Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-11-09 / 45. szám
тар)А/Р(Р^ПЛ ]®(Г0И 1? (Az itt közzétett jegyzetek egy készülő, hosszabb lélegzetű írás részei.) 1965: A Kígyó-utcában bolyongtunk C.-vel, kirakatokat és embereket néztünk, amikor a Coetail-bár üvegei mögött megpillantottam. C. nem akarta elhinni, hogy az a nagyon-nagyon karikás szemű, sápadt, cérnavékony nő, aki mélyeket szippant cigarettájából, s akit pillanatokra szinte begöngyöl a füst — Törócsik Mari. Fáradtnak látszott, nyoma sem volt arcán a színdarabokból, filmekből annyira ismert izzásnak. Másnap este hatkor a Katona József Színház bejárata előtt vártam, megigazítottam legalább négyszer a nyakkendőmet; kezemben pedig zsilettvékony verseskötetemet szorongattam. A könyv alig egy hónapja hagyta el a nyomdát, szinte szégyelltem megjelenését (huszonháromévesen mások elől elvenni a teret), dehát akkor jól jött a „mű“, könyvet írni mégiscsak jelent egy bizonyos rangot. Gyufásdoboz-méretű öltözőjében beszélgettünk, s mire a kellékes néni megjött két feketével, én már tudtam róla. hogy a Rimaszombat melletti Ozsgyánban rokonai éltek, tehát a csehszlovákiai magyarokhoz is van némi köze; a színjátszás is kielégíti, bár annak más atmoszférája van, mint a filmezésnek; a sporttól távol áll, mert ő maga alig sportol, viszont megérti azokat is, akiknek az a mindenük. Aznap este fehér, földig érő ruhában játszott, igazán nem tudnám megmondani, milyen darabban. december volt, és leesett már az első hó. A József Attiláról, Puskinról, Gérard Philipperől kozmikus méretű kép él bennem; csillag-fényességűek ők. egyre magasabbra hágnak az égbolton, amikor a váratlan halál szétveti őket. Nem égnek el, nem vesznek el nyomtalanul üstökös módjára, de beleépülnek az égi kupolába, s az 6 érdemük is, hogy egyre több a fény. Energiákat nem semmisíti meg a biológiai halál. Lehet, hogy Törőcsik Mari száz évet él meg. Valószínű, hogy újabb és újabb szerepekben, újabb és újabb nagyszerű alakításokat nyújt, játéka még érettebbé, még kifejezőbbé, színesebbé válik. Bennem mégis, már most ezt a kozmikus képet asszociálta művészete. A Körhintá-ból is sugárzik valami időtlenség. Amikor a kamera csak őt fényképezi, elfelejtem, hogy a falusi lány átszellemült arcát nézem, egy arcot, amely ragyog, mert a fura masina körbekörbe húzza a levegőben, szoknyáját megmarkolja a szél, haját szétzilálja a légáram. Emberi arcot látok, amelyen mintha az idő szele áramlana végig, a ragyogás, a szemcsillogás az örök élményt fejezi ki, azt, hogy élünk s pillanatonként mártózunk meg az idő halálrozsdáló vizeiben. Törőcsik: — Tízéves lány voltam, és először szerelmes. Alexander nagyon fiatal szovjet tiszt volt, alakulata a falunkban állomásozott. Mindig arra kószáltam, és ilyenkor a legszebb ruhámat vettem fel. Ma is látom szép mosolyát és bőre színét. A katonák aztán elmentek. Alexander bajtársa később visszajött, de nagyon ingerült volt. Azt hiszem, az én első szerelmem elesett. Szép keze volt és gyönyörű fogai... Milyen szívesen találkoznék vele! Azt hiszem, a szerelem a legcsodálatosabb dolog a világon. XXX Vöröshuzatú, fémcsontozatú széken a világváros egyik korall-szigete. Nemsokára éjfél. Az utak kinyújtóznak és aludni térnek. Én még felidézem párbeszédeinket: Mennyi a gond, a baj, és mégis élünk! Ebben a csupa-puska világban is magunkhoz vesszük lélegzetvételeinkkel ezt az oxigénmennyiséget, amely nem hagyja bennünk kialudni a tüzet. Miért? Törőcsik: — Talán egy új szerepért, egy szép, érdekes, új vállalkozásért, egy könyvért, amit okvetlen el kell olvasni, egy autóért, amit vezetni kell, a szülőkért, akiknek jólesnek az apró örömök. Szerencsés vagyok, mindig feljön a napom. Halálfélelmeim állítanak talpra. Most egyedül élek, ezt is tanulnom kell, azelőtt el sem tudtam képzelni. Nem látott sírni senki, még anyám sem. Vihogós természetű gyerekek voltunk, olyasmiken vihogtunk, amiken később csak a színpadon lehet, mert másutt tiltva van. Ma már elsírom magam, valahogy érzékenyebb (gyengébb?) lettem. Terelik szegény katonákat hegyeken-völgyeken keresztül, és mennek szegény katonák, városról városra, folyóktól folyókig, hegyektől völgyekig. Az egyik orosz, a másik német, a harmadik amerikai. Alapjában véve egyik sem rossz, cigarettával kínálnak, vodkát töltenek, néha mosolyognak is. Mi lesz a világgal? Törőcsik: — Nem tudom oroszokra, németekre, amerikaiakra tagolni az emberiséget. Számomra egyetlen fogalom létezik: az ember. Korhadt és ócska a világ szerkezete, azon kellene változtatni. Sohasem gondoltam rá, hogy színésznő legyek, gyermekkoromban sem szerepelgettem. Néha énekelgettem, ennyi volt minden szereplésem. Sokminden akartam lenni, tanár is például, de főleg a zenei pálya vonzott, a zongorázás. Ha nem Pélyen, hanem Pesten élem le a gyermekkoromat, bizonyára megvalósul a tervem. Tizennégy éves voltam, amikor Makk Károly úttörő-szereplők után kutatott készülő filmjéhez. En is jelentkeztem, de engem a „pofafürdő“ után elküldték. Eleinte a békéstarhosi zenei gimnáziumban felvételiztem, a véletlen játéka folytán úgy jött ki a lépés, hogy tanulmányaimat egy év múlva kezdhettem volna meg; úgy terveztük, hogy addig otthon, a halászati szövetkezetben dolgozom. De én meggondoltam, nem akartam otthon ülni és elhatároztam, hogy Pestre megyek, bármilyen iskolába, csak Pest legyen. Nagyszerű helyre kerültem, kiváló tanárok keze alá. Magyar szakos tanárom például együtt járt József Attilával a Sorbonnera. Egy esztendő választott el az érettségi vizsgától, amikor a vonatban, húsvétra-hazautazóban, megismerkedtem egy dramaturgia-szakos főiskolással. Elhatároztam, jelentkezem a Színművészetire. Lehotay Árpád tanácsára mégis befejeztem előző iskolámat, most utólag hálás vagyok érte. Kétségek között hányódtam egy teljes évig. Még most is fölriadok néha, hogy nem vettek fel. Iszonyú felelősség nehezedik arra az egynéhány szakemberre, aki eldönti, kit indít el ezen a pályán. A színészeket imádtam, lestem őket a művészbejárónál, de sohasem mertem közelükbe merészkedni; a túloldalon lapultam. — Franciaország, Cannes, filmfesztivál, este. A város utain áramlik a tömeg, mint testben a vér, a tengerparti Fesztiválpalota elé. Itt zajlik a nap legrangosabb eseménye, a díszvacsora. Ide csak külön meghívóval lehet bejutni, a társaság szükkörű, csupa világhiresség. Egy Citroen gépkocsi engem is ideszállít. A vezető mögött ülök. Érdeklődéssel figyelek ki mögüle a világba: lám, milyen esemény egy filmfesztivál! Ráadásul a franciák nemzeti ünnepe van ma, a kikötőben amerikai tengeralattjáró vesztegel, a legénység elegánsan felöltözve cirkál a járókelők között, a tömeg duzzad, a sofőr izzad. Az elegáns Citroen centiméterről centiméterre közelit a fogadás színhelye felé. Most már könnyű kis pléhdoboz a tömeg tenyerén, ide-oda ugráló labda, hullámokon sodródó dinnyehéj. Az emberek ugyanis tudják, hogy a palota felé haladó gépkocsiban sztár ül. De ha egészen pontosan tudnák! Hogy azt a sztárt csak Törőcsik Marinak hívják, aki egy kis közép-európai állam filmgyártását képviseli csupán! Sohasem szerettem a tömegeket, sőt, félek a tömegtől. A Citroen már orral az ég felé áll. És én akkor, az ijedelemtől könnyezni kezdek. Eszembe jut, hogy a köpenyem, amely csaknem ötezer forintba került, még ki sincs fizetve. Mi lesz, ha a tömeg széttépi? Ruhámat görcsösen védve, magam sem tudom hogyan, szabadulok ki az élő vaspántból. Most évek múltán is megborzongok erre az élményre gondolva, éppen úgy, mint egy másik fesztivál vendégeként, Mexikóban, ahol a házigazdák azzal mutatták szívességüket, hogy bikaviadalra vittek. A díszpáholyba ültettek, s mint később kiderült, ez nem is „igazi“ bikaviadal volt, csak bemutató. Az arénában több ezer ember sistergett az izgalomtól és feszültségtől. A különleges architektúrával megépített torreádor-tanya lelátói ferdén meredtek az égnek, a nézők szinte merőlegesen néztek a porondra. Tíz percig sem bírtam. Megdöbbentett a kegyetlenségnek, és a halállal való ostoba játéknak, a szemtanúk vérszomjas kiáltásainak, a levegőben szinte pirosló vérködnek látványa. Máig sem értik, miért menekültem el, a fizikai rosszullét küszöbén, a páholyból. XXX Milyen Törőcsik? Ötödik esztendeje ismerem, legutóbb csaknem egy hetet töltöttem vele együtt, mert portrét készítek róla, szavakból. Mondatait magnetofonszalag őrzi, kedvességét, őszinteségét, becsületességét и szív Elkeseredik, ha a kirakatban felfedezett cipőt mór nem vásárolhatja meg az üzletben, mert időközben elfogyott. A boltból jövet magával hozza ezt a szomorúságot, de százméterrel odébb, a kipufogócsövek lila torkolattüzei ellenére felfedezi a világváros légkörében egy bodzafa illatát; megáll, s az illatnyomon elindulva megkeresi, hogy szemeivel végigsimogathassa a fát. Arcát általában felhősnek láttam. Ha nevet, vagy elmosolyodik, átragyog gondolatain a nap, de csak úgy, mint áprilisban: rögtön be is borul. Mi lehet az oka? Milyen színeket és színárnyalatokat tartalmazhat lelkivilága? Túl sokat tud a világról, a születésről, a halálról? ВАТТА GYÖRGY
