Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-11-16 / 46. szám

kapnak, sokan egyre többet követelnek, nem is képesek felfogni, hogy valami nincs, önzők. A szüleiktől, az idősebbektől pedig lemondást várnak. De nagyon sok fiatal ismerősöm van, akik tudnak álljt parancsolni maguknak. Megismétlem, a fiatalság általánosságban ma sem rosszabb, mint amilyenek mi voltunk. Rajtam is megbotránkoztak valaha, amikor cigarettáztam. Nekünk valóban sok gátat kellett legyőznünk.

Akiben belső erkölcsi erő van, az megállja a helyét. Akiben nincs, azon nehéz segíteni.

— Sokat hangoztatják ma az önmagába fordulás fogalmát. Különösen a fiatal értelmiség körében. Mi a véleménye erről ?

— Szeretnek egy kicsit fontoskodni. Felvett póz ez, amely ha néhány évvel idősebbek lesznek, eltűnik. A 18—20 évesek életérzése általában pesszimista, tragikus. De ha komoly, nagy dologhoz érnek, ez megszűnik.

Azután itt van a bizonytalanság, amely a világban vibrál. Például háborús gócpontok. Nem csoda, ha idegesek, hiszen mindenre hevesebben reagálnak. A fiatalságnak megvan a közös vonása, bárhol él. Elvették tőlük az illúziókat, de helyette mást nem adtak. Talán ebből is sok minden adódik. Saját tapasztalatával akar meggyőződni arról, hogy mi a jó és mi a rossz. Kiforratlanok, hevesek, újat keresők. Ez természetes. Ma az idősebbeknek rengeteg türelemmel, megértéssel kell a helyes útra vezetni őket.

— Ügy tűnik, a könyv címe ellentétben áll a hallottakkal.

— Tulajdonképpen megkérdőjeleztem. Inkább azt jelenti, hogy hajlamosak vagyunk arra, hogy általánosságban elégtelent adjunk nekik. Nem marasztalom el a fiatalokat. Könyvemben nem szépítve, vagy feketére festve jellemeztem alakjaimat, hanem egyszerűen emberekről írtam, akik mind szeretnék élni egy kicsit a saját életüket.

— De térjünk talán el egy kicsit most a könyvtől, és menjünk vissza a múltba. Hol gyökeredzik írói hajlama?

— Erdélyi származású vagyok, de gyerekkoromtól Kárpátalján éltem. Családomban oldalágon is volt írói-színészi hajlam. Már 12—14 éves koromban, amikor nyáron a lányok fürödni mentek, én behúzódtam a szobába és írtam. Belső kényszer ez. Sok mindenért kárpótol. Sok életet átélek regényhőseimmel.

Többféle műfajjal kísérletezett.

Tizenkét darabot írtam, ezekből 6—7-et előadtak színpadon és a rádióban. Azt hiszem, hogy a Dodit sokan ismerik.

Ma már szeretek mosolyogni írásaimban, élettapasztalatomból eredően. Néha talán félre is értik, de soha rossz szándék nem vezet.

A színpadi formával sem szakítottam végleg. De most más foglalkoztat. A legkisebbeknek írok. A mese világában szövöm történeteimet. Talán mert nem volt gyerekem, így élem ki anyai, és nagyanyai hajlamaimat.

— Még egy kérdés, visszatérve az előbbiekhez. Mikor jelenik meg legújabb kötete?

— Talán már a karácsonyi könyvvásáron az olvasóhoz jut.

Köszönjük a beszélgetést. Kíváncsian várjuk az írónő legújabb művét.

Beszélgetett: BERTHANÉ S, ILONA

— Mi volt a többi?

Rándítottam a vállamon. — Igazán

nem tudom megmagyarázni.

— Hát akkor kérdezek. Jó? Mondd el nekem, miről szoktál apáddal beszélgetni I?

— Az én apukám nem szokott beszélgetni. Legalábbis velem nem. Én csak olyan ráadásféle vagyok az életében. Nem is a legkellemesebb.

— Mit nevezel ráadásnak?

Hát.,, valamit, ami nélkülözhető

— Te így érzed?

— Ha én így érzem, akkor így is van.

— Képzelődés I

— Teljesen mindegy, ha én így érzem.

— és

anyukáddal szemben nincsenek ilyenfajta érzéseid?

— Nála csak azóta, hogy férjhez ment. Vagy még inkább, mióta világra hozta az öcsémet.

A bácsi kis ideig hallgatott, megint koccintott, és ittunk. Azután azt mondta: — És most beszélj a szerelmedről.

— Arról nem szívesen beszélek. Miért?

Mert az fáj.

— Fáj, hogy vége szakadt? Hallgattam.

— Azt ígérte, hogy elvesz?

— Soha.

— Hát mit ígért?

— Semmit.

— És te mégis szeretted?

— Nagyon.

— Hm. És ezért nyitottad ki azt a micsodát?

— Nemcsak ezért, sok mindenért, már mondtam.

— Mi az a minden?

Hát a főiskolára sem vettek fel, Milyen főiskolára?

— Színésznő akartam lenni, ő is mondta, hogy frenetikus tehetség vagyok. Mert ő színész, illetve ő művész, államdíjas művész. Tanított, egész komolyan foglalkozott velem. És lelkileg úgy voltam beállítva ... talán éppen azért, mert otthon nem bíztak bennem, különösen az az Anna, aki egy... karvaly. Én úgy hívtam. Mindent csak az ő gyermekeinek, azok szépek, azok jók, amit azok csinálnak, azt meg lehet bocsátani. Most például azért vagyok itt, mert nincs hol laknom. Tessék elképzelni I Két apám van, két anyám, és nekem nincs hol laknom! Hát nem nevetséges ez?

Folytasd.

Nem tudtam folytatni.

— Hogyan képzeled el tovább? Hogyan képzeled el az életet Kondorfalván?

— Hát, tetszik tudni, ez valóban elgondolkoztató. Nem azért, mintha a tanítóság nem lenne szép pálya. Csakhogy elég nagy felelősség is. Ha csak elképzelem, hogy én neveljek gyerekeket... Én tanítsam őket arra, hogy tiszteld apádat és anyádat,

— Nem leszel hitoktatói

— Mindegy. Egy pedagógusnak már hivatalából eredően szülőpártinak kell lennie. Én nem vagyok az. Nem tehetek róla. Én azokat a gyerekeket el fogom rontani. De hát mit tegyek, ha az apám így parancsolta?!

— És hogyan állunk barátnők dolgában?- Elég rosszul.- No...

— Nekem a barátnőim is boldogtalanok.

— ök miért?

— Az egyik azért, mert nem lehet orvos. Nem engedik, mert gyenge matikából. Pedig egyébként olyan értelmes lány.

Majd boldogul más pályán.

— Nem úgy fest a dolog. Azt mondta, ha nem lehet az, amihez kedve van, akkor legalább éljen jól. Azóta minden marhaságra kapható.

— Mit neveztek ti marhaságnak?

— No, nem éppen olyasmit, ami tetszik a felnőtteknek. Pedig Yvette volt közöttünk a legszorgalmasabb. Folyton tanult, tanult, még a moziba is nehezen lehetett elcsalni. Most pedig iszik. Rászokott ...

No és a másik barátnőd?

A másik árva. Nincsen senkije a világon ...

— No látod I És mégsem nyitja ki a gázcsapot...

A bácsira néztem. Meg kellett volna magyaráznom, hogy Romola más, Romola úgy ól, mint egy fiú. Ezt nem lehetett. Hallgattam inkább, és azon tűnődtem, hogy perceken belül milyen óriási utat tettünk meg. Megkerültük az életemet, körültapogattuk mindegyik bajom. Mint hegytetőről a völgybe, úgy néztünk bele a boldogtalanságom kellős közepébe. Én nem láttam ott semmi újat, úgy látszik, a bácsi sem, mert kis gondolkodás után azt mondta: — Hát akkor most vetkőzz lel — Meglepetésszerűen ért a kívánsága. Erre egyáltalán nem voltam felkészülve, ö észrevette megrökönyödésemet, és magyarázattal szolgált: — Vérszegény vagy. A színed sem tetszik. Meghallgatom a tüdődet. — Nyomban elővett a fiókjából egy sztetoszkópot, én lebocsátottam a vállamról a pongyolát. De a bácsinak ez kevés volt. A melltartómat is le kellett vennem. (Melltartó! Enyhe túlzás volt annak nevezni. Apám előtt nem is lett volna szabad viselnem.)

— Nos, ha a tüdőd is ilyen szép, mint a kebled ... — szólt a bácsi, és a lapockám alá szorította a hallgatót. Mélyen kellett lélegzenem, ő jobbrólbalra tologatta a műszert, vállamra, nyakszirtemre. Sejtelmem sem volt róla, hogy véletlenül történt-e, ezért nem tudtam, miként kell reagálnom. Rossz az, aki rosszra gondol, ismerem a régi mondást. Nagyon kellemetlen helyzet volt. És számolni kellett azzal, hogy perceken belül hazaérkezik a néni. Szerencsére nem tartott soká, apám barátja, aki előző napon felháborodott, amikor meghallotta, hogy az ő lánya meg egy fiú... No igen, amikor a bácsi ott is akart hallgatózni a sztetoszkóppal, ahol nem is volt tüdőm, azt már nem lehetett félreérteni. Felugrottam, a sztetoszkóp a földre esett, a bácsi ujja! lelazultak. Hangom kihívó lett.

— Nos — kérdeztem — eleget tetszik már tudni?

— Igen ... — dadogta zavartan. — Felöltözhetsz! — Tekintete kerülte az enyémet, arca vörös volt, mint a cékla, hangja fátyolos lett. Miközben öltözködtem, egyre azon törtem a fejem, vajon az apóm is tenne ilyet azzal a Csirivel? Nem hittem. Az én apámnak csizmadiakés szokott villogni a szemében. Először életemben voltam büszke rá.

Reggel kijelentettem, hogy utazom. A néni megpróbált lebeszélni, maradjak, mondta, élvezzem még a szabadságom, én azonban ragaszkodtam az utazáshoz. Erre telerakta a táskámat elemózsiával, és megkérte a bácsit, kísérjen el a buszhoz. Janiról nem beszéltünk. Azt sem említették, hogy láttak bennünket a cseresznyefa alatt. Kissé sértő volt ennyi tapintat, mert olyasmi is megbújt mögötte, mi nem volt kifejezetten hízelgő személyemet illetően.

Útközben tovább hallgattam, a bácsi nem sokáig bírta elviselni a némaságot, beszélni kezdett, kissé összefüggéstelenül, kapkodva mindenféléről. Úgy kezdte, ahogy szokásos: bezzeg az ő idejükben pénzkérdés volt minden. Szerelem, házasság .., Egy lányt férjhez kellett adni. így kezdődött, hogy „kell" I Úgy folytatódott: van-e pénze? Hozománynak hívták akkoriban I Stafírungjal Hat vagy nem tudom hány rend ágyhuzat. Törülközők, ingek ... Sok szép és nagy érzés futott zátonyra valamikor hitvány anyagiak miatt. Egy atya azt mondta: Mariskának ezt adom, Janié lesz az, amaz a Jucié, Piroskából tanítónőt csinálunk, mert neki már nem jut semmi. Legyen legalább kenyér a kezében. Hát manapság ilyesmi nincs, hogy egy apa elhatározza, ezért aztán az apa szava manapság nem sokat ér. Nem sokatl Megkérdezhettem volna: mi történt azokkal, akiknek se házuk, se pénzük nem volt. (De hát ezt eleget hallottam Anna mamától meg Mari nagyitól.) Hát az kiment a falu libáival a mezőre. .. és szoknyája alá nyúlt az ispán, vagy „eladta a lelkét", mint nagyapa.

Nem volt sok értelme a kérdezősködésnek, a bácsi beszélt úgyis magától. Gondolatról gondolatra röppent, saját egyéni módján, kedvenc témakörében. Azért beszélt mindenféléről, hogy szóba ne kerüljön, ami köztünk történt. Én nem nagyon figyeltem oda. Saját világomban kószáltam, ezért nem értettem az összefüggéseket, és sejtelmem sincs arról, miként érkeztünk el ismét a háborúig. — Mi vagyunk mindennek az okai — hallottam. — Rosszul csináltuk az egészet. Ostobán, meggondolatlanul, macskajajos hangulatban, az elviselt borzalmaktól másnaposon kezdtünk nektek prédikálni... Kezdtünk titeket nevelni... Emésztettük a kínjainkat, és azt kívántuk, hogy ti velünk böffentsetek. Csakhogy ti nem voltatok másnaposak. Ti nagyon is józanok voltatok, a mi elbeszéléseinktől maradtatok józanok. Mert mi nem Tündér Ilonáról és Babszem Jankóról meséltünk nektek a bölcsőtöknél, hanem szögesdrót-kerítésekről, bombatölcsérekről, kivégzőosztagokról, gázkamrákról, romházakról... Addig-addig mesélgettünk ilyesmiket, hogy végül ti ma már csakis a böffentésekre emlékeztek, azt hiszitek, a többi mese.

Mielőtt felszálltam a buszra, mégis kibökte: — Azt a tegnapi izét... ne vedd komolyan. Az ember olyan . .. nem tud ellenállni a szépségnek. Azért jár múzeumokba, képtárakba is. Neked még sohasem támadt vágyad megsimogatni egy szép szobrot, hűvös márványt? Nem fogott el áhítat egy szép festmény előtt? Hódolatom a szépségednek szólt, és nem valami bűvös belefeledkezés volt. Ilyen vágyakozás minden művészetet imádó emberben támad. — És még gyorsan elmondott egy történetet valamilyen világhírű alkotásról, amit elloptak egy képtárból, de nem azért, hogy értékesítsék, tisztára művészetimádat vezette a tolvajt. Bezárkózott a műkincscsel saját szobájába, és csodálta. Hát igen, ilyesmi is létezik, mondta a bácsi. Meg kell szoknom az élet furcsaságait.

Mielőtt a busz elindult, homlokon csókolt. Legyen ez atyai csók, mondta, bizonysága annak, hogy nincs köztünk harag.

És ha van? Hát haragot tarthatok az egész világgal? Amiért olyan, amilyen! Nem, akkor már igazán nem haragudtam a bácsira, inkább olyasmit éreztem, mintha teljes súlyával rám rakódott volna ismét egy darabka élet. öregebb lettem,