellette. Kávét kortyolgatott. Ravaszkásan elmosolyodott. — A Vermes Magda üdvözöl. — A Vermes Magda? — Mit nézel úgy? Feleségül akartad venni. — Én Vermes Magdát? — Csak az apja nem engedte. Tudod, az a bádogos. — Baptista. — Baptista bádogos. Ezen elröhécseltek egy kicsit. Meghogy az öreg milyen szigorúan fogta a Magdát. Olyan zúgó pofonokat kevert le...! A rendező hátrafordult a többiekhez. — Azt hiszem, most jó a fény. Aranyosban fény emelkedett az ablak felől. Akárcsak dohányport szórtak volna be. A kórház folyosójának fehér fénye volt, ahogy ott ültek Zách-csal. Hosszú idő után megengedték neki, hogy kijöjjön ide a vendégeivel. A lányokkal a presszóból, összeverődtek a tálcások, a főzőnők, a pultosok. Közöttük Zách azzal az iszaposán fénylő arcával. A lányok Kugliról meséltek neki. Egy öreg, kopasz vendégről, aki az újság mögül figyeli őket. Valósággal az arcára borítja az újságot. — Képzelje, lyukat fúrt a közepén! Ilyen ócska trükk! — Hát ha nem jut eszébe más. — Zách elmosolyodott. — Nekem még ez se jut eszembe — bólintott Zsámboky. — Én csak bámulok. — Az igaz! — nevettek a lányok. — Csak bámul! Elmondták, hogy valakit úgy kellett visszahúzni a troli lépcsőjéről. Fizetés nélkül akart meglépni. Egy alak meg olyan részeg volt... — De olyan nincs — szól közbe Zách —, aki gyújtogat? — Csak a Zách úr. Majd megint teletömködi = hamutartót, és meggyújtja! — Akár egy fáklya! — Lobogni fognak a hamutartók! — Majd ha a Zách úr... Csönd lett. Hirmanné az órájára nézett. — Be kell szaladnom a nővéremhez. A vendégek elbúcsúztak. Zsámboky a végére maradt. — öregem... Zách csak legyintett. Utánuk ment a lépcsőig. Felemelte a kezét, ahogy Zsámboky visszanézett. Ügy állt, levegőben felejtett kézzel, fénytelen, iszapos mosollyal. — Miért nem ülsz le? A rendező visszatolta Zsámbokyt az asztalhoz. Vele szemben a gép. A rendező, meg az emberei. Az asztalt nézte. Zách volt előtte, a kórházfolyosóján abban a lötyögő, csíkos pizsamában. Sorra elmentek előtte a lányok: a tálcások, a pultosok, a főzőnők. — Viszlát, Zách úr! Aztán, mintha elfújták volna Záchot a kórház folyosójával. Merev, élettelen női arc a párnán. Felemelte kezét, maga előtt tartotta, lassan forgatta. És megint az ujjak. Ahogy azok az ujjak összepréselődtek, szétnyíltak, elindultak a takarón, görcsösen fonódtak egy pohár köré, bemásztak egy üres üvegbe, majd a levegőt tapogatták, a levegőben kúsztak fölfelé. Csattant a csapó táblája. A rendező intett, ö meg valami távoli, csikorgó hangon: — Amit ebben a filmben el szerettem volna mondani... / / jjVIUK ANYANYELVŰNK TISZTASÁGÁT Az állandó szókapcsolatok Nyelvünkben vannak olyan frazeológiai elemek, más szóval állandó szókapcsolatok, amelyeknek alkotóelemeit eredeti vagy átvitt értelemben használjuk fel valamelyik jelentésbeli egység kifejezésére. Például: szalmát csépel, fűbe harap, dugába dőlt stb. Ezeknek stilisztikai jelentősége rendkívüli, írásunknak sajátos magyaros ízt adnak; amellett sokféle stílushatás érhető el velük: Humor, emelkedettség, bizalmaskodás, durvaság stb. Minden stílus számára nélkülözhetetlen elemekről van tehát szó. Az állandó szókapcsolatok helytelen használata olyan szeplője stílusunknak, amely ugyan értelmi zavart ritkán okoz, azonban jónéhány mondatunkat teheti sutává, esetlenné. Például: „Amikor a csehszlovák katonák a szovjet kormány közbenjárására mégiscsak a frontra mehettek, 1943 márciusában részt vettek a Szokolov környéki harcokban és helytálltak a tűzkeresztségben." Nyelvérzékünk a mondat két utolsó szava ellen tiltakozik. Ennek oka az, hogy érezzük, nem így szokás ezt használni; nem ilyen alakban állandósult nyelvünkben. A közismert formája ez: „átestek a tűzkeresztségen", ezt kellett volna használnia a fogalmazónak. Az állandó szókapcsolatok zömét átvitt értelemben szoktuk használni. Előfordul, hogy egyiketmásikat az önkényes változtatás konkrét értelművé teszi: azaz a kapcsolatot alkotó szavak visszanyerik eredeti jelentésüket. Ez a mondatban értelmi zavart idézhet elő, mint például ebben: „Mindezzel szemben azonban már nincs rendben az, hogyan történik a libák felvásárlása és feldolgozása". (Sajnos ez a mondat sem a fogalmazás remeke.) A „mindezzel szemben" kapcsolatot az olvasó konkrétan helyre vonatkoztathatja, és nem érzi feltétlenül az „ellenben" szinonimájának. Helyesebben — egyebet is módosítva — így: „Ezzel szemben az már nincs rendben, ahogyan a libák felvásárlása és feldolgozása történik". Az állandó szókapcsolat szétszakítása (más szavak közbeiktatásával) vagy szokásos szórendjének megváltoztatása is meghiúsítja a kívánt stílushatásra irányuló törekvést. Mindkét hibafajtára jellemző például a következő: Az angolok egyre elkeseredettebben vezették támadásaikat és az uruguayak nagy hidegvérrel, s még a legszorosabb védelmi helyzetben is ötletesen adogatva állták a megmegújuló rohamok útját. Az értelemnek mindez csak annyiban árt, hogy az olvasó végül is mást kap, mint amire számított; azonban ez is elkerülhető lett volna, ha a szerző így fogalmaz: „... támadásaikat, de ... ötletesen adogatva útját állták a meg-megújuló rohamoknak". Súlyosabb, gyakran képtelen szókapcsolatot előidéző nyelvhelyességi hiba két vagy több állandó szókapcsolat keveredése. Leggyakrabban a rokon vagy egymáshoz közelálló jelentésű szókapcsolatok szoktak keveredni, mint ebben a mondatban is: „De egyetlen új elmélet, vagy szemlélet sem téritette el kitűzött, egyenes vonalú útjáról, amelyen máig is következetesen halad". Itt végsősoron tehát „kitűzött útról" van szó, ami nem fejezi, ki azt, amire a szerző gondol. Ennek oka a „kitűzött cél" és a „célhoz vezető út" keveredése, (gy módosíthatnánk a mondatot: „...a kitűzött célhoz vezető útról..." Hasonló hiba található ebben: „Én Rézkobakra gondoltam, s megértettem, hogy Gajdos végképp nem való közénk, szerettem volna elvágni a beszélgetés élét, $ a Jáfet történetére fordítottam a szót". Ennek a mondatnak sem használt az, hogy a szerző két frazeológiai egységből gyártott egy harmadikat. Vagy az egyik, vagy a másik sokkal hatásosabb lenne. Leginkább talán az „élét veszi a beszédnek", esetleg az „elvágja a beszéd fonalát". Végül egy példamondat, amelyben az állandó szókapcsolatok keveredése félreértést okoz: „Itthon vagyok, a szülői ház fedele alatt fekszem". A mondat látszólag félreérthetetlenül azt közli velünk, hogy az illető otthon van, és felfeküdt a padlásra; holott nem erről van szó. A kisregény hőse a szülői ház szobájában piheni háborús fáradalmait. Csupán a szerző „újító kedve" eredményezte a félreértést, mert a „szülői ház" és a „fedél van a feje felett" kapcsolatok összekeverésével a padlásra juttatta hősét. A mondat csak teljes átfogalmazással kaphatna megfelelő értelmet, erre azonban — szépirodalmi alkotásból vett mondatról lévén szó — nem vállalkozhatunk. A felsorolt példák tanulságait összegezve elmondhatjuk, hogy nyelvünk állandó szókapcsolataiban régi korok magyar embereinek gondolkodásmódja konzerválódott: csak úgy szépek, ahogy az idők folyamán állandósultak. Ezért modernizálásuk, megváltoztatásuk egyet jelent hatásuktól és varázsuktól való megfosztásukkal. Morvay Gábor
