Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-11-02 / 44. szám
PETRUSZ BROVKA (Belorusi) A DARVAK A fakó egeken daru száll, daru krúgat, újból daru krúgat, lenn állok a kiskapunál amíg ők fönn messzire húznak. Mórt szálltok olyan szaporán? Fejemet ma a dór megütötte. Hova lett fiatal koponyám? A darvak után hány évem szállt el örökre? Túl nagy vizeken-hegyeken még ti az áldott napteli nyárra találtok, de vissza nem ér sohasem az az év, ami messzire szállott. Székely Magda fordítása PETRŐCI BÁLINT Ezt a történetet nekem sokféleképpen mondták el: egyesek a végén kezdték, mások mindjárt a kiskatonára terelték a szót — hogyan érkezett a faluba, és miként küldte el a kapitány, hogy a többi katonával együtt döfködje szuronyával a szalmakazlat, elrejtett fegyvert kutatva; voltak, akik azzal a bekeretezett falinaptárral kezdték a mesét, amelyen a cári család arcképe díszelgett, s amelyet maguk előtt tartva járultak a kapitány elébe, hogy engedje ki őket az erdőbe; s voltak, akik a messze múltba vitték az elbeszélés fonalát, amikor még az asszonyok az övükben hordták a selyemhernyópetéket, hogy az átkozott selyemhernyók kikeljenek. Talán az lenne a legjobb, ha először is a kiskatonáról számolnék be, s azután mondanám el a többit, hogy az olvasó legalább valamit megértsen a történetből. A kiskatona fejét szőke, göndör fürtök borították, és szeme körül szeplők virítottak; a gyámoltalan kiskatonák közé tartozott, akik általában a kaszárnyában minden piszkos munkát elvégeznek, nemcsak újonc korukban, hanem később is. A katonaruha nem készül mérték után, s kevés emberre illik rá — a kiskatonán azonban kivétel nélkül minden lötyögött: a zubbony, a csizma meg a nadrág is. Ha köpenye lett volna, bizonyára elveszett volna benne, de köpenye nem volt, akkortájt a nyári egyenruhát viselték — ha jól emlékszem, május táján történt a dolog. A kiskatona a vasúti hídon teljesített szolgálatot, a hidat őrizte társaival együtt, nehogy a partizánok egy éjjel a levegőbe repítsék. Akkoriban a partizánokat erdőkben bujkáló, szörnyű rablóknak tartották, és a felettesek azt mesélték, hogy bárki is kerül a kezük közé, a legkegyetlenebb módon megkínozzák. A kiskatona hetenként kétszer befogta a lovat a kocsiba, és elhajtott a kaszárnyába kenyérért. Egyre csak azért imádkozott, hogy ne állják útját a partizánok, és amikor visszaérkezett útjáról, mindig örvendezve kiáltotta társainak: „Semmi bajom sem történt!“ Egyszer a kiskatona nem hozta meg a kenyeret, egész éjjel távol volt. Csupán a harmadik napon állított be lovastul, kocsistul, és már messziről kiabálta a katonáknak, hogy semmi baja sem történt. De hiszen hol késlekedett akkor, és miért nem hozta meg a kocsin a kenyeret? Hát azért, mert elfogták a partizánok lovastul, kocsistul, rakományostul. A kenyeret elvették tőle, azután ott aludt náluk, csak harmadnap engedték útjára, és a történtekről írást adtak neki. A vasúti hidat őrző katonák két-három napig hallgatták a kiskatona történeteit a partizánokról, de amikor a dolog híre a felettesek fülébe jutott, a kiskatonát azonnal berendelték az alakulathoz, nehogy történeteivel szétzüllessze a fontos katonai célpont őrségét. A kiskatona visszatért az alakulathoz, és ott is mindenkinek elmondta, hogyan fogták el a partizánok lovastul-kocsistul, és kényszerítették, hogy a kenyeret a táborukba szállítsa, ott jóltartották, mindavval, amijük csak volt, s azután útjára bocsátották, de adtak neki írást a dologról. Ez újra a felettesek fülébe jutott, s nehogy az alakulatot erkölcsileg szétzüllessze, a kiskatonát egy távoli alakulathoz vezényelték, idegen katonák közé. Mi azonban tudjuk, hogy a katonák hamar összemelegednek, és már másnap mindenki tudta, miért JORDAN RADICSKOV őt nemhogy kínozták volna, hanem még írást is adtak neki, nehogy felettesei kínozzák meg áristommal vagy más egyébbel. Így azután a kiskatona egy szép napon a büntetőszázadba került, amelyet a faluban szállásoltak el. Szigorúan bizalmas levelet vitt a kapitánynak, aki elolvasta a levelet, és csak hümmögött, majd mindenről részletesen kikérdezte. A kiskatona mindenre „Alázatosan jelentem“ - mel vagy „Egyáltalában nem tudom“mai felelt, és a kapitány egész idő alatt komoran nézte a kiskatona szeplőit és szőke fürtjeit, és végül ráunva a szeplőkre és a hajfürtökre, elbocsátotta. A kiskatona katonásan megfordult, és lötyögő nadrágjában elindult ahhoz a szalmakazalhoz, amelyről az elbeszélés kezdetén megszőkék a kiskatona fürtjei, és miért vannak szeplők a szeme alatt — azoknak, akiknek szeplős az arcuk, az édesanyjuk születésük előtt, úgy mondják, szarkatojást fogott a kezébe, vagy talán csak megpillantott egy szarkatojást. Az ismeretlen katonák nem csupán a szeplők történetével ismerkedtek meg, de értesültek a partizánokról is, a kenyérről meg az írásról, amelyet a kiskatonának adtak. Már most, hogy a kiskatona ne züllessze szét erkölcsileg az egész ezredet, a parancsnokság a lőporraktárba irányította — ott nagyon kis létszámú az őrség, és többségük tartalékos. A kiskatona elment oda, de ott is ugyanaz történt, és már a második napon mindenki tudta, hogyan került a kiskatona a partizánok fogságába, és hogy semmi baja sem történt, és hogyan tartották jól mindazzal, amit Isten adott, és hogyan engedték útjára épen és egészségesen, sőt még írást is adtak neki az egész dologról, hogy számot tudjon adni feletteseinek a történtekről. S így helyezték a kiskatonát egyik alakulattól a másikhoz, egyik ezredből a másikba, nehogy szétzüllessze erkölcsileg a katonákat, és ő mindenütt elmondta, mi történt vele a partizánoknál, akik a legkegyetlenebb módon megkinozzák az embereket, de emlékeztünk — egy raj éppen a szalmakazlat döfködte szuronyával, elrejtett fegyvereket kutatva. A kapitány nagyon komor ember volt, és ebben a hőségben a legyek még fokozták rosszkedvét, ezenfelül pedig a helyettese is dühítette. Havasi ember volt a helyettese, s éppen az imént kérdezte tőle, ne kutassák-e át az árnyékszékeket is, hátha oda rejtették el a fegyvereket. „Kutassák!“ — felelte ingerülten a kapitány és a havasi ember kiválasztotta földijeit, kizárólagosan a tartalékosok közül; a kapitány látta, hogyan mennek az utcákon kampókkal és rudakkal a kezükben, és hogyan rontanak be az első udvarra. Azonnal körülvették azt a bizonyos helyet, de odabent egy asszony guggolt. Amikor meglátta a havasi embereket, akik kampókkal és rudakkal rohannak feléje, Istenhez fohászkodott, hogy veszejtse el őket, de az Isten nem jelentkezett, mire a hegyvidéki emberek hagyták, hogy az asszony elvégezze a dolgát. „Micsoda ostobaság“ — gondolta a kapitány, s bosszúsan látta, hogy katonái a havasi ember vezetésével berontanak a következő udvarra. Lehetséges, hogy a kapitány még tovább bosszankodott volna, de ekkor megpillantott egy menetet, amely éppen befordult az udvarra. A menet Befejező rész A folyóparton lelassítja lépteit. Kuszákék háza közelében elhagyja az ereje. Vánszorogva lép az épület előtt. Már a szomszédos házat is elhagyta. A szívéhez kapja a kezét, és visszanéz. ...Ne légy kegyetlen hozzám, Istenem! Visszafordul. Botladozva lépdel, kezét a szíve fölött tartja. Bevánszorog a kapu alá. Felvánszorog a lépcsőkön. Megáll az ajtó előtt. Reszkető kezét a kilincsre teszi. Annyi ereje sincs, hogy elrántsa kezét a kilincstől. Jó Istenem, bocsáss meg, hogy idejöttem. Nem akartam idejönni. Nem tudom, mit cselekszem ... Hangfoszlányok szűrődnek ki a lakásból. Akik az utcai szobában voltak, kijöhettek az előszobába. — Istenem! Elugrik az ajtótól. Kezét a szája elé kapja, hogy visszafojtsa sikolyát. Ijedten fordul az ajtó felé. Valaki lenyomta a kilincset. A falhoz dől, a falhoz lapítja a testét. Nincs ideje a menekülésre. Még egy pillanat, még egy fél pillanat! Csak egy résnyire nyílik ki az ajtó. — Várj egy pillanatra ... Ráismer Helén hangjára. Akihez szólt, szót fogadott, nem tárja ki az ajtót, és nem csukja be az ajtót. — Ígérd meg még egyszer, hogy nem csinálsz semmi butaságot! A falhoz lapuló asszony meginog. Kifeszített ujjai görcsösen kapaszkodnak a falba, támaszt keresnek. Nincs miben megfogódzkodnia. Körme mészt kapar a falról. Ajka megmozdul, a hang beléje reked. ... János! Ígérem, Jani, ígérem ... — Hogy gondolhattál ilyen őrültségre?! Hol szedtél össze ennyi altatót?! Köszönöm, hogy eljöttél... — Azonnal összecsomagolsz, és elmész a szüléidhez! . elmegyek a szüléimhez Írok az anyádnak, hogy vigyázzon rád! Megmentettél, Jani. Ha nem jössz .. Utazz el a déli gyorssal! Megígéred? — Ígérem, Jani... De ígérd meg te is, hogy meglátogatsz... — Ígérem, csak utazz el! Nagyon foglak várni. Már mennem kell, Helén! Délután felhívlak a szüleid lakásán. — Csókolj meg, s utána elutazom ... Az ajtó becsapódik. János a karjaiba szoríthatta Helént, s az ajtónak dőlt. A lépcsőház falához lapuló asszony kidülledő szemmel néz a semmibe. ... János!... Azt hitte, hatalmasat kiáltott, sikoltott. Csak mély sóhaj szakadt ki belőle. Tántorgó, vak léptekkel elindul a lépcső felé. Beleütközik a korlátba. Kivánszorog az épületből. Kivánszorog a folyópatra. Hazavánszorog. Erőtlenül, halkan ajtót nyit. A szomszédasszony nem hallotta, hogy ajtót nyit. Üres tekintettel, semmibe néző tekintettel bemegy a nappali szobába, a nappali szobából a hálószo-
