Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-11-23 / 47. szám
ШСТЕШЯВ városa Aki egyszer Moszkvában jár, nehezen szakad el onnan. Lebilincselő világváros ma a Szovjetunió fővárosa. A sok szép elbűvölő élmény után nehéz szívvel vettünk búcsút kedves városunktól, és még a TU—104-es ablakából is sokáig integettünk a Kreml tornyai felé. Gondoltuk, majd Volgográdban megpihenünk. De alig ért repülőgépünk a betonkifutóra, máris láttuk, hogy hatalmas rózsacsokrokkal integetnek felénk. Az ottani Csehszlovák—Szovjet Barátság Klub vezetői jöttek elénk. Nagyon jólesett a fogadtatás, annál is inkább, mert a helyi középiskola nagyon csinos lányai nyújtották át nekünk egy-egy cuppanós csók kíséretében. Gondoltuk magunkban, ez jól kezdődik! Aztán megtudtuk, hogy ezek a kislányok a barátsági klub felett védnökséget vállaltak, és felváltva járnak a küldöttségek üdvözlésére. Az elmaradhatatlan formalitások után végre újra taxiba ültünk, és szálláshelyünk felé robogtunk. A hős város külvárosi lakóházai elárulták, hogy ezen a vidéken igen igényesek az emberek, mert gyönyörű, emeletes családi házak tarkították a város szélét. Aztán egyszerre betoppantunk a város közepébe, ahol megtörtént az elszállásolás. Szinte ittuk magunkba a látnivalókat, az új élményeket. Gyorsan ledobtuk a bőröndöket, aztán rohanás a városba. Hogy néz ki a valamikor haldokló város?! Utcáin sokszínű, tarka tömeg sétált vagy igyekezett célja felé. Rendkívüli tisztaság, csinosság mindenfelé. „Lehetetlen, hogy itt valaha háború tombolt!" kiáltott fel valaki. „Hisz itt minden olyan új, mintha skatulyából húzták volna ki.! Hihetetlenül gyorsan újjászületett ez a város, annak ellenére, hogy a fasiszták szinte minden házat teljesen rombadöntöttek. De az élet győzött a halál felett. Büszkén magasodik az ég felé az a több emeletes magazin is, amelynek egyik földszinti szobájában Paulus marsall, a fasiszta VI. hadsereg parancsnoka kapitulált, Fönt a Rendhagyó útirajz A háborúra csak úgy emlékszem, ahogy az. ember a robogó vonat mellett elsuhanó ezer arcú tájra emlékszik. Ha azt mondom: ezerkilencszáznegyvennégy, többnyire csak ötletszerűen felbukkanó eseménytöredékek, színfoltok, epizódok kapcsolódnak az évszámhoz. Csak arra a szempárra emlékszem tisztán. A szemek egy gyermekhez tartoznak, a gyermek sovány volt, és a nagyváros füstölgő romjai között olyan volt, mint egy szánalmas kis veréb. Moziban láttam ezeket a szemeket, a fehér vászonról sütött felém a borzalom. Köröskörül a város haldokolt, fekete füst borította az eget, az utcákon ágyúk dörögtek, valahol a füstfelhők fölött dörgő acélmadarak ontották a városra a pusztulást. S ebben az apokaliptikus reménytelenségben úgy tűnt, hogy Varsé régi és űj színházait a város lakosai és a turisták egyaránt szívesen látogatják. az izzó gyermekszemek jelentik az egyedüli értelmet, a reményt, a jövőt. A naptár ezerkilencszáznegyvennégyet jelzett és a filmhíradó Varsó pusztulását vitte hírül a világnak. Varsó úgy fogadott, mint egy igazi világváros. Az este fényében színes fényreklámok vilióznak az égbolton, a főpályaudvar előtt szinte nyakunkba szakad a világváros nyüzsgése, zsongása, forrongása. Szédítő embertömegek tolonganak a széles gyalogjárókon, villognak, lobognak a mozik, szórakozóhelyek, szállodák neonreklámjai, — körülöttünk egy igazi európai nagyváros éli sokrétű, színes életét. Zdenek, varsói, kísérőnk és idegenveze-Az újjáépített öváros A szerző és K. Schreiberová {elvételei tőnk — aki a pályaudvaron várt — roszszul palástolt büszkeséggel figyeli ámulásunkat. A Bristol-szálló a város régi részében van. A város azon kevés épületei közé tartozik, amelyek átvészelték a háborút. Talán az volt a szerencséje, hogy a szálloda egy időben a fasiszták egyik központja volt, s mint ilyet, a bombázások során megkímélték, — így este nagyon szép az Óváros. Ha kedved lenne, tehetnénk egy kis sétát. — A forgalmas főútvonalak nyüzsgése mintha szűrőkön át érkeznék ide az Óváros múltat idéző, ódon házai közé. Az utcákat járva az ember szinte érzi az elmúlt évszázadok leheletét, a keskeny mellékutcá-
