Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-12-14 / 50-51. szám

л t Azokhoz szólok, akiknek életutacskáikon leté­pett mackófülek hevernek. — A mackó fülét letépni nem szabad! A mac­kót fülével együtt az állam adja! Mackó fülét tépni tilos, sót büntetendő! Szüléiteket is meg­büntette az állam, amikor letépték orrotokat, fületeket, kezeteket, lábatokat. Amikor szétver­ték fejeteket, léket vágtak hasatokba. De meny­nyire megbüntette! Büntetésből kivettek a ke­zeikből s többet nem játszhatnak veletek. Ö, hogy sírnak, jajveszékelnek! Gyöngéd lelkű anyátok inkább az utcára rakna benneteket, csakhogy ne kelljen átélni az elszakadás borzasztó pillanatát. Hisz hús vagytok a húsukból, vér a vérükből! — Kernhäuser vagyok — mondja a jövevény, még nem kerestek, hogy a feleségem szült? — Nálunk nem — feleli némi undorral a szürke kabátos. Ebben a pillanatban nyílik a műtő ajtaja és egy kismamát tolnak a kórterem felé. Mögötte az orvos. — Kernhäuser — mondja, miközben a maszkot leveszi az arcáról. — Kornhauser úr önök között van? Kornhauser ugrik. — Gratulálok — mondja a doktor mosolygó arccal, — ön egészséges, háromkilós fiúgyermek apja. Kornhauser kopasz feje sugárzik a boldogság­tól. És mintha győztes hadvezér lenne, köszönés nélkül vonul el előttünk. A szürke kabátos újabb cigarettára gyújt. A fel­háborodástól remeg kezében a gyufa. — Nincs igazság — mondja. — Az erőszakos frátereké a világ. Pedig mi jöttünk előbb. Szüts István KÖLCSÖNÖZ BOLDOGSÁGOT? Hogyan éljék ezek után túl, hogy elvisznek ben­neteket ! Most már értitek, miért nem szabad a mackó­füleket tépni? xxx — Fiút vagy lányt? Az igazgatónő viszont így szól a belépőkhöz. A becses vásárló azután válogatni kezd az áru­ban. Ez a helyes pofácskájú lányka megfelelne. Ezzel kihúzza a többi közül. Fölhajtja a szok­­nyácskáját, biztonság kedvéért beletúr a hajába is. Tiszta. S hogy mennyire fáj ez a lealázó tur­­kálás a gyerekek között az igazgatónőnek, a ta­nítónőnek, az illető hölgyet nem zavarja s a csöppséget sem. A hölgy szép, tiszta gyereket akar, s a csöppség anyukát. Gyerekkölcsönzés. Hogy mennyire humánus ez a cselekedet, azon lehetne vitatkozni. Adhat va­lamit az az egy hét a kifosztottnak ? Negyvenötén várnak, negyvenöt senki és mindenki gyermeke, egy maréknyi fényre, karácsonyi melegre. A kas­sai Jesensky utcai gyermek-otthon védencei ők. A bűnös világ tehetetlen, kiszolgáltatott jelei. Nagy fényes szemeikkel nehezen fogadják be a világot, sokkal kevesebbet tudnak róla, mint azok a gyerekek, akik közé majd elmennek örvendezni a karácsonyfa« alá egy hétre. Mindent megkapnak a gyermekotthonban, még szeretetet is. Az igazgatónő, Vilma KoSfáková és a tanítónők nagy nagy szeretettel gondoskodnak róluk. Az államtól tizenkétezer koronát kapnak évente, a tanítónőktől szeretetet és nem hivatás­ból jövőt, hanem szívből jövőt, s mégis szegé­nyebbek, mint a mesebeli szegény asszony ha­muban sült pogácsán tengődő kisfia. S az, akit semmiféle emberi összefogás nem pótolhat, az anyuka, valahol távol ettől a szürke háztól, még álmában sem gondol arra, akinek úgy hiányzik. Mi lesz belőletek, kik az emberek könyörüle­­tességére vagytok utalva? Addig, amíg szép, fé­nyes a szemetek, a baba arcotok ártatlan gyerek­­ségtektól fénylik még, meg-meg simogatnak a nénik. A bácsik talán most sem. S aztán? Sajnos az azutánok nagyon szomorúak szoktak lenni. De most beszéljünk ennek a negyvenötnek a karácsonyáról. Párat majd, akik megtetszenek a jó szívű néniknek, elvisznek családokhoz. Egy­szerre feltárul előttük annak a könyvnek a színes oldala, amelyekben nekik csak a szürke lapokon jutott hely s beleremegnek. Sokuk hetekig sír kis ágyában anyuka után, mikor visszatér az otthon­ba. Szólongatják, maguk mellé hívják. Sokáig nem tudják elfelejteni, s mivel nem értik mi történt, kétségbeesnek, sírnak, időbe telik, amíg megint megszokják s ellenkezés nélkül elfogad­ják az intézetet. Am az is előfordul, hogy a gye­rek menekülne vissza. A zárkózottabb, nehezeb­ben oldódó természetűeket még a sok ajándék és finomság sem tudja megnyerni... Haza aka­rok menni, haza. Így vergődnek, sóvárognak. Az intézetből idegen családokhoz, idegen családok­tól az intézetbe. S mégis, a nagyobb gyerekek már alig várják a karácsonyt. Képesek a leg­nagyobb árat is fizetni egy kis kölcsönvett bol­dogságért. Valami megmarad bennük: A vágy. Akik az intézetben maradnak ezekre a napok­ra, csendesebben, lelki megrázkódtatás nélkül ünnepelnek. Kapnak karácsonyfát, ajándékokat és sok-sok vendégnénit. Ezeknek örülnek a leg­jobban. Felmásznak az ölükbe s tökéletes a bol­dogságuk. Arra, hogy másképp is lehetne, még nem gondolnak. KOVÁCS MAGDA

Next

/
Thumbnails
Contents