Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-03-02 / 9. szám
nem? Nehéz erre a kérdésre válaszolnom. Nos egy pillanatra sem felejtettem el, hogy ezt a négy betűt viselem a trikómon: „СССР“. És igyekeztem minél jobban csinálni azt, amit csinálok. Jelenleg a Szovjetunió női válogatott csapatának vezető edzője vagyok. Csapatunk nagyon fiatal: legifjabb tagja tizenöt, legidősebb tizennyolc éves. Szenvedélyesen szeretném megtanítani a kislányokat, hogyan kell győzni. Gyakran fordul elő, hogy a sportoló veszít. De veszíteni is tudni kell. A legfontosabb, hogy helyesen értékeljük a kudarcot, levonjuk a megfelelő következtetéseket. Akkor újra számíthatunk a sikerre. ZINAIDA TROICKAJA, a Leninről elnevett moszkvai metró igazgatóhelyettese. — Az a nagy szerencse ért, hogy munkáséletem hajnalán egy sorban dolgozhattam az első kommunista szombat részvevőivel. Ezekről írt Lenin „A nagy kezdeményezés“ című cikkében. Számunkra, fiatalok számára ők voltak a példaképek. Azóta egész életemben, bármit csinálok is, mindig felteszem magamnak a kérdést: kiérdemelném-e elismerésüket? Negyedszázaddal ezelőtt küldött voltam a nők I. világkongresszusán. A kongresszus munkájának befejeztével a Mérnökök Társasága fogadást adott Párizs egyik elővárosában. Kérdezgettek az életemről, a családomról, a mi asszonyainkról. Számomra mindig nagy öröm róluk beszélni. Honfitársnőim minden területen jelentős sikereket értek el. A metró dolgozóinak is több mint a fele nő. Néhány helyen, mint például a forgalmi szolgálatban, kilencvenhat százalék a nők aránya. Valahányszor megfordulok a Belorusszkaja-Kolcevaja vagy a Kurszkaja-Kolcevaja állomásokon, büszkén gondolok arra, hogy ezeket a csodálatos épületeket is nők tervezték! SZOFJA NYESZTYEROVA, a moszkvai Oszvobozsgyonnij Trud (Felszabadított munka) finomposztógyár igazgatója. — Életrajzom olyan, akár más szovjet nőké: egyszerű szövőnőként kezdtem, és vállalati igazgató lettem. Nehéz volt ezt az utat megtenni? Hát nem volt könnyű. A mi asszonyaink feltétlenül akarnak tanulni és alkotó munkát végezni, s azt is szeretnék, hogy családjuk jól legyen ellátva. Mindez megfeszített munkát követel. Amióta igazgató lettem, igyekszem mindent megtenni, hogy megkönnyitsem munkásnőink útját a legnagyobb sikerek felé. Csak néhány gondolatot jegyeztünk le azok közül, amelyek beszélgetésünk során elhangzottak. Természetesen nem lehetett célunk, hogy minden részletében megrajzoljuk a lenini korszak emberének portréját. De ha ezekben a szavakban felvillant a nép iránti odaadás, a közös boldogulásról való gondoskodás, az eredményes munka tudata, a nemes gondolatok és a hatalmas alkotóerő egyegy szikrája, könnyebb lesz elképzelni a szovjetország mai emberének arculatát tatója, hanem a teljesítmény, amely emelkedő jellegű. Nem volna teljes az indulásról alkotott kép, ha nem említenénk meg, hogy Jozef Kosorú, az üzem jelenlegi vezetője, és Jón Hula mester, gyakran a gépek mellé álltak s úgy tanítgatták a munkafogásokat. Sokszor a munkásnők helyett ők teljesítették a normát, mert azok féltek a gépektől. És ma? A munkásnők átlagkeresete 800— 1600 korona. Megszokták már a bérezés törvényét: ki-ki teljesítménye szerint. Már nem duzzognak fizetéskor, mint néhány esztendővel ezelőtt, hisz kezük ügyesedésével arányosan vastagszik a boríték is. Az üzem női alkalmazottjainak 70 százaléka tagja a Szlovákiai Nőszövetségnek. Kevés ez? Sok? Kezdetnek megfelel, de talán tovább kellene lépni, megalakítani a Barátnők klubját, művelődési, szórakozási akciókat szervezni. A pártszervezet zöme nőkből áll; s már megkezdték a pártiskolázást. Különben az üzem leányai és asszonyai jelesre érettségiztek politikai magatartásból, hisz az elmúlt időszakban munkával bizonyítottak. Még a kritikusnak mondott napokban sem szűnt meg ebben az üzemben a termelés. Tudták ők jól, hogy a tettek döntenek s nem a szóbeszéd. Szokványos műhelylátogatással kezdjük az ismerkedést. Kovács Tiborné gépe mellől meglepetten néz reánk. Hollóné fel sem veti a tekintetét. Szykora Ilona és Dúló Margit szorgoskodnak, de magukban mosolyognak már, észrevették, hogy fényképész barátom gyakrap villantgatja gépét. A műhely végében Csengetné vasalr szokott szorgalmával, s észre sem veszi, hogy eléje kerültünk. Közben Mária Valentovó, mesternő elmagyarázta: Hrubjákné is az elsők között kezdte öt esztendővel ezelőtt a munkát, s ma már az osztályozástól kezdve a kézi varrásig bármelyik műveletnél átveszi, ha a szükség kívánja, éppúgy, mint Pásztor Lajosné, Pazsitkáné, Gulyásné. A csomagoló asztalnál Gimesi Istvánná mosolyogva teregeti elénk a kész árut. Kezdünk megismerkedni a gyártmányok nevével. Az „Ica" exportra készül. Piros, kék és rózsaszín változatban gyártják az „Ivanka" nevű szvettert. Exportáru ez is. Különösen keresett a Szovjetunióban. Az ízléses „Szonyicska" belföldi piacon is kapható. A mesternő az óvodáskorú gyermekek „Muska“ nevű szvetterkéjét tartja az egyik legsikeresebb szabású gyártmánynak. Rögtönzött divatbemutató következik. Refkáné, aki képzett szabó és varrónő-Foto: B. SCHREIBER ként szintén az üzem egyik „alapítója", Márton Magdán mutatja be a kész szvettert. Hrubjákné az „lcá“-t tartja az egyik legcsinosabb pulóvernek, melyet Licskó Jánosné műhelyfelelős vezetése alatt készítettek. Mindannyian örvendeznek, amikor saját gyártmányaikat mutatják be. és ha jól meggondoljuk: igazi öröm ez, mert öt évvel ezelőtt egészen más munkákhoz szokott kezek kezdték meg a gyártást. A tűszúrások vércseppbánatait elfeledték. Kedves pasztellszínekben pompázik körülöttük, rajtuk a mű, a kész gyártmány. És az üzem, ha lassan is, de fokozatosan modern leányokat, asszonyokat nevel. Ezen a nemrégiben még „Senki földje" elnevezésű tájon, az Ipoly mentén, a volt kaszárnyában. Hajdú Andrái
