Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-12-14 / 50-51. szám
Nem kétségtelen, hogy minden kor fia más módszert használ о világ további teremtésénél, másképpen érzi és érzékelteti művében a kortársi valóságot, jellegzetesen és sajátosan. Lehet, hogy nemegyszer csupán királyi udvarok életét örökítette meg merev formában, mint például az egyiptomi képíró, máskor viszont a pogány életörömöt fejezte ki tökéletesen arányos márvány szobraival a görög és római mediterrán szobrász, míg a gótika művészete az egyházi és világi fejedelmeknek szolgált. A reneszánsz mester pedig visszatért az antik világ ideáljaihoz, az életöröm és a legnagyobb szépség, az emberi test magasztalásóhoz, jóllehet gazdag és hatalmas mecénások megrendelésére alkotott. Michelangelo, Leonardo da Vinci és a többi óriás a népből jött, és éppen úgy mint a nép méhében további sok sok istenadta tehetség, aki nem kallódhatott el nyomtalanul, mert szenvedélyes alkotóösztöne nem hagyta őt tétlenkedni. Igaz, sok ilyen tehetségnek, bármilyen remekművet hagyott ránk örökségbe, nevét nemigen tudjuk, és kiléte is ismeretlen, akárcsak azé a művészé, aki az itt közölt bűbájos faszobrot faragta. А XIX. század azonban a képzőművészetben bekövetkezendő nagy forradalmak kezdetét jelenti. A művészek többsége már nem a mecénások és megrendelők számára dolgozik. Valamifajta belső kényszer hajtja és űzi, hogy saját érzéseit, gondolatait fejezze ki mégpedig úgy, ahogyan ő látja a világot, a természetet, az élő embert és a holt tárgyakat. Ez a század dönti le a múlt esztétikai ideáljainak az alapzatait is, melyeknek maradványait végül is a XX. század rombolja le végérvényesen. így válik aztán a szépművésze-Honoré Daumier: Család a barikádon tekben, mint ahogyan azt Charles Baudelaire, a nagy francia költőfejedelem megfogalmazta a „képzelet a valóság királynőjévé". És a csapongó képzelet látomásainak vászonra rögzítése sokszor előfutára a társadalmi változásoknak, földcsuszamlásoknak, s nem véletlenül. A művész gyakran akarata ellenére adekvát módon fejezi ki korának atmoszféráját, s ösztönösen jósolja meg ecsettel vagy tollal az új történelmi változásokat, forradalmakat. Mindezen túl pedig a szépművészetek az ember szépérzékét finomítják, befolyásolják és változtatják. Európa festőinek egyik nagysága a republikánus érzelmű Gustave Courbet volt az első, aki Franciaországban hadat üzent a mindent rózsaszínre lakkozó és valóságot meghazudtoló hivatalos klasszicizmusnak, s ugyanakkor a durván másoló naturalizmusnak is. Ez a Courbet volt eszményképe Honoré Daumiernek, a modern karikatúra nagymesterének is, a párizsi szegények tudatos festőjének, akinek itt közölt képe a „Csalód a barikádokon" azt bizonyítja, hogy méltó tanítványa Courbetnek és halálos ellensége III. Napóleon gyalázatos rendszerének. Ez volt ugyanis az az időszak, amikor Párizsban mindenkit meg lehetett vásárolni: a minisztert és a tábornokot éppenúgy, mint a tábornok nejét és leányát, amikor minden és mindenki eladó volt akárcsok a montmartrel tlngli-tangll kis táncosnők százai, az ötezer nyilvántartott és további 35 ezer „szabad foglalkozású" örömlányt! A kiállítási termekben pedig a rendőrfőnök ízlése és véleménye volt a mérvadó. Courbet és Daumier után azonban meglepő volt a folytatás. Paul Cézanne, a provencei remete festészete ugyanis szöges ellentétben állott két elődjének életművével, jóllehet Cézanne becsülte és szerette Courbetet. ő a látható világ belső lényegének szilárd megszerkesztésével, sőt — egyes geometriai alapformák Igénybevételével demonstrálta a szétzüllő társadalom tagadásának szükségességét, habár őmaga politikával nem foglalkozott. Érdekes csendéletein (lásd a Csendélet almákkal című festményét) csupán fegyelmezettségét érzékelhetjük, míg tájképein fellelhetjük a geometriai formák jelenlétét, s éppen ezzel tette őt akarata ellenére is a kubizmus előfutárává. Am a tőkésrend deformációinak növekedésével mindegyre jobban kiéleződtek a művészet és a fennálló társadalom közti ellentétek. Az említett ellentétek az impresszionistáknál érték el első ízben a legnagyobb fokot, míg a századforduló poszt-impresszionistái, de elsősorban Paul Gauguin, — az egykori tőzsdeügynök, akiről azt állították, hogy az ördög sarkantyúzta őt, — önmagukba való fordulással tiltakoztak a civilizáció fonákságai ellen. Gauguin otthagyja hivatalát és családját, festeni kezd. Kezdetben a bretagnei Port Avenben töltött időszakában szintén Courbet a bálványa, és az akkor alkotott Bon jour Monsieur Gauguin (Jó napot Gauguin úr!) című festménye is Courbetet idézi! Aztán már Port-Aven sem elegendő „Bakony“ a számára, nekivág a megszépítő távolságoknak és a Csendes Óceán egyik szigetén, Tahitin vet végleg horgonyt. Ott festi a szigetvilág romlatlan és tiszta embereit, s védi őket a fehér gyarmatosítók önkényeskedéseivel szemben. Kortársa és barátja volt Vincent van Goghnak, a holland származású, nagy francia festőnek, aki rövid és szerencsétlen élete folytán, — melynek egy pisztolylövéssel vet véget, — egy értelmetlen külső rend elleni belső lázadásának tornádóját veti vászonra mindenkor, akár potrét fest vagy csendéletet, esetleg olyan képet, mint a Zöldellő búzamező, vagy pedig a Hollók a sárga mezők felett. Ez különben is van Goghnak a hatytyúdala. A szerencsétlen festő az expresszionisták szállóscsinálója és őse, a „Nagy viharoknak" a hírnöke, amit a tiszta levegőnek és az egész társadalom felfrissülésének jobb napjai követnek, ám azt is tudja, hogy ezeket a szebb, jobb napokat nem éri meg. Nem volt tudatosan lázadó művész Henri Rousseau, az egykori vámhivatalnok sem. Vasárnaponként kedvtelésből és unalomtöltésből festegetett. Am dilettantizmusának bűvköréből Picasso felismerése kiűzte. Amikor ugyanis Picasso meglátta H. Rousseau festményeit (többek közt az itt látható önarcképét is), az egykori vámtiszt néhány nap leforgása alatt a naiv-festészet koronázatlan királya lett. Rousseau bűbájoson primitív és álomszerű képein a tudat alatti, az álmok és a fantasztikum birodalmát teremti meg az Eiffel torony meg a Notre Dame árnyékában, hogy önkéntelenül is eleget tegyen Baudelaire követelményének: „A valóság nagy királynőjének, a képzeletnek legyetek apródjai és lovagjai”. A világ teremtése azonban Henri Rousseau után is tovább folyik. Picasso, Matisse, Chagall, Arp, Klee, Hartung és társaik tovább alkotnak, és műveikkel szépítik, tökéletesebbé akarják tenni ezt az állandóan és újból meg újból tovább épülő világunkat. Hogy művészi alkotásaik nagysága és maradandósága hosszú életű lesz-e, vagy sem, azt a homokórák, a végtelen idő örök ritmusa méri fel. Az új felé irányuló örök mozgás ugyanis lemorzsolja műveikről a felesleges sallangot, a divatos felületességet, leleplezi a sarlatánságot. S a világ teremtését szolgáló holnapok számára csupán a belső kényszer szülte nemes magot menti át. Mert a művészetben csak az a maradandó, ahol az értelmetlenség is értelmet nyer, ahol a művész egyformán közel van az emberhez és « csillagokhoz, és amikor az értelemnek meg a tudatalattinak lesz tudatos űrfTajósa. BARSI IMRE
