Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-11-09 / 45. szám
gyerek, az még akadna! Éppen egy féléves kis árvát vettek magukhoz, a kommunista tanítónőnek a kisfiát, akit agyonlőttek a németek. De férjet, hát azt honnan lehetne most gyorsan szerezni? Azután vajon férjhez menne-e Klava szerelem nélkül? Ivanovna ismerte lánya jellemét. Akár az apja: ha megmakacsolja magát, még gőzmozdonynyal sem lehet elmozdítani. Útközben benézett a régi ismerőséhez, a kátrányégetóhöz. özvegy ember volt, akinek éppen akkor hajtották el a két lányát, meg egyetlen fiát Németalföldre. Elmesélte bánatát. Megkérdezte, hogy most mit tegyen? Honnan szerezzen vőlegényt? A kátrány égető csak elmosolyodott: „Hát én mire való vagyok? Rossz vagyok talán vőlegénynek?“ Megijedt Ivanovna: „Ugyan hova gondolsz? Hiszen hatvanéves vagy, a lány meg tizenhat! Hát elfelejtetted, hogy kommunista vagy?“ Az meg csak nevetett: „Hát éppen ez a jó. Az ellenséget becsapni a legszebb dolog. És ezért mint kommunistát sem rónak meg. Elmegyünk a német anyakönyvvezetőhöz, azután meglesz a szentcsalád. József, Szűz Mária, meg az a kis árva gyerek. Nem kell nekem semmi a lányodtól. Csak az ingemet mossa ki. Egyedül vagyok most, nem szeretem ezt az asszonymunkát. Ha azután a mieink visszajönnek, nagyot mulatunk és elfelejtjük az egészet. Hiszen meg kell menteni a lányt.“ Klava nem tiltakozott. Vadul hahotázott. Kedvére volt nagyon, hogy becsapták a németeket. Elmentek hát a kátrányégetővei a parancsnokságra az anyakönyvvezetőhöz, azután mindegyik visszatért a maga házába. Csak útközben — ahogy megállapodtak — Klava magához vette a fehérneműs kosarat. így is éltek. A kátrányégető csak ritkán látogatott el az erdei kunyhóba „feleségéhez“. Ilyenkor magával hozta a fehérneműs kosarat, meg aztán ajándékot is hozott a kisfiúnak. A lány pedig egész szívével ragaszkodott fogadott fiához. Egész nap csak vele foglalkozott. Üvegből etette, fürösztötte, fésülte, dajkálta. És amikor egyszer a kicsike felé nyújtotta kezecskéjét. ártatlan szemével ránézett és hirtelen azt mondta, hogy „mama“, a lány megrezzent az örömtől. Nyugtalanította Ivanovnát, hogy lánya mennyire szereti a fogadott gyermeket. Gondolkozott éjszakánként. Ha majd elkergetik a németeket, véget ér a háború és visszajön a férje meg a fia, mit mond majd nekik a kicsiről? Meg azután az emberek. Van, aki ismeri és emlékszik majd erre a történetre, de lesz olyan is, aki nem. Előbb vagy utóbb férjhez megy a lánya. És Ivanovna le akarta szoktatni a kisfiút, hogy mamának nevezze a lányát. Megpróbálta rászoktatni a Klava névre. De a gyerek makacs kis legény volt, úgy látszik, fogadott anyjára ütött. Nem akart lemondani erről a leggyengédebb szóról, amely parányi szótárát csaknem teljesen kitöltötte. A nagymama fáradozásának eredményeképpen azután mégis megtanulta a bonyolult nevet: „Klava mama“. A tél már végefelé járt, amikor egyszer éjszaka zseblámpa kékes fénye világított be az erdész házának ablakán. Az ablak alatt motor zúgott és tompa puskatusütések hallatszottak az ajtón. Ivanovna megértette, hogy baj van. Klava a kicsivel a kemencén aludt. SS-ek törtek be a kunyhóba. Klava kiabált, lábával, öklével, fogával védekezett, körmével karmolta össze a katonák arcát. Végül is egy puskatusütéstől elájult, és eszméletlen állapotban dobták be a teherautóba. Ivanovna még be sem takarhatta bundájával. Semmit sem tudott meg Ivanovna a lányáról sem a sztarosztától, sem a parancsnokságon. És csak a mindentudó kátrányégető beszélte, hogy ezen az éjszakán Hrisztyinovkába vittek egy sereg foglyot. Lehet, hogy Klava is köztük volt. Több mint egy hónapig sírdogált Ivanovna és csak a kisgyerekkel való foglalkozásában talált vigasztalást. Felszáradt már a mezőkön a hó, visszatért a gólya és javítgatni kezdte fészkét, amelyet az öreg kerékre rakott a háztetőn. A fák megduzzadtak a nedvtől, az ereszről lecsöppent az utolsó kövér csepp is, amikor egy éjszaka azt hallotta Ivanovna, hogy valaki az ajtó mögött motoszkál. Majd elfordult a retesz. Az asszony gyufát gyújtott és meglepetésében felkiáltott. A küszöbön egy lány állott, éppen olyan magas és sudár, mint a lánya, de rongyosan, soványan és öregasszonyusan sárga arccal. Ivanovna csodálkozva nézett az ismeretlenre, míg a gyufa le nem égett, meg nem perzselte ujjait. Már a sötétségből hallatszott Klava hangja: „Mama!“ Igen, Klava volt. Valahol Breszt körül az őrök elfelejtették bezárni a tehervagon ajtaját, a lányok kifeszítették az ajtót és a teljes sebességgel robogó vonatból összeszorított fogakkal, hogy ne kiáltsanak fel az ijedtségtől vagy fájdalomtól, kiugrottak és legurultak a töltésen. Az erdőkben dühöngő sűrű februári hóvihar elrejtette őket és elmosta nyomaikat. Klava csak az arcát és kezét horzsolta össze a jeges havon. A vele együtt kiugrott két lány is megúszta kék foltokkal. A három lány salakporral kente be az arcát, kendőjüket öregasszonyosan kötötték meg, majd félreeső utakon, a nagy falvak megkerülésével, Kovel, Sepetovka, Berdicsev és Urnán mellett elhaladva, szerencsésen eljutottak a hazai vidékre. Amikor Klava megmosakodott, átöltözködött és kivette ágyacskájából a kicsit, az mindjárt örömmel ismerte fel az ő Klava mamáját“. Utána anya és leánya Ц ültek az asztalhoz és megvitatták a helyzetet. Gonosz idők jártak. A városokból és falvakból már elhurcolták az egész fiatalságot. Most már semmiféle vesztegetéssel nem lehetett rábírni a német ; arancsnokságot, hogy hunyja be a szemét. A szökésért agyonlövés járt. Erdei sátorban elbújni is veszélyes lett volna. Ezekben a napokban a németek lázasan építették a Dnyeper mentén a „keleti vonalat“. Végig az erdőben vágták a fát, csak úgy nyüzsögtek a németek. Az erdész kunyhójában német utásztiszt lakott, aki ma csak véletlenül nem volt otthon. Az anya elhatározta, hogy Klavát a tehénistállóban rejti e Az istállónak kettős sövényfala volt, amely kö.-.é tavaszi szalmával kevert tőzeget döngöltek. Méfc ekkor éjszaka kiszórták a fal egy részéből a tőzeget. Az így támadt üregbe szalmát raktak, oda mászott be azután Klava. Az anya visszarakta a sövényt és csak egy kis lyukat hagyott meg rajta. Azon keresztül táplálta Klavát és sötét éjszakékor ar ókor a német tiszt nem volt otthon — azon r .ászr tt ki a lány friss levegőre, megmozgatni elgémb .-redett tagjait és dajkálni, babusgatni a kisfiút. A tehénistálló falában ült Klava 1943 februárjától 1944 februárjáig, elviselve a tavaszi fülledt nedvességet, az őszi rossz időt és a tél hidegét... Ott ült addig, amíg két nappal ezelőtt csapataink fel nem szabadították ezt a vidéket. íme, ez „Klava mama“ története, amelyet az asztal mellett mesélt el nekünk Ivanovna egyenletes, szokott hangján, mint valami hétköznapi történetet. Klava már régen kijött a kis szobából. Itt ült velünk a kisfiúval. Mosolyogva hallgatta anyja elbeszélését, játszott a gyerekkel. — No és hol van az a bizonyos kátrányégető, akihez férjhez ment? — kérdezte a lányt a repülő, aki nem tudni miért, rátért a magázásra és igyekezett magához csalni a kisfiút. — Nem tudom — mondotta Klava. — Szasko bácsiról kiderült, hogy összekötő volt a partizánoknál. Most biztos Zvenigorodba ment fűrészt élesíteni... — És mi lesz most a kicsivel? Klava fekete szemöldöke fenyegetőn húzódott össze fehér homlokán, mintha madár lebegtetné a szárnyát a fehők között. — Hogy a gyerekkel mi lesz? Senkinek sem adom oda. Hiszen árva!... — És majd ha férjhez megy?... Hogy magyarázza meg a férjének? Elveszi-e magát a gyerekkel együtt? — Majd megmagyarázom ... Ha értelmes, akkor megérti. Bolondhoz meg nem megyek. És a lány erősen magához szorította a kisfiút, mintha védené valamitől és gyengéd, kerek lányarcán csodálatosan fényes és tiszta kifejezés jelent meg, a végtelen anyai szeretet kifejezése. JEVGENYIJ VINOKUROV Antik kórus A menetindulók! Rázendített az előénekes és már sodort is bennünket az ének. Ez a művészet az, amely színészt és nézőt összeolvaszt. Magunknak énekeltünk — nem volt közönség. Kihalt, nagy mezőkön vonultunk. Az első forradalmi évek fantasztái a nézőtér s a színpad egybeömléséről álmodoztak arról a misztériumról, amely forró hullámmal mossa el a határt néző és szereplő között. A fantaszták álma valóra vált. Rozsmezők szegte utakon egyszerre voltunk nézők és színészek. Mentünk, a föld határai között, sodort az ének. Beleharsogtuk a magunk-sajnálgatását, a nem-látott világ kisfiús bánatát, a lábunkra sebtében föltekert portól fekete kapca seb-törését. Mint antik kórus, oszlopokban vonultunk valamerre, síkságok sötét süllyesztőibe. Az előénekes szavát kísérte végzet-idéző bicsakló kamaszénekünk, ádámcsutkás legényke torkunk. Áradt, hívott és feleselt a kórus, és nem törődött bele semmibe. S mentünk tovább, fenyegetőn és figyelmeztetőn a föld kemény határai között, az embertelen nap alatt. Rab Zsuzsa fordítása SZEMJON KIRSZANOV Nem adom A világot, e földi világot nem adom, nem eresztem el én enyémek a kertek, a lápok, a kunyhó s a pálma enyém; forgószelek, ó délibábok s te sztyeppéi, tengeri tág vidék, sebes ár, vad aszályok ■ az életem itt e világ: a sötét, a kihalt kicsi utcák, a szerelmek, a búk, a bajok, s ez a lét, betegágyba ha csukják, s egy ital víz az óhaja csak! A tejúti vidéket, a tágat, meg a szűkét, az otthonokét, nem eresztem el én a világot, nem adom, nem adom oda még. Szép délibáb, oltsd el a fényed, forgószél, szállj tova bár, ringass el, éjszaka, ölj meg, temess az öledbe, halál; de csillag-övén atomoknak vagy csillagok ormain épp, napom, ébressz föl újra, lobogtass, riassz te föl, emberi lét! Ö, vedd el a jót meg a rosszat és vedd a havat meg a hőt, feledje a torkom a szomjat s markom a jó evezőt, — mind vedd el s add nekem újra azután vedd vissza megint, és vess e világba vidulva, ha az új nap reggele int, ide csak, hol a búcsú találkát ígér s csupa arc, csupa név a világ, hol a holnap csodát ád s lobogók vörös erdeje ég, hol a fürge folyó kikötőért buzog, és magokért a határ, hol a kezdetekért van a jó vég, hol az életem otthona vár. Garat Gábor fordítása
