Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-12-21 / 52. szám

Egy csók szállt át a városon a hóvilágos éjben, mint nyár egén, sugároson, a hullócsillag átoson, mint szikra száll a szélben.

Egy percnyi tér, egy csóknyi híd. Az ablak már homályos. Ezüstvirág nőtt hűs jegén, s ezüstvirágok ligetén túl alszik már a város.

NAGY ZOLTÁN

Se hang, se nesz. A hó ropog léptünk alatt. És senkii Nevetni kell. Mi is? Fogom karod és nézem arcodon a fényt, mely bederengi.

Az arcod, mint havas mező, önfényétől világot.

Szemed sötéten rámtekint — hollók a hóban — és megint elszáll pihenni távol.

Hé-hopp, kocsis! Ó bús gebei Pár hópihe még szálldos.

Az ajtó csattan. Kérdező arcod derengő hómező s robog, repül a táltos.

A bundád prémje még havas. Unja kezed a harcot, fogad kivillog nedvesen s mint medvebocs, oly kedvesen dugod nyakamba arcod.